Shock!

május 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

HD120 Budapest Fesztivál - Budapest, 2023. június 22-25.

glennhughes_2Százhuszadik születésnapját ünnepli idén a világ leghíresebb motorkerékpár-márkája, a Harley Davidson. Amellett, hogy a Harley az elmúlt több mint egy évszázad során fogalommá és státuszszimbólummá vált, a rock- és metálzenével is szorosan összeforrt. Arról persze lehet vitatkozni, hogy valóban van-e annyira jó motor a HD, amennyire azt a körülötte kialakult kultusz sejteti, de ettől még tény, hogy ha a heavy metal és a motorok kapcsolata jön elő, szó sem lehet más gépekről, csakis böhöm Harley-król. Joey DeMaiót vagy Rob Halfordot el se lehetne képzelni egy Yamaha Fazer vagy egy Honda Hornet nyergében, és kész. Így tehát egyértelmű, hogy a Harley-Davidson szülinapi fesztiválsorozatához (nem a budapesti az egyetlen ilyen ugyanis idén) a rockzene is szorosan hozzátartozott, így pedig természetesen nekünk is ott volt a helyünk. (K.G.)

Ha jól belegondolok, jelenleg itthon nincs hagyományos értelemben vett rock/metál fesztivál, ami sajnálatos tény, pláne annak tükrében, hogy a környező országokban mindenhol három-négy ilyen is üzemel hosszú évek óta... Ennek okát nem tisztem megfejteni, bár van rá gondolatom. Az underground már évek óta mocorog ez ügyben (lásd Lowland, Hell Vill), de még messze vannak attól, hogy igazi nemzetközi szintű esemény legyen belőlük, de lehet, hogy ez nem is cél. Annak idején a Metalfestnek kellett volna gyökeret eresztenie, de két év után földbe állt, a Rockmaraton visszatért a punkos gyökereihez a Toxic Weekend képében, a FEZEN pedig sosem csak rockfesztiválként üzemelt... Halkan jegyzem meg, hogy közben felnőtt egy újabb generáció, akik az utóbbi idők koncertjeinek látogatottsága alapján igénylik az élőzenét, talán itt lenne az ideje megszólítani és harcba hívni őket...

időpont:
2023. június 22-25.
helyszín:
Budapest, Puskás Aréna
Neked hogy tetszett?
( 12 Szavazat )

Egy ilyen fesztiválmentes környezetben jött a hír, hogy a Harley nálunk ünnepli 120 éves fennállását. Tudom, hogy klasszikus értelemben nem zenei fesztiválról beszélünk, ahogy az a helyszínen is kiderült, az oda látogatók számára a koncertek másodlagos (vagy harmadlagos) eseményt jelentettek, de mégiscsak négy napon keresztül, négy helyszínen szólt folyamatosan az élőzene, ráadásul Budapesten, az egykori Szoborpark és a Puskás Aréna körül. Ezen a területen egykor már próbálkoztak koncertek lebonyolításával, gondoljunk csak a közel húsz évvel ezelőtti sportszigetes Slipknot-bulira például, de azóta kábé semmi sem történt a területen koncertszempontból, pedig a mostani megmozdulás is azt mutatja, hogy a helyszín igenis alkalmas egy jó kis fesztivál lebonyolítására. A szervezőknek sikerült is minden ízében elfogadható, működőképes eseményt létrehozniuk, érdemes lenne foglalkozni a témával.

(P.P.)

Motorostalálkozók esetében meglehetősen szokatlan, hogy helyszínként valamelyik nagyváros centrumába szervezzék őket – gondoljunk csak az itthoni, hagyományos nyári eseményre, Alsóörsön –, így elsőre kicsit meglepődtem, mikor kiderült, hogy a HD120 magyar helyszínének Budapest központját, azon belül pedig a Puskás Ferenc Stadion kertjét választották. Utólag azt mondom, annak ellenére is jó választás volt ez, hogy a helyi lakosokat nyilván zavarta nem csak a szabadtéren, 22:30-ig tartó koncertezés, de a sokezer motor által keltett zaj is. Ettől még azonban vitathatatlanul volt ennek a négy napnak egy igen különleges és jó hangulata, hiszen a városban bármerre járva gyönyörű gépekkel találkozhatott az ember, a helyszínen pedig tényleg hegyekben álltak a különleges chopperek. Mivel akinek volt jegye, szabadon beparkolhatott motorral a fesztivál területére, a rendezvény helyszínén tényleg fürtökben lógtak a szebbnél szebb, egyedi darabok, amelyeket bárki szabadon megcsodálhatott, fotózhatott.

