Shock!

július 23.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater - Brüsszel / Milánó, 2016. március 13. / 17.

0322dtBár közmegegyezés nyilván soha az életben nem lesz, azért úgy tűnik, a kedélyek némileg csillapodtak a csapat karrierjének minden bizonnyal legmegosztóbb, The Astonishing lemeze kapcsán. Én a magam részéről kisebb fenntartásoktól eltekintve továbbra is becsületes munkának és kellemes hallgatnivalónak tartom, és nem utolsósorban tipikusan olyan albumnak, amelyet valóban érdemes tokkal-vonóval színpadra vinni, ahogy ez ezen a turnén meg is történt. Annak tükrében, hogy a zenekar cseppet sem árult zsákbamacskát az alapvetően Nyugat-Európára fókuszáló mini-turné koncepcióját illetően, kicsit megmosolyogtatónak tartom azokat a dühös kommenteket a különböző internetes felületeken, amelyek UTÓLAG, „nem ezért fizettem" stílusban hőzöngenek azon, hogy nem volt Pull Me Under meg Caught In A Web. Sebaj, nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Én mindenesetre tisztában voltam vele, hogy nagyjából mire számíthatok ezen az estén, és én sem árulok zsákbamacskát, amikor azt mondom, hogy összességében pontosan azt is kaptam.

A koncert helyszíne a Brüsszel egyik külvárosában található, emblematikus Forest National aréna volt, amely az utóbbi időben Bob Dylantől a Disney On Ice jégrevün keresztül sokféle produkciónak adott otthont, itt lett volna például a végül terrorveszély miatt lefújt Five Finger Death Punch is. A viszonylag nehéz megközelíthetőség és rossz parkolási körülmények ellenére szívesen jövök ide. Azt is jó előre tudni lehetett, hogy a monstre kvázi-színházi koncepciónak megfelelően a teljes küzdőtéren is ülőhelyek lesznek, ráadásul a felső szektorokat le is függönyözték, így az amúgy bőven tízezer feletti kapacitású arénában ezen az estén szerintem nagyságrendileg négy-ötezren lehettünk.

időpont:
2016. március 13. / 17.
helyszín:
Brüsszel, Forest National
Milánó, Teatro degli Arcimboldi
Neked hogy tetszett?
( 11 Szavazat )

A még szinte üres csarnokba belépve – majdnem egy órával a koncert kezdete előtt! – átfutott az agyamon, hogy lefotóznám a színpadi díszletet, de gyakorlatilag még elő sem vettem a telefonomat, mire az egyik teremőr Usain Boltot megszégyenítő sprintet levágva és a kezével látványosan gesztikulálva a tudtomra adta, hogy ez még egyszer eszembe ne jusson. Már akkor felmerült bennem a kérdés, hogy ugyanezt a mutatványt vajon miként tervezik megvalósítani, amikor nem hatvanketten, hanem négyezer-hatvanketten leszünk a teremben, de legnagyobb meglepetésemre nagyon komoly erőforrásokat mozgósítottak az ügy érdekében. Vagy egy tucatnyi gárdista strázsált fáradhatatlanul három órán keresztül, és olykor kifejezetten tahó stílusban villogott zseblámpával, majd szövegelt a meggondolatlan nézők arcába, a koncert közben is. Mindez egyszerre volt lehangoló és a maga módján szórakoztató.


John Petrucciék produkciója abban az értelemben persze eléggé kiszámítható és szinte „eseménytelen" volt, hogy a komplett Astonishing lemez elhangzott, ráadásul – a szünetet és az utolsó szám előtti levonulást leszámítva – mindenféle megszakítás nélkül. Ezt szó szerint kell érteni, vagyis nemhogy dob- vagy gitárszóló, vagy egyéb improvizatívabb elem nem volt, de talán két „merci beaucoup, Bruxelles"-t leszámítva még köszönésre is alig futotta a kommunikációból. Sőt, a zenekartól igencsak szokatlan módon lényegében öt John Myungot láthattunk a színpadon, legalábbis abban az értelemben, hogy szinte rezzenéstelen arccal, gyakorlatilag nulla kommunikációval nyomták végig a két és fél órát, már-már kísérőzenekarként funkcionálva, ami azért még annak ellenére is indokolatlan, hogy nyilván a sztorit és az azt megelevenítő folyamatos vetítést akarták ezáltal még inkább kidomborítani. Mégis, James LaBrie egy-két gesztusát, minimális mozgását leszámítva gyakorlatilag semmit nem lehetett leolvasni a zenészek arcáról, hangszereikbe belemerülve, sokszor a félhomályba burkolózva lézengtek a színpadon, sem egymással, sem a közönséggel nem kommunikáltak. (Szándékosan nem akarok már megint ebbe a témába mélyebben belemenni, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhetett volna, ha a zenekar dobosát még mindig Mike Portnoynak hívják.)

