Shock!

Miután tavaly kihagytam, hatványozottan jól esett a „menetrend szerinti" visszatérés a Zajra – idén a nyár végéről az évszak közepére átpozicionálva, de a régi lelkesedéssel, szervezői és résztvevői részről egyaránt. Nem véletlen, hogy akárhány beszámolót olvasol, mindenekelőtt a fesztivál teljességgel egyedi atmoszféráját emeli ki az összes, a páratlan arculatot és hangulatot, ráadásul mindezt évről évre hozza a rendezvény. Az összképnek természetesen részét képezi a Mátra, Sástó és a kemping, tehát a földrajzi adottságok, az afféle rejtett zugként megbújó helyszín, de van itt még valami más is, valami fekete varázslat, plusz rengeteg háttérmunka, hogy a teljes csomag ilyen perfekt módon, összhangban tudjon szólni. Bár sajnos idén is csak egyetlen nap erejéig ugorhattam bele a négynapos programfolyamba, saját élményeim és a többi fesztiválozó visszajelzései is azt igazolják, hogy a Zaj most is az év egyik ragyogóan sötét fénypontja volt.

A Mátra Kempingen régóta túlterjeszkedett fesztivál immár hat helyszínen kínált hallgatnivalókat, bár a szigeten berendezett Kacsatónia vasárnapi programjait Esőkirály a kilátó mellé, fedett helyszínre parancsolta. A várt csapadék végül szerencsére nem érkezett meg, az év ezen szakához képest már-már szürreálisan ideális időjárási körülmények között telt el a nap, amit mindenki hálásan fogadott. Jóval a zenei programok kezdete előtt érkeztünk, a helyszín bőven megér néhány kör sétát, de ha esetleg nem a relaxációs jellegű akklimatizálódást favorizálod, számtalan off-programból választhattál, amíg a színpadok üresen álltak (hogy mást ne mondjak, volt varjúsimogató is). Ami pedig a zenei felhozatalt illeti, régi zajos közhely, hogy ide nem okvetlenül az aktuális headlinerek miatt érkezel, hanem az elkövetkező éved felfedezettjeivel találkozol, és ha szerencséd van, éppen itt fogsz először rácsodálkozni a következő kedvencedre.

A fesztiválbeszámoló, mint olyan, mindig is értelmezhetetlen volt számomra, alább sem egy összefoglaló jellegű, teljességre törekvő dolgozatot olvashatsz a nap eseményeiről, ahogy azt a (rajtam kívül mindenki más számára teljesen érdektelen) eseménysort sem igyekszem aprólékosan rögzíteni, hogy hol és kiknek a műsorába néztem bele több-kevesebb időre. A Zajnak a színpadok előtt való ácsorgáson kívül elválaszthatatlan része a kivilágított hidakon keresztül való kommandózás a kilátóhoz, valahonnan biztosan szól közben a zene is, miközben rácsodálkozol az erdőben kiállított installációkra. Utóbbi helyre kerültek a VHK idei jubileumi rekvizitjei is, amelyeket már a Budapest Parkban is módom volt megszemlélni, de nyugodtan mondhatjuk, hogy itt voltak igazán elemükben. Tehát legkevésbé sem arról szól a nap, hogy energiáidat tartalékolva a headlinerre hegyezed magad az egyik fa árnyékában, bár persze ezt is nyugodtan megteheted.

Hívószó persze mindig akad, amikor a vasárnapi zárónap mellé letettem a garast, részemről ez a Gire neve volt, Kátai Tamás kultikus hajdani bandájának fellépése a legkevésbé sem olyasmi, ami csak úgy szembejön veled a koncertkínálatban. Egészen remek húzásnak tartottam, hogy a szervezők a fesztivál egyik leghangulatosabb színpadára, a Deltára rakták Tamásékat, ehhez képest viszont jócskán elszomorodtam, hogy amikor Cibi fellépésével elkezdődött számomra a zenei programok sora, a Delta helyén egyelőre csak egy falunapos pótszínpadot lehetett felfedezni. Cibit és táborát ez persze semmiben nem akadályozta, a fesztivál profilja pedig kellően nyitott ahhoz, hogy az „egyszemélyes Bëlga" megjelöléssel is leírható műsor szélesre húzza a vigyort a szájakon, és kellő ellazulást biztosítson. Ha valaki számára mindez szentségtörés, annak hársfatea fogyasztását és a terjedelmes műsorfüzet tanulmányozását javasolhattam volna.

Miután a duó levonult, egyszerűen csak meg kellett fordulni a placcon, hogy a nagyszínpaddal (Fanyűvő) találja magát szembe az ember, amelyen éppen az utolsó simításokat végezte magán a francia neofolk üdvöske, az Eihwar. Miután a kollégák kihagyták a bandát az ARTManián, szinte szakmai kötelességről is beszélhetünk e helyen, bár persze nem kell ezt ennyire véresen komolyan venni. Nem túl eredeti, amiben az Eihwar utazik, hozzájuk hasonló léptékben a szintén a Zajon megismert, aztán tavaly ősszel a Dürerben viszontlátott Nytt Land csinálja ugyanezt. Sok is volt méretben szerintem a produkciónak a nagyszínpad, hiszen mindössze ketten vitézkedtek rajta, a középkori lovagnak öltözött gépész/ütőhangszeres/gitáros Mark pedig eleve fix helyhez kötött. Az énekes/ütőhangszeres Asrunn válik tehát hangulatfelelőssé, meg is teszi, ami tőle telik, hangi hiányosságait némi magamutogatással kompenzálja, amitől számomra az egész kissé bazári hangulatot fest, de a közönségük hálás.

A már emlegetett erdei séta végén a Maluridé „dream popja" vár, sokat hozzátesz az élményhez a színpad mögött magasodó, alkalomhoz illően kivilágított kilátó, miközben elkönyveljük, hogy a fesztivál eddigi felhozatala ennél eklektikusabb aligha lehetne. A színpad környékén elég kevés a hely, nem is megyünk nagyon közel, inkább a kiállítások háttérzenéjeként működnek, nagyon kellemesen. További jó hír, hogy amíg a következő nagyszínpados fellépőre várunk, a javítóműhelyből visszaérkezik a Delta „sátra", és a Gire már az alatt hangbeáll, vagyis újra teljes lesz az élmény. Tamás három napon belül a harmadik koncertjére készül, de míg pénteken és szombaton a Thy Catafalque kötelékében teljesített (előbb az erdélyi Rockstadton, utóbb a Zajon), most mások a tettestársak, fokozottabb is a kapkodás, nem a bejáratott gépezet üzemel. Egy idő után aztán magukra hagyjuk a srácokat, hiszen folytatódik a nagyszínpad műsora.

Az Inter Arma kitölti a színpadot, efelől kérdés nem lehet, az arcszőrzetben gazdag virginiaiak hatdalos szettel érkeztek, fókuszban a tavalyi New Heaven lemezükkel. Ebből a neurosisi értelemben vett súlyosságból rendszeresen kifogok egy-két fellépőt a Zajon, és míg az efféle muzsika otthon rendszerint megfekszi a gyomrom, a hely szelleme itt jobban eladja nekem a dolgot. Az Inter Armát hallgatva azért teljesen továbbra sem szabadulok attól a képzetemtől, hogy náluk mintha két különböző zenekar szólna egy időben, de ezúttal kevésbé zavaró a dolog, inkább csak fura. A muzsika egyetlen (disszonáns) tömbként zúdul ránk, a földhöz szegezve a közelben tartózkodókat, senki nem tiltakozik ez ellen, de meglehet, hogy csak éppen feldolgozni próbálják a leírhatatlant. T.J. Childers dobos a leglátványosabban zenélő arc az ötök közül, de ez a zene nem is igényli a petárdapufogtatást, kellő jelenléte van anélkül is.

A makói Gire ugyan mutat életjeleket az utóbbi időben, de a formáció újraaktiválásáról beszélni talán túlzás lenne. 2022-ben ugyanitt, az Ahriman alkalmi vendégeiként leporolt pár őskövületet Kónya Zolcsi és Kátai Tamás, majd tavaly ősszel, a Dürerben, a Thy Catafalque előtt újra trióként, a klasszikus kiosztásban egy hosszabb szettet is elővezettek. Benne volt a képben az is, hogy ezután újra tizenhét évet kell várnunk a következő koncertre, de szerencsére nem így alakult, sőt, idén két fellépést is bevállalt a társulat. Enyhe kifejezés, hogy nagyon vártam őket, aztán még némi technikai gikszer is hátráltatta a dolgokat, de amint beindultak, megállíthatatlanok voltak. Mindig így képzeltem el az ideális Gire-koncertet, szabad ég alatt, tömény, súlyos megszólalással, csupán lélegzetvételnyi szünetekkel a dalok között. Ez a banda mindig is a saját világában alkotott, dobgéppel a fenyőkre szegezett avantgárd metáljuk nagyon élt az értő közönség előtt, és úgy tűnt, nem csak mi, de a zenekar is sajnálja, hogy mindebből csupán szűk ötven perc jutott.

Gyors helycserét hajtott végre az utazásilag gondba került Stoned Jesus és a Wayfarer, így a Fanyűvőre rögtön egy újabb amerikai banda gyalogolt fel, az Inter Armához hasonlóan bekategorizálhatatlan zenével. Atmoszférikus black metalként szokás hivatkozni rájuk, ami első közelítésben meg is felel, innen már el lehet kezdeni az ismerkedést, ez a zene egyértelműen nem tucattermék. Náluk is akad egy viszonylag frissnek nevezhető kiadvány (a 2023-as American Gothic), ami a műsoruk gerincét adta, a „denver sound" pedig szépen elfért a Mátrában is. Bár a lemezen fellelhető finomságok, érdekességek élőben nem annyira mutatták meg magukat, a Wayfarer jellegzetessége így is kitűnt, ráadásul a black metalra általában jellemző feszengés sem sajátjuk, amit szintén nagyra értékelek. Az már nem is hatott a meglepetés erejével, hogy milyen jól szóltak (ők is). Jött is a vastaps, megérdemelten, ez egy remek kis banda, meghálálják az odafigyelést.

Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy akad-e még valami a felhozatalban, ami ébren tartja a figyelmünket, és a Jason Köhnen nevével fémjelzett Bong-Ra éppenséggel ilyennek tűnt a Deltán. A veterán formáció most éppen a metálosabb oldalát mutatja, Jason át is mentette a The Answer Lies In The Black Voidból Fogl Botond és Kovács Attila gitárosokat az újkori törekvések hű prezentálásához, az új lemezt pedig Black Noise névre keresztelték, szóval az Ördög is ide teremtette őket. Az elektronikus zene és az extrém metál házasításából azonban itt csak az extrém maradt, ami a színpadról szólt, abban sok fogódzót nem lehetett felfedezni, és nagyjából a műsoruk közepe táján döntöttünk úgy, hogy részünkről ennyi volt az idei Fekete Zaj. Összességében pazar emlékeket vittünk magunkkal, és bár a fesztiválok jövője jelenleg nagyon bizonytalannak látszik, ide jövőre is kérdés nélkül jövünk, ha jöhetünk.

Fotó: Bands Through The Lens