hdfest_1

Emellett persze számos motorosprogrammal is készültek a szervezők: a különböző motorostúrák, illetve a grandiózus szombati felvonulás mellett, minden nap voltak különféle bemutatók (köztük crossmotor-show és halálgömb is), illetve az este nyolcig nyitva tartó Harley Expón az érdeklődők végignézhették a márka történetét egészen a kezdetektől, egyes kiállított darabokra pedig fel is ülhettek. Ezen felül lehetett tesztvezetést is foglalni, szombat este meg egy vadi új motort is kisorsoltak, meg volt még tengernyi egyéb esemény is. Hihetetlenül alaposan és maximális igényességgel rakták össze tehát a programot, és mindez a zenei oldalra is állt. A fesztivál főszínpada körülbelül akkora volt, mint a Barba Negra Red Stage, és amellett, hogy két oldalára egy-egy hatalmas kivetítőt is felszereltek, a színpad mögötti területen további kisebb kijelzők is el voltak szórva. Emellett igen komoly, mozgókamerás szettet vetettek be a közvetítéshez, illetve a fényeket is maximálisan odatették, az utolsó koncert zárása pedig minden nap tűzijáték volt.

A szervezők nem spóroltak tehát semmin, és véleményem szerint a külföldi sztárfellépőket is jól sikerült kiválasztani. Ráadásul, ha valakinek mindez nem lett volna elég, a kisebb színpadokon egymást érték hazánk kiváló tribute- illetve egyéb zenekarai, köztük a Cry Free-vel, a Rockstars Not Dead Projekttel, az Iron Maidnemmel vagy épp Takáts Tamás szólózenekarával. Volt tehát látnivaló bőven, számomra azonban kisebb nehézségekkel indult a fesztivál: némi információtorzulásnak köszönhetően az első nap csaknem másfél órán keresztül küldözgettek egyik kaputól a másikig, míg végre sikerült átvennem a belépőmet és bejutni a fesztiválra. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy ennyire barátságos és segítőkész biztonságiakkal még sosem találkoztam, illetve az akkreditációt intéző kapcsolattartó is rögtön segített, amikor megtudta, hogy szó szerint másfélszer kerültem már meg a komplett stadion-komplexumot. Ezzel aztán a kellemetlenségek véget is értek, a négynapos fesztivál innentől kezdve csupa pozitívumot tartogatott számomra.

(K.G.)

 

Első nap

krisbarras_1

Számomra a Kris Barras Banddel kezdődött a felhozatal, akiket még sosem hallottam, mint kiderült nem véletlenül, enyhén szólva sem lettem rajongó, mindenféle izgalom nélkül haladtunk el egymás mellett. A banda full tetkós kiállása sem javított az összképen, színtelen, szagtalan rock zenéjük hidegen hagyott, ezer másik hasonló kaliberű bandát lehetett volna hozni helyettük, akik jobban teljesítettek volna. A banda hiányosságait az utánuk következő Danko Jones tette igazán láthatóvá. Ami ott hiányzott, Danko Pistáéknál mind megvan: erő, lendület, jó dalok. Szerencsére ezúttal a főhős is kevesebbet beszélt a megszokottnál, így egy kifejezetten élvezhető előadást produkált a kanadai trió. Azt meg, hogy baromi jól (erőteljesen, arányosan) szóltak, már el sem akartam hinni. Amúgy ez a teljes fesztiválra igaz volt, Glenn Hughes buliját kivéve minden, mindenhol kiválóan dörrent meg.

Még Dankóék előtt elkalandoztam egy egyészen kicsi színpadra is, ahol a négy napban kifejezetten érdekes előadások zajlottak nem kis nézőszám mellett. Ezúttal Ganxsta Zoli és Vilkó közös szerelemgyermekét a Dos Diavolost sasoltam meg, akik jól kitalált koncepció mentén terelgetik a mocsári bluesba ágyazott déli muzsikát. Jól áll nekik, Zoli mostanra már egész magabiztosan kezeli a gitárt, és a beszélőkéje sem lett kisebb. Érdemes lenne még több energiát és gondolatot belevinni a történetbe és szintet léptetni a produkciót, hiánypótló, amit művelnek.

dankojones_1

(P.P.)

Az Airbourne kezdésére a fentebb említett huzavona miatt éppen beestem. Az ausztrálok AC/DC-ben térdig gázoló, bugis zenéje pontosan olyan, ami egy ilyen eseményre való, ráadásul, ha valakik, ők aztán ízig-vérig koncertzenekar. Az O'Keeffe tesók és a 2004-ben csatlakozott basszusgitáros, Justin Stuart mellé tavaly egy új arc, Jarrad Morrice csatlakozott gitáron, aki színpadi teljesítményét tekintve ugyanolyan mániákus állat, mint a többiek. Ha voltál már Airbourne-bulin, tudod, hogy mindig száztíz százalékot nyújtanak élőben, és nem volt ez másként most sem: bár a félmeztelenül rohangászó Joel O'Keeffe viszi a prímet a bandában, a többiek sem csak a cipőjüket bámulják, így minden percben hihetetlen dinamikus, ami esetükben a színpadon történik. Míg a többiek full feszesen hozzák a dalokat, Joelnek van ideje csinálni a showt, meg lefutni egy maratont miközben bedobál vagy két rekesz sört a közönség közé.

airbourne_1

Az Airbourne-nak mára összeállt a jól bevált eszköztára, melynek segítségével minden alkalommal sikerül bizonyítaniuk, hogy nem kell ahhoz se arcfestés, se mindenféle maszk, de még csak vérhányás meg csillivilli fellépőruhák sem, hogy az ember hatalmas rock and roll showt csináljon. Elég, ha az ember csak felmászik egy road nyakába gitározni, aki megy vele egy jókora kört a közönségben, vagy mondjuk kever néhány Lemmyt egy Motörhead-logós ládán, amit elosztogat a közönségnek, és kész. Jó, kell azért még hozzá egy kisebb atomerőműnyi energia is, amit Joel és a többiek kiadnak magukból. Ahogy pedig az már csak lenni szokott az Airbourne-bulikon, ebben ezúttal sem volt hiba. Mivel a záró napi Glenn Hughest leszámítva minden kiválóan szólt a fesztiválon, az ausztrálok zenéje is iszonyú hatásosan dörrent meg, ilyen körítéssel pedig az olyan dalok, mint a Girls In Black, a Stand Up For Rock 'n' Roll, a Too Much Too Young Too Fast, a Burnout The Nitro, a Bottom Of The Well vagy a Breakin' Outta Hell, tényleg mindenkit odaszögeztek a színpad elé. Még úgy is, hogy Joel hangja azért nem volt igazán nagy formában ezen az estén. Nem először láttam már őket, így már az összes trükkjüket ismertem (egyedül Joel állványzatra mászása maradt el most), de így is maximálisan szórakoztatóak voltak. Ha valakinek meg akarod mutatni, miért jó a rock and roll, vidd csak el egy Airbourne-bulira! Másra nem is lesz szükség.

(K.G.)

airbourne_2

A nyitónap, és egyben a teljes fesztivál egyik húzóneve az Airbourne volt, akik az AC/DC zenéjének nyomdokain haladva, mondhatni a fesztivál legautentikusabb fellépői voltak. Taroltak is annak rendje és módja szerint. Egy igazi energiabomba a zenekar, tele jobbnál jobb dalokkal, csalódás kizárva. Ha most láttam volna őket először akkor tuti azt mondtam volna, hogy azt a kurva életbe, ez aztán odabaszott rendesen, de mivel már sokadik találkozásunk volt a mostani, némi kritikai éllel had éljek. Ez a koncert attól eltekintve, hogy az aktuális albumok aktuális dalai frissítik kicsit a műsort, semmiben sem tért el attól, amit tavaly, tavalyelőtt vagy tíz éve láttam tőlük. Ugyanazok a gegek (csapoltsör dobálás, dobozossörnyitás fejjel, jack/kóla készítés Lemmy emlékére, közönségben gitározás satöbbi-satöbbi), ugyanaz a körítés, még Joel gatyája is ugyanúgy van kiszakadva, mint akárhány éve. Magyarán egy kis update nem ártana a bandának, bírom őket, jól is esik minden alkalommal, de láthatóan megrekedtek egy szinten és vagy nem akarnak, vagy nem tudnak feljebb lépni.

A napot számomra az Iron Maidnem zárta, akik már javában játszottak, amikor az ausztrálok még tolták a rock 'n rollt, mondhatni rossz idősávot fogtak ki, de ennek ellenére jelentős nézőszámmal találkoztam, amikor Airbourne-ék záróakkordja után átloholtam hozzájuk a kvázi tribute színpadnak hívható színpadhoz. Hát hiába, a Maiden az Maiden, mondhatnánk, de ehhez az is kell, hogy azok a dalok jól el legyenek bazseválva, ebben pedig az Iron Maidnem kifejezetten erős. Pedig a klasszikusnak mondható felállásból már csak ketten vannak a bandában, de a távozók helyét betöltő frissebb tagok is mind jól beleilleszkedtek mára a csapatba. Az olyan klasszikusokkal, mint a Fear Of The Dark, vagy a Halloweed Be Thy Name, némi sétáló Eddie-vel megtámogatva, nem lehet hibázni egy ilyen fesztiválon.