Mint a fentiekből is kiderült, a show legalább annyira a – zenekaron kívüli – látványelemekre épült, mint magára a zenére. Lényegében a koncert teljes ideje alatt, folyamatosan ment a hatalmas, többosztatú vetítés, amelyen belül néha csak nonfiguratív motívumok, dekorációk, természetképek és ehhez hasonlók peregtek, de nagyobbrészt a sztori vonalához illeszkedő fantasy-figurák és grafikai elemek vitték a főszerepet. A minőség szintén elég ingadozó volt: a jól eltalált, hangulatos, sőt, kifejezetten monumentális látványelemek néha hirtelen megmosolyogtatóan giccses/gagyi fantasy-videójáték jellegű grafikákba csaptak át, de azért összességében inkább tetszett a végeredmény, és a rendkívül hosszú játékidő ellenére sem találtam unalmasnak. Mentségükre legyen mondva, hogy eleve szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik bő kétórányi, egységesen kiemelkedő színvonalú, gyakorlatilag filmszerű vizuális hátteret megalkotni, ami végig leköti a közönség figyelmét. Akkor már lehet, hogy célszerűbb lett volna, ha nem végig vetítenek, hanem néhány számban jobban hagyják magukat a zenészeket érvényesülni, pont, mint egy úgynevezett koncerten, de ez teljesen egyértelműen másodlagos szempont volt, hiszen itt is a teljes performanszra helyezték a hangsúlyt, akárcsak a lemezen. A kesze-kusza, butácska sztori persze a sokszor értelmezhetetlen videójátékos vetítések révén sem tudott bennem összeállni, de erről inkább nyilatkozzanak olyanok, akik eleve vevők az ilyesmire.

Ami magát a zenei teljesítményt illeti, nem hiszem, hogy túl sok értelme volna ennek elemzésében túlságosan elmerülnöm, hiszen egyfelől a lemez zenei oldaláról már elég alaposan leírtam a – többség által vitatott – véleményemet, másrészt nem hiszem, hogy e sorok olvasói között van bárki, akinek azt kellene ecsetelnem, miként bánik a hangszerével Jordan Rudess, John Myung vagy John Petrucci, függetlenül attól, hogy kit idegesítenek Rudess zenei fixációi, vagy Mike Mangini „csicskasága". Különösen azért volna értelmetlen ez a dolog, mert ezen az estén az improvizációnak és spontaneitásnak bizony kábé akkora szerep jutott, mint egy Áder János-féle újévi köszöntőben. Ráadásul mivel nem vittek magukkal kamarazenekart, vegyeskórust és egyebeket, ezért a koncert nem elhanyagolható része eleve felvételről ment, nem utolsósorban a háttérvokálok, amit kifejezetten zavarónak ugyan nem mondanék, de mindenképpen feltűnő volt. Ha már ennyire a produkció monumentalitását akarták hangsúlyozni, az ütött volna igazán nagyot, ha ezeket a dolgokat is élőben tudják megszólaltani. De akkor valószínűleg nem 60, hanem 120 euróba fájt volna a jegy...

Az egyetlen, ami zenei szempontból kérdéses lehet egy Dream-koncerten, egyszersmind a produkció Achilles-sarka is, az természetesen LaBrie aktuális formája, ami tényleg teljesen kiszámíthatatlan. Láttam/hallottam már élőben kifejezetten jól is énekelni (például egy éve a The Theater Equationben), de minősíthetetlenül rosszul is, így sosem lehet tudni, hogy épp milyen napot fog ki. Szerencsére ezen az estén nagyrészt rendben volt a dolog, egy-két magasat leszámítva – ezeket jobb esetben elalibizte, rosszabb esetben csúnyán mellérakta. De ahhoz képest, hogy mennyire megterhelő és változatos technikát igénylő énektémák sorakoznak ebben a cseppet sem rövid produkcióban, egyáltalán nem nevezném vállalhatatatlannak a végeredmény, amiben persze a fent említett, felvételről szóló vokálok is szerepet játszottak, hiszen mankóként is funkcionáltak.

A produkció tehát valahol félúton állt a hagyományos koncert és a színházi előadás / mozi között, de leginkább egy svejci órához hasonlított: minden másodperce előre kiszámított és precízen kivitelezett volt, de hibátlanul működött. Nem mondom, hogy élményként a legtöbbet nyújtotta az általam látott eddigi Dream-koncertek közül (pláne, hogy az elmúlt két évtizedben elég sokszor volt hozzájuk szerencsém), de mindenképpen örülök, hogy ebben a formában is láthattam az Astonishinget.

(P.T.)

Bár kétségtelen, hogy a Dream Theater új nagylemeze, a dupla The Astonishing finoman szólva is komoly viharokat kavart a rajongók között, sikertelennek semmiképpen sem mondható. Így pedig bármilyen merészet is húztak vele Petrucciék, úgy tűnik, bejött a dolog. Az pedig, hogy egy viszonylag rövid, ráadásul speciális, komoly háttérvetítéssel megtámogatott előadás keretében mutatják be, szintén óriási ötlet, hiszen egy ilyen egyszeri show-t az sem hagy ki, aki nem feltétlenül ájult el a lemezanyagtól. A teltház ezáltal természetesen garantált. Így tehát, bár a The Astonishinggal kapcsolatos véleményem a recenzió óta sem változott, egyértelmű volt, hogy március 17-én hajnali háromkor kelek, hogy a hatos géppel Milánó felé vegyem az irányt.

Visszatekintve a koncertre, tulajdonképpen összesen egy igazán komoly bajom volt vele, méghozzá az, hogy ülőssé tették. Mert bár valóban végig vetítés kísérte az előadást, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a vásznon pergő események nyomon követése állandó odafigyelést igényelt volna, miközben a zenekar egyfajta aláfestésként játssza a „filmzenét." Sokkal inkább arról volt szó, hogy a néhány apró momentumot kivéve tényleg kifejezetten igényes és minőségi vetítés a sztori legfontosabb kulcsfiguráit jelenítette meg, de leginkább csak úsztatott, finoman mozgatott állóképekkel, valamint rövid, animált bejátszásokkal. Ráadásul még úgy sem feltétlenül tudtam teljesen követni, hogy a sztorit nagyrészt ismerem, így tehát nem állt fenn annak veszélye, hogy ha néhány pillanatra elkapom a tekintetem a vászonról, elveszítem a fonalat. Emiatt viszont egyértelműen jobb lett volna ez az este, ha rockkoncertesre veszik a figurát, mert egyrészt állva, headbangelve, léggitározva, urambocsá egy sörrel a kézben vélhetően sokkal élvezetesebb lett volna a mozi, mint üldögélve, miközben a biztonságiak állandóan azt figyelik, nem veszem-e elő a telefonomat, hogy lopva készítsek egy-két fényképet.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy két óra alvás után (az előző napi The Skull-buli után egyre kerültem ágyba), a bebólintás ellen sem kellett volna küzdenem. Szégyen vagy sem, így ugyanis néha kifejezetten laposakat pislogtam, a The Astonishing ugyanis épp olyan élőben, mint lemezen: kétségtelen, hogy tele van remek megoldásokkal, de indokolatlanul túlnyújtott és rettentően tömény. Az első felvonás, azaz az Act 1. utáni szünet már úgy kellett, mint egy falat kenyér, ez a rész ugyanis jó fél órával hosszabb, mint az Act 2., 90 perc egyben pedig ebben a formában borzasztóan soknak bizonyult. Főleg úgy, hogy a sound sem volt tökéletes. Bár a zenekar nagyjából okésan szólt (külön piros pont jár a végig markánsan hallatszó basszusgitárért és a zongorás részekért), egyértelmű volt, hogy a Teatro degli Arcimboldit nem feltétlenül rockkoncertekre találták ki. Összességében elment ugyan a végeredmény, a meglehetősen visszhangos, kongó soundot azonban szokni kellett. Csakúgy, ahogy James LaBrie-t is, és most nem a teljesítményére gondolok, néhány kisebb és tényleg jelentéktelen csúszkálást leszámítva ugyanis remek napot fogott ki. Ellenben a hangját totál széttorzították (hogy ez túltolt visszhang-effekt volt, vagy valami más, azt nem tudom), ami egyrészt baromi idegesítő, másrészt pedig azt eredményezte, hogy gyakorlatilag alig lehetett érteni, amit énekel.

A színházat megtöltő olasz közönséget mondjuk ez cseppet sem zavarta: ilyen reakciókat ülős bulinál még sosem tapasztaltam. Elég volt bármelyik tagnak épp csak megemelni a karját, hatalmas ováció és tapsvihar követte, a koncert végét pedig már a komplett karzat állva és tapsolva nézte végig. Jordan Rudess és John Myung kifejezetten visszafogottak voltak, LaBrie és John Petrucci azonban láthatóan nagyon élvezte a szituációt: a mostanában leginkább Captain Cavemanre emlékeztető gitáros szinte lubickolt a közönség szeretetében, és bár kétségtelen, hogy dalszerzési szempontból látott már szebb napokat, a játéka még most is ámulatba ejtő. Csakúgy, mint Mike Manginié, aki technikai szempontból abszolút hibátlan, dobolásából azonban számomra hiányzik kissé az érzés. Leginkább olyan, mint egy hatalmas pózokra beprogramozott, végtelenül precíz robot.

Az előadás alapján abszolút lejött, hogy a lemezanyaggal, illetve annak élő körítésével Petrucciék valami olyasmit akartak létrehozni, mint A Fal volt anno (zeneileg is van egy nagy adag floyidzmus a The Astonishingben), de ez sajnos nem jött össze. Ahhoz ugyanