Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Five Finger Death Punch, Ice Nine Kills, Malevolence - Budapest, 2024. július 9.

Lassan közhelyszámba megy a koncertpiac nullára zuhanás utáni visszapattanása és tényleg egészen váratlan méretű felívelése. Nagy szerencse, hogy Magyarország sem marad ki ebből az egészből, hiszen itthon is se szeri, se száma a teltházas vagy azt közelítő koncerteknek, méghozzá a legváltozatosabb méretű helyeken. A szóban forgó, újabb változatos és erős összeállítást is éhesen várta a közönség: a szervezők eleinte úgy gondolták, harmadszorra már elég lesz a Barba Negra a Five Finger Death Punchnak, de aztán viszonylag gyorsan kiderült, hogy tévedtek. Itt – mondjuk a tavalyi Panterával ellentétben – nem gördült logisztikai akadály a nagyobb helyre mozgatás elé, ami, valljuk be, már csak az embertelen hőség miatt is előnyösnek bizonyult.

ffdp_k2024_01

időpont:
2024. július 9.
helyszín:
Budapest, Papp László Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 17 Szavazat )

A Malevolence még bőven a pályája felívelő szakaszában jár, és az itt mutatottak alapján a sheffieldi ötös mostanra eljutott arra a szintre, hogy egy arénányi embert is lazán elszórakoztat. Az egész bandából üvöltött a rutin és a profizmus, színpadi mozgásukat egyenesen tanítani kellene: a csapat attitűdje a deszkákon számomra vastagon a '90-es éveket idézte, Josh Baines gitáros tengely körüli forgásai meg a háttérben alapozó Wilkie Robinson basszer témákba beledőlős hullámzása láttán szakasztott olyan érzésem támadt, mintha a Headbanger's Ballt nézném. Zenéjük dominánsan ennél egy-két generációval későbbi stílusjegyeket mutat, de a lényeg végül is ugyanaz... Alex Taylor is szimpatikusan, természetesen vezényelte le a szűk félórás bulit.

malevolence_k2024_02

Nekem lemezen és élőben is kicsit egybefolynak a Malevolence dalai, a legutóbbi album két hangulatosabb tétele, a Higher Place és a programot záró On Broken Glass magasan verte a mezőnyt karakterességben, Konan Hall gitáros ráadásul minden túlzás nélkül marha jól hozta a dallamos énektémákat. Ez jó irány lehet náluk a jövőre nézve. Viszont sajnos valami egészen botrányosan szóltak, a legkellemetlenebb szakaszokban mintha egy üvegfal mögül vagy egy dobozból hallgattam volna őket. De összességében így is átjött a banda mániákus intenzitása. Láthatóan elég sokan ismerték őket, de a közönség amúgy ettől függetlenül is vette az adást, szóval simán lesznek még ennél nagyobbak is, ha elég kitartóak.

malevolence_k2024_01

Az Ice Nine Kills meg már most is nagy, és szinte észrevétlenül nőtték ki magukat komoly tényezővé az újgenerációs trónkövetelők között. A banda persze mindent meg is tett ennek érdekében, és már grandiózus színpadképükkel sem árultak zsákbamacskát a vörösen villogó szemű, késes figurával a háttérben: Spencer Charnasék teljesen egyértelműen már középtávon is arra gyúrnak, hogy önállóan is hasonló méretű helyeken játsszanak. Minden adott is náluk ehhez, hiszen kellően egyediek ezzel a fehéringesen is halálmadár kiállással meg a zenei előadás mellé körített horrorszínházasdival. Ma már persze nem könnyű olyan extrát tenni a zene mellé, ami felkelti a figyelmet és nem láttuk még ebben a formában, de nekik a jelek szerint sikerült kiemelkedni az eszméletlen mennyiségű feltörekvő zenekar áradatából.

ice_nine_kills_k2024_01

A csapat egyébként a lefejezős-késelős-véres cirkuszi műsort leszámítva is vérprofin játszik: zeneileg ha akarok, sem találtam volna fogást rajtuk, olajozott, megállíthatatlan egységként rongyoltak végig az üresjárattól mentes programon. Ugyan már csak a zene komplexitásából és teátrális megközelítéséből fakadóan is rengeteg minden szólt gépről, lehetetlen volt nem észrevenni, mennyire ülnek élőben is a vokálok, és a szólógitárosi poszton domborító Miles Dimitri Baker is túlzás nélkül szenzációsan teljesített. Azt mondjuk kicsit sajnáltam, hogy a tavalyi bulikra beugrott Doc Coyle idén már nincs velük, de így sem érhette szó a ház elejét, főleg, hogy a lelátóról figyelve határozottan jól is szóltak.

ice_nine_kills_k2024_02

A program kizárólag az utolsó két lemez dalaira épült, és ezen a ponton minden elismerésem ellenére sem akarom elhallgatni: nekem összességében azért már túl 2020-as évek az Ice Nine Kills. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam ezt meg. Sok? Túlságosan is vegyesfelvágott? A dalaik kétségtelenül tele vannak kimondottan zseniális húzásokkal, óriási ötletekkel, de ha csak és kizárólag a muzsikát nézzük, én a magam részéről jobban szeretem az ennél koherensebb dolgokat. Viszont ez valószínűleg generációs dolog lehet: kicsit olyan ez, mint hogy a TikTokon már a felület kinézete is frusztrál az összevisszaságával, nemhogy az ottani ömlesztett kontentkavalkád, annak ellenére, hogy magát a jelenséget maximálisan értem. Szóval az Ice Nine Kills már egyértelműen a mai, szüntelen információs támadások közepette felnövő generációnak zenél, nem a hozzám hasonló vén majmoknak. De egyébként épp ez ebben az örömteli: mindig hajtogatom itt is, máshol is, hogy egy mai tizenévestől nevetséges elvárni, hogy hatvanas-hetvenes emberekből álló matuzsálem bandák miatt kattanjon rá a súlyos rockzenékre. Ahogy a headliner főnöke is fogalmazott nemrég, egyszerűen szükség van belépő zenekarokra, azt pedig már én teszem hozzá, hogy ráadásul mindig újakra van szükség belőlük. Az Ice Nine Killsnél a céltudatosságtól kezdve az imázson át a zenéig minden adott hozzá, hogy néhány éven belül maguk is ilyenné váljanak, szóval drukkolok nekik.

ffdp_k2024_02

A Five Finger Death Punch már jó ideje túl van ezen az ugráson, és noha némi szkepticizmussal, ellenkórussal a mai napig találkozni velük kapcsolatban, nem kérdés, hogy generációs bandáról beszélünk. Ezt a lemezeladási-hallgatottsági számok éppúgy igazolják, mint a mostani bulira összeverődött nagyjából nyolcezer ember jelenléte és reakciója. Albumfronton szerintem már túl van a zeniten az FFDP, de koncertattrakcióként, jelenségként, a színtér egyik húzóerejeként még mindig bőven valahol a platón tanyáznak. Ennek megfelelően ezen az estén pontosan azt kaptuk, amit az efféle, arénákhoz és fesztiválheadlineri vagy ahhoz közeli pozíciókhoz szokott csapatoktól elvárunk: vérprofi szórakoztatást.

ffdp_k2024_03

A színpadkép nem tért el nagyban a két évvel ezelőttitől az önnön farkába harapó gigakígyóval, a vörös, arany, lila meg zöld fényjátékkal, villódzó lézerekkel, a program azonban szerintem határozottan erősebb volt, mint 2022-ben. Ugyanígy hangulatilag is pörgősebbnek, energikusabbnak, adrenalinban gazdagabbnak éreztem ezt a mostani fellépést, mint a legutóbbit. Akkor valamiért eleve idegesebbek is voltak, most viszont határozottan lelazult benyomást keltettek, ami rendkívül gyorsan, már a Welcome To The Circus – Lift Me Up – Trouble hármas nyitásnál átragadt a tömegre is. Szerencsére Zoliék is jól szóltak (az én helyemről legalábbis), ezekkel a dalokkal pedig nem nagyon lehet tévedni egy nyáresti koncerten, így a hangulat végig a tetőfok közelében egyensúlyozott.

ffdp_k2024_04

Sokszor leírtam már, most is leírom: a Five Finger Death Punchnak több titka is van, de valahol mindegyik a régi recept szerint működik. Egyfelől a dalaik könnyen foghatók, kerekre csiszoltak, slágeresek, ráadásul a jellegzetes dohogó groove-ok takarásában a mai napig hallatszik bennük, hogy Zoli a '80-as évek bandáin nőtt fel. Másrészt ez a szellemiség a színpadi produkcióba is átszüremlik: az az éra elevenedik meg a deszkákon, amikor a több még mindig több volt, és senki sem kért elnézést azért, hogy rocksztár létére rocksztárként adja elő magát odafent. Harmadrészt pedig a három főember minden túlzás nélkül óriási fazon. Maga Zoli nem annyira akciózik, viszont már kiállásának köszönhetően is igen masszív színpadi jelenléttel bír, a szálfatermetű Chris Kael azonban lelőhetetlen, Ivan Moodyt pedig tényleg nem lehet eleget dicsérni. Ezzel is ismétlem önmagamat, de nem érdekel: a kopasz csóka teljesen egyértelműen az egyik legnagyobb frontember-egyéniség a mai metálszíntéren, igazi old school rock'n'roll vadállat. Ivan mostanra játszi könnyedséggel etet a tenyeréből egy sokezres tömeget, de akkor is egyből érezném a belőle áradó totális kiszámíthatatlanságot, ha nem lennék tisztában balhés elő(?)életével. A rockszínpadokra márpedig pont ilyen karizmatikus, érdekes figurák kellenek. Arról meg már nem is beszélek, mennyire óriási énekes élőben is... Szóval van benne valami plusz, amit nem lehet tanulni. Ha csak egy tényezővel kellene megfejtenem a zenekar sikereit, hát szerintem Zolival alkotott klasszikus énekes/gitárosi kettős dinamikájuk jelentette a legfőbb kulcsot a Five Finger Death Punch felfutásában.

ffdp_k2024_05

A csapat tarsolyában most már túlzás nélkül annyi koncertsláger lapul, hogy lazán több, ismétlés nélküli önálló szettet is összepakolhatnának belőlük. Ennek megfelelően például simán kihagyták az egyébként a tengerentúlon az egyik legismertebb darabjuknak számító Bad Company-feldolgozást a House Of The Rising Sun javára, de azért persze akadnak fix tételek is a menetrendben. Ilyen például az Ivan által szokás szerint keménykalapban, sétapálcával levezényelt Jekyll & Hyde, ami lemezen azért, hogy is mondjam, nem a világ legintellektuálisabb szerzeménye, élőben azonban valami egészen nevetségesen nagyot megy. Szerencsére most sem maradt ki személyes favoritom, az ügyesen leplezetten rengeteg '80-as évekbeli arénarockot rejtő Sham Pain, de jólesett az elsőlemezes Salvation is. A szintén kedvenc Hard To See meg aztán főleg, pláne, hogy ezt korábban egyik itthoni bulin sem játszották még. A végig óriási formát mutató Andy James ráadásul briliánsan hozta benne a még Jason Hook által lemezre álmodott remek szólót is. Most már csak a The Pride felbukkanására várok mondjuk a következő hazai koncertjükön...

ffdp_k2024_06

Tulajdonképpen egyetlen ponton éreztem, hogy mégis a kevesebb lett volna kicsit több. A Charlie Engen dobszólójával, szokásos közönségüvöltetéssel felturbózott Burn M/F után tök jó volt, hogy Ivan személyesebb hangvételre váltva dicsérte kicsit Zolit, és a piros-fehér-zöld torta behúzása is remekül jött ki. Főleg, hogy előtte viccből bedobott egy kivárásra játszó, láthatóan még a többieket is meglepő „this is my last concert with Five Finger Death Punch... without..." poént, utána pedig a felét behajigálták az első sorokba. A színpadra hívott gyereknézők etetésével meg a hegyibeszéddel azonban ha nem is sokkal, de két-három perccel biztosan hosszabbra nyúlt ez a kis közjáték a feltétlenül szükségesnél. Ezt amúgy a végén már Ivan is érezte („hurry up, we're losing momentum"), de aztán a Wrong Side Of Heavennel gyorsan visszakapta az ívet a koncert.

ffdp_k2024_07

Ugyan nem sikerült rájönnöm, hová tűnt Zoli a ráadást indító Under And Over It kábé felére, de a Never Enough és a gyönyörűen látványos, telefonemeltetős-lézeres The Bleeding fináléjával tényleg roppant emelkedetten zárták az estét. Láthatóan ők is jól érezték magukat, a tömeg meg főleg, szóval csak pozitív hangon tudok nyilatkozni erről az estéről. Az első hazai FFDP-buli persze örökre überelhetetlen marad (akkor és ott tényleg sokat vesztett, aki kihagyta), de a legutóbbi, amúgy szintén korrekt show-nál egyértelműen kerekebbre és ütősebbre sikeredett ez a mostani.

ffdp_k2024_08

 

Hozzászólások 

 
#2 nemmondommeg 2024-07-11 14:51
Én a Malevolence miatt mentem főleg. Borzasztó halk volt, a közönség nagyrésze sem vette a lapot, de én kurva jól éreztem magam, olyan őserő van ezekben a dalokban, hogy az valami hihetetlen. A tiszta ének meg zseniális. Headliner Malevolence koncertet Budapestre könyörgöm!
Idézet
 
 
#1 debali 2024-07-11 07:50
Malovolence: vagy a hangzás miatt, vagy a dalaik matt, de nekem nem jöttek be. Breakdown-breakdown hátán, néha meg sem tudtam különböztetni, h ez most egy átvezető volt, vagy maga a dal. Volt egy lassabb a vége felé, és talán az utolsó,aminél éreztem vmi fogósságot.
INK: a kezdést nem értettem,h miért egy ilyen középtempóssal kezdtek, és nem egy (zenében is) darálóssal.:-) A színházi körítés rendben volt, a zene pedig a sok rásegítéssel is klassz volt.
5FDP: igazi headliner produkció volt,sztem most értek fel az elsőligába. Dalaikat tekintve újat már nem nagyon tudnak mondani (eźert is lesz talán a belengetett kollab-lemez hamarosan), de megvan a másfél órányi slágerpakk, látvány fantasztikus volt. Ami viszont nem tetszett, az Zoli viselkedése. Ivan olyan szinte körbeudvarolta, éltette, magyarzászlós tortát és ajcsit adtak neki, épp csak marokra nem fogta, és nem.vagyok egy ilyen lokálpatrióta alkat, de hogy annyit nem tudott a mikrofonba mondani magyarul, h "Jóestét, Sziasztok, Ria.ria-Hunhária"" vagy mittomén (főleg, h elvileg 20 éve az volt a fő vágya,h hazai földön koncertezhessen ), az vhogy zavaró volt. Lehet persze introvertált, művészlélek fazon,, aki zavarban volt, de akkor nem ò adná az.interjúkat és lenne a vlogok fő szószólója. Lehet, h tényleg elfelejtett magyarul beszélni, de akkoris, a szülőföldemre megtanulom azt az 1-2 magyar szót, ami hallatán maga alá csurrant a közönség nagy része. :-) Maga a produkció viszont zseniális volt, Ivan úgy tűnt tényleg élvezte a bulit, és tökéletesen vezényelte le. A zenészek is kiválóak voltak, uh ideszokhatnának min. kétévente "hazajárni". :-)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.