maidnem_1

Második nap

A második nap már jóval lájtosabbnak ígérkezett, mondhatni csajos nap volt, lévén, hogy a női zenészek, és énekesek léptek fel túlnyomórészt. Az olasz Strange Kind Of Women nevű női Deep Purple tribute banda indította a nagyszínpadot, ami így leírva izgalmas is lehetett volna, de én inkább jópofának nevezném. Nem volt kínos vagy ciki, amit toltak, a csajok megtették, amit lehet, de ha kicsit jobban odafigyelt valaki arra, hogy mit játszottak, akkor sokasodtak a kérdőjelek. De ezen semmi meglepő nincs amúgy, a klasszikus Purple dalok eljátszása nagy feladat, nem is megy mindenkinek, az olaszoknak is csak módjával. Egy sör mellett a napsütésben el lehetett rájuk kedélyesen bólogatni, de ennyi, nem több. Meggyőződésem, hogy ha helyettük a másnap a kisszínpadra pakolt Cry Free lépett volna fel, nagyságrendekkel más lett volna az összkép...

Az átszerelés alatt elkalandoztam a fesztivál negyedik zenei helyszínéhez is, ami egy sörsátorban felállított apró színpad volt. A Kickstart My Heart kiszűrődő hangjai csalogattak arra, és nem véletlenül, egy a '80-as éveket minden tekintetben megidéző frontcsajos hajmetál-fogatba botlottam. A Hairy Groupies név már gyanússá tette a dolgot, és nem is csalódtam, egy igazi középszerű, ám nagyon komolyan vett produkcióba botlottam, amire két szám után azt mondja az ember, hogy: húú ezt inkább nem kéne... Ennek ellenére annyira komolyan vették magukat, hogy voltak saját technikusaik, láthatóan saját látványcuccaik (füstgép, stb.), és ami a legmeglepőbb, volt saját merch sátruk (!) tele zenekaros cuccal... Kíváncsi lennék mennyit árultak aznap, ugyanis kétszer is felléptek némi szünet közbeiktatásával... Bírom, ha valaki komolyan veszi a dolgokat, pénzt, energiát fektet a produkcióba, de ez pont az a zenei szint volt, amit csak kedvtelésből szabad űzni, és a haveroknak mutogatni a garázsban...

aatb_1

A nap női előadója címet viszont egyértelműen a Larkin Poe elé berakott Anna And The Barbies arca, Anna vitte el. Na, őket aztán végképp nem ismerte a fesztivál közönsége leszámítva a mindenhol ott lévő kemény magot. A koncert előtt olyan kevesen lézengtek csak a színpad előtt, félő is volt, hogy kellemetlen lesz a helyzet, de ahogy Anna bevonzotta, majd angol (néha tört német) átkötő szövegeivel és vehemens előadásmódjával az ujja köré csavarta az egyre csak növekvő tömeget azt tanítani kellene. A zorkó tetovál motorosok imádták minden megmozdulását legyen az Márti Dala vagy a Gyáva Forradalmár zúzdája. Számomra ezzel véget is ért a nap, már Annáék is rövidített műsorral léptek fel a közelgő vihar miatt, de még így is belefutottam egy laza esőbe hazafelé.

(P.P.)

A második napon a Nashville-ből érkezett Larkin Poe volt a fő attrakció, akik előtt az Anna And The Barbies melegített. Ugyan élőben kifejezetten szeretem Annáék dolgait, illetve magát az igen karizmatikus frontasszonyt is, ezúttal csak távolról, a háttérből hallgattam őket, miközben a fesztivál területén parkoló több száz motor között bámészkodtam. Mivel a rendezvény közönsége saccra úgy 70 százalékban külföldiekből állt, a magyar nyelven éneklő zenekarok jókora hátrányban voltak. Ennek megfelelően Annáék koncertjét sem nézték sokan, de aki ott volt, annak láthatólag bejött a citromsárga cuccban, extravagáns Jokerré sminkelt énekesnő, illetve csapatának műsora, sőt, a záró Nyuszika alatt még némi ugrálásra is sikerült rábírniuk a marcona mellényes motorosokat.

A Rebecca és Megan Lovell (igen, ők is tesók) által vezetett Larkin Poe egy délies bluesban utazó amerikai banda, akik Georgiában alakultak, mostanában azonban már Nashville-ben van a székhelyük. Igazi családi vállalkozás ez is tehát, amit a lányok ük-ük-ükapjuk után neveztek el, hiszen az öreget hívták anno így, és azután alakították meg ezt a formációt, hogy harmadik testvérükkel, Jessicával közös Lovell Sisters feloszlott 2009-ben. Azóta igen aktívak is, hiszen amellett, hogy már hét nagylemeznél tartanak, számtalan EP is fűződik a nevükhöz, és koncertanyaguk is jelent már meg. Itteni fellépésük viszont sajnálatosan rövidre sikerült: már napközben lehetett tudni, hogy estére komoly vihar várható az előrejelzések szerint, de mégis mindannyian bíztunk ennek elmaradásában. Sajnos Fortuna végül nem volt fogadta kegyeibe a fesztivált, így gyakorlatilag alig néhány perccel azt követően, hogy Rebecca bemondta a mikrofonba, hogy reméli, az időjárás kegyes lesz hozzánk, a kezdődő vihar miatt félbe kellett szakítaniuk a koncertet. Hatalmas kár érte, hiszen mind az énektémák nagy részét magára vállaló, emellett pedig gitározó Rebecca, mind pedig a lapsteel gitáron játszó Megan tündéri jelenség a színpadon, emellett pedig roppant jól és feelingesen is játsszák a délies, bluesos rockzenét. A háttérbe húzódó, de roppant feszesen játszó ritmusszekció alapjaira úgy muzsikáltak, ahogy arra ebben a szegmensben tényleg csak amerikaiak képesek, ráadásul folyamatosan mosolyogva, láthatóan a fellépés minden percét élvezve. Sajnos ebből végül mindösszesen kábé tizenöt jutott, három szám után ugyanis a Larkin Poe kénytelen volt levonulni, és átadni a főszerepet a viharnak, ami aznapra véget is vetett a fesztiválnak.

hdfest_2

Harmadik nap

A harmadik napon úgy voltam a The Darkness-szel, mint pénteken az Anna And The Barbiesszal: őket is csak úgy nagyjából, illetve távolról figyeltem, de az azért lejött, hogy a Justin és Dan Hawkins (testvérek, naná) vezette banda alaposan odatette magát. Az aranyszínű nadrágban, félmeztelenül nyomuló Justin szintén bedobta a „roadnyakábankörbevisznek" kártyát, mint két nappal korábban O'Keeffe, emellett meg sokszor szinte megszexualizálta a hangszerét a színpadon. Az ő esetükben nekem inkább one man shownak tűnt az előadás, de Justin van olyan karizmatikus előadó, hogy ennyi is elég legyen. Munkásságukat csak felületesen – tehát a slágereiket – ismerem, ami alapján azt gondoltam, kicsit ki fognak lógni innen, de kellemesen csalódtam. Igazi, vérbeli rockbulit adtak ők is.

Mivel ekkor sorsolták ki a fesztivál látogatói között a fentebb már említett Harley-Davidson motort, a Wolfmother kezdése előtt hihetetlen tömeg gyűlt össze, hogy szorítson saját magának. Ezek jelentős része aztán ott is maradt, hogy megnézze az ausztrálok műsorát is, akik így a feszt legnépesebb közönségének muzsikálhattak. Eredetileg úgy volt, hogy június elején egyszer már ütközünk Andrew Stockdale-ékkel, de sajnos a Mötley Crüe prágai bulijára végül nem értek oda, így ez volt első találkozásunk a 2016-os, kiválóan sikerült akváriumos buli óta. Az a koncert, illetve az akkor aktuális Victorius anyag mind igen szép emlékeket keltenek bennem ma is, azóta viszont kicsit elkerültük egymást a zenekarral. Mint kiderült, emiatt nagy hátrányban azért nem voltam, hiába jelent meg ugyanis azóta két nagylemezük, a szett leginkább az első három anyagra, azok közül is a 2005-ös debütre koncentrált, aminek kábé kétharmadát el is nyomták. Ráadásul már a buli elején terítékre került egy csomó sláger (Woman, White Unicorn, Apple Tree), így a koncert hangulata szinte rögtön felforrósodott.

Szinte hihetetlen, de náluk nincs testvérpár a zenekarban, van viszont egy kifejezetten jó frontember, Andrew Stockdale, aki mindent tud a Led Zeppelin-iskoláról gitárilag, emellett pedig kifejezetten jó színpadi fazon is. A jellegzetes, bongyor hajkorona meg régisulis szemüveg és bajusz mögé rejtőző figura kortalannak néz ki, emellett meg hibátlanul hozta a jellegzetes, magas hangon elővezetett énekdallamait. Egyedül azt sajnáltam csak, hogy a kétnyakú gitárját ezúttal otthon hagyta. Az első lemez dalai mellett nagyot ütött a Victorious címadója és ugyanerről az anyagról a Gypsy Caravan, meg a Cosmic Egg California Queenje is, de a friss maxi Stay a Little Longer is remekül működött, így remélem, hamarosan további új dalokat hallhatunk tőlük. Andrew-ék láthatóan élvezték a bulit, bele is adtak mindent, a frontember pedig egy ponton még a frissen, elmondása szerint 50 euróért vásárolt harleys pólójától is megszabadult, és bedobta egy szerencsés rajongónak, „Put it on ebay!" felkiáltással. Annyira jól sikerült a buli, hogy a Joker & the Thief zárása, meg az ezt követő szokásos tűzijáték után meglepetésként még egyszer visszajöttek a Zeppelin Rock and Rolljának erejéig, így érdemes volt nem rögtön a kijáratok felé venni az irányt.

(K.G.)

Negyedik nap

A zárónapra némi meglepetésre eltűntek a motoros arcok, legalábbis nagy részük már a felvonulás után hazafelé vette az irányt. Ez is csak azt bizonyítja, hogy számukra az, hogy ki lépett fel az eseményen egy teljesen másodrendű dolog volt. Pedig erre a napra maradt a legpatinásabb név, a Rock Hangja, Glenn Hughes. Ehhez mérten a Pokolgépnek és az Eddának sem kellett már angol nyelvű konfokat tolnia, simán a napijegyes saját közönségüknek játszottak. A Pokolgép koncertje maga volt a heavy metal, mind kiállásban, mind dalokban nagyon erős a jelenlegi felállás, ráadásul mindezt egy etalon hangzással sikerült megfejelni, baromi jól szóltak, ahogy egy metálbulinak szólni kell. Meggyőződésem, hogy sok ember nem is találkozott még az igazán király koncerthangzással annyi a zavarosan, halkan, aránytalanul szóló metálbuli már évek óta. Viszont nem tudok elmenni szótlanul amellett, hogy fesztiválműsor ide vagy oda, itt bizony szinte csak régi Gép nóták voltak, a korai emblematikus dalok, amivel alapvetően nincs baj hiszen mind szeretjük őket, de ennyi év alatt már maguk mögött kellett volna hagyni a múltat és felépíteni egy friss karriert az új felállásokra, ahogy azt például Paksi Endre tette az Ossiannal meglepő sikerrel, a múltidézést pedig meghagyni a Totális Metálnak.

pokolgep_

Ha jól számolom, utoljára kábé harminc éve voltam utoljára Edda-koncerten, még Kun Peti idejében. Azóta sok minden történt, sok minden visszatartott attól, hogy újra Eddára menjek. Most, hogy megtörtént, el kell mondanom: megint legalább harminc év fog eltelni addig, amíg legközelebb Eddára megyek.... Ezzel, azt hiszem, mindent el is mondtam a koncertről, de nem lenne igazságos, ha elintézném ennyivel. Azt hiszem abban mindenki egyetért velem, hogy egy Edda-nóta leginkább attól lesz az, hogy Pataky áll a mikrofon mögött. Annyira jellegzetes a hangja, ami így 70 fölött is még mindig működik, hogy egyszerűen nem értem, mi a fenének kellett (és ahogy hallottam, ez rendszeres) a fiát is felcibálni a színpadra, hogy a fél bulit ő énekelje. Költői a kérdés, sejtem a választ, de semmi nem indokolta a jelenlétét, a fater jó formában van, hozza, amit kell. Felesleges és idegesítő volt a jelenléte. A másik, ami elvette a kedvemet, Alapi István gitározása. Bírom őt, képzett, jó gitáros, de az, hogy még az olyan emblematikus nóták nyitóriffjét is máshogy játssza, mint A Kör, számomra nem elfogadható. A szólókról már nem is beszélve, totál mindent a saját kedvére formált át, ami lehet, hogy másnak bejön, nekem nem. Ha nem lett volna Pataky hangja, akkor azt gondoltam volna, hogy egy jópofa, ám az életművet egyáltalán nem tisztelő banda játszik éppen. Egykor ezt a zenekart egy egész ország szerette, nem véletlen, hogy ma már nem...

(P.P.)

Mi tagadás, le voltam nyűgözve Alsóörs kihelyezett tagozatától: ha minden igaz, kábé valamikor gyerek- vagy tinikoromban jártam utoljára a Puskás Stadion szoborparkjában, és egyáltalán nem rémlett, mennyire jó helyszínéül szolgálhat bármilyen komoly rendezvénynek. Gyakorlatilag fesztiválra termett, napi „humorizálásunk" tárgya pedig kapásból az lett, hogy mondjuk simán áthelyezhetnék ide a FEZEN-t, hogy még Fehérvárig se kelljen utaznunk. Persze ez nyilván csak viccelődés, viszont a dimenziók valóban hasonlók, a relative magas napijegy-árak pedig elég alaposan megszűrték a népet, ugyanakkor a Pokolgép-Edda-Glenn Hughes kombót viszonylag baráti áron lehetett megnézni és ha ehhez hozzávesszük az egyéb programokat meg a másik három színpad koncertjeit, a vasárnap kimondottan fezenes élményeket idézett, illetve vetített előre. Nem beszélve az általam eddig sehol nem tapasztalt streetfood-kínálatról, mindezt pedig megkoronázta a gyakorlatilag tökéletes időjárás, előrebocsátom tehát: személy szerint baromi jól éreztem magam.

A Pokolgépezet megbízható intézmény, ez a napfényes alkalom pedig őket is szemmel láthatóan feldobta, felpörgette, konkrétan Kukó mestert ennyire felszabadultnak talán még sose láttam. Persze nyilván azért, mert relatíve keveset járok Gépre, főleg nyáron, általában évi egy-két alkalom jön össze, viszont az mindenképpen létszükséglet, ha valakinek a metálért dobban meg a szíve. Persze sok okosságot nem lehet századszorra elmondani, a mai Gép már nagyon rég összeérett, valószínűleg álmukból felkeltve is el tudnák nyomni a szokásos szettet, illetve a legszétesettebb napjukon sem tudna senki mellényúlni, a régi nagy nóták pedig minden kritikán felül állnak. És az idei, negyvenedik jubileumi évben, az évvégi nagy bulira készülve (konferanszban sok meglepetést ígért Kukó mester) pláne így kell lennie. Egészen komoly fegyvertény, hogy ennyi idő után is ilyen formában létezik a Pokolgép és főleg hogy még mindig aktív és kreatív: lesz új anyag is és a bónuszként, de a valójában soralbumként kihozott Kukovecz szólólemez is alapvetően jól sikerült. Kicsit valószínűleg mindenki tartott attól, hogy a főnök énekli az összes dalt, de a végeredmény szerintem még jobb is lett a vártnál, szóval a jövőben én a csapat helyében jobban kihasználnám a két énekes nyújtotta lehetőségeket. Fullos, majdnem másfél órás, de igazi nyáreleji fesztiválbulit adtak, jó hogy kimentünk korán.

pokolgep_2

Az Edda is intézmény, és róluk sem könnyű okosakat, pláne újat mondani, viszont a Géphez hasonlóan ők is ezer éve járnak a Harley fesztre, ilyenkor természetesen mindig előkerül a műsorban régóta ritkaságnak számító Szélvihar nóta. Egyébiránt hozták a papírformát: a hangszeres szekció közismerten top-prémium kategória, Pataky Attilánál meg mindig az a kérdés, mennyi hülyeséget beszél aznap, de szerencsére a kötött fesztiválidő miatt ő is minimumra fogta. Csinálta viszont, amihez nagyon is jól ért: zseniálisan énekelt, ugrált, ripacskodott – megosztó személyiség, nem kérdés, de színpadra termett. A magyar énekesek közül talán nála érződik leginkább, hogy ez a természetes közege, és nagyon nagy űrt fog maga után hagyni, ha egyszer majd leköszön. Persze minden eshetőséget szem előtt tartva erre már évek óta készül a csapat, korábban fia, Gergő bandája előzenekaroskodott az Eddának ritkábban játszott dalokkal és ez szépen átkúszott állandó vendégéneklésbe, ma pedig már gyakorlatilag ketten frontemberkednek.

Emlékszem, öt-hat évvel ezelőtt fogtuk a fejünket, hogy Kicsi Én rettenetes, de 2023-ban ki lehet jelenteni, hogy komolyat fejlődött: nyilván a genetika is rásegít, de a mozgásban és egyéb külsőségekben immár kísérteties a hasonlóság apa és fia között, ugyanakkor – bár sose fogja elérni ugyanazt a karizma-szintet – a hangja is egész korrekt már. Így Attila – bár továbbra is mindent belead – tud néha pihenni, spórolni egy-egy pillanatot, de tegyük hozzá, szó sincs Coverdale-féle alibizésről (amivel amúgy szintén nincs gond). Ez inkább afféle okosan kompromisszumos megoldás és tényleg simán elképzelhető, hogy tíz év múlva, 80 felett is jelen tud majd lenni valamilyen formában. Ezeknek a daloknak ugyanis – ahogy más nagy banda esetében is – akkor is szólniuk kell majd a nagyszínpadokon (és legalább kaliberű zenészek előadásában), amikor már mi sem tudunk kivánszorogni egy bulira, unokáink viszont még igen. Vicces volt amúgy, hogy a nagyrészt külföldi fesztivállátogatók miatt angolul is bekonferálták a magyar bandákat is, egy kis történeti gyorstalpalót is szolgáltatva – kíváncsi lennék, volt-e bármilyen benyomása egy-egy német vagy holland motoros rockernek, aki csak úgy arra járt.

edda_1

Persze ha Pataky Attila 72 évesen jó formában van, akkor mit mondjunk a vele éppen egyidős Glenn Hughesról? Aki ráadásul „csak" kábé harminc éve tisztult meg teljesen, amit előtte magába tolt, annak alapján már akkor orvosi csoda lehetett, hogy él. Szóval elképzelhető, hogy tényleg van valamiféle ereje a „spirituális hippizmusnak", amely életszemlélet szerint Glenn értelmezésem szerint él. Hogy ezt ő találta ki vagy más, nem tudhatom, mindenesetre nála működik (másnál nem biztos), bár persze a genetika itt is tényező lehet. Ami legfontosabb, az az önazonosság és az ennek köszönhető hitelesség, ez pedig munkásságára is kihat – bármibe fog Hughes mester, arra oda kell figyelni és biztosan magas színvonalra lehet számítani. Ezúttal – tagsága ötvenedik évfordulójának közeledtével és azt megünneplendő – egy Deep Purple-szettel kelt útra régi gitárosával, Sören Andersennel és két jó fazonú sessionistával, Bob Fridzema billentyűssel és Ash Sheehan dobossal. Ez már önmagában baromi érdekesen hangzik, mert bár a műsor egy része amúgy is elő szokott kerülni nála, ez mégiscsak egy az egyben megidézése volt az MKIII-IV érának. Tehát ha előzetes setlist-szemrevételezéskor rövidnek is tűnhetett a program, érdemes volt visszagondolni a Made In Europe korszakra: igen, a dalok jelentős részét kalandozós, precízen összegyakorolt jamekkel egészítették ki, egy az egyben csak a nyitó Stormbringer-Might Just Take Your Life-Sail Away hármast és a két ráadást (Highway Star-Burn) tolták.

glennhughes_3

Az elején kissé sokkolt, hogy az addig szinte tökéletesen megszólaló színpadról a Mötley Crüe-koncertekről nemrég megismert mélybúgás áradt irdatlan hangerővel – fel is szaladt a szemöldököm, hogy na neee, tényleg az összes basszer-frontembernek ez a becsípődése? De szerencsére nemsokára kiegyenlítődtek az arányok és bár utána is baromi hangos volt a zene, kivehetővé vált minden részlet, ami azért nem elhanyagolható fontosságú a Purple-klasszikusoknál. Ezt követően tökéletes nyáresti bulit celebrált nekünk Glenn és csapata, nagyjából úgy, mint 2017-ben, a FEZEN-en, amikor utoljára láttam, de mégis másképp, mert az ugyebár „sima" szólókoncert volt, itt pedig tényleg baromi sokat jammelgetett a brigád. Természetesen volt gitárnyünnyögtetés, blúzolás, Ian Paice-t megidéző dobszóló, az ilyesmi felett kissé talán tényleg eljárt már az idő, de a lelazultság révén élvezetes tudott maradni, nem is vitték túlzásba. Glenn persze szokásához híven hihetetleneket énekelt fél méterre a mikrofontól és a Highway Star erejéig még a basszusgitárt is átadta technikusának, hogy jobban bemozoghassa a színpadot. Mondjuk azt nem tudom, miért pont akkor és annyira ez nem is lett volna fontos, mert hangszere nélkül azért kicsit furcsa látvány.

glennhughes_4

Ennek a turnénak lesz amúgy folytatása is az év folyamán, a Burn lemezt is el fogja majd nyomni egyben, de a másik kettőről is van még mit szemezgetni. Amiatt eleve nagyon hálásak lehetünk neki, hogy Tommy Bolinnal szoros barátsága miatt a Come Taste The Bandet is már sok-sok évvel ezelőtt rehabilitálta. Újrafelvevős tervei azért remélhetőleg nincsenek az öregnek, ez már Coverdale-nél sem volt az igazi, legalábbis eredeti formában felesleges bolygatni ezeket a dalokat. A radikális újraértelmezés már más kérdés, de a lényeg, hogy élőben még sokáig hallhassuk őket, hiszen az anyabanda nyilván sosem fogja megidézni ezt a kort – legalábbis amíg Ian Gillannél van a mikrofon.

(P.V.)

Koncertfotó: Polgár Péter

 

Hozzászólások 

 
#2 veszi59 2023-07-02 17:00
Azért a Kris Barras Band annyira nem volt rossz,mint amilyennek leírtad.Nem ismertem Őket,de számomra kellemes meglepetés volt,meg az ott lévő közönség nagy részének is!
Idézet
 
 
#1 Mcfl 2023-07-02 14:44
Sajnáom nagyon, hogy csak a csütörtök jött össze. Visítozom a kisPataki méltatásán, ezt látnom kell egyszer amolyan kataszrofaturiu mus jelleggel
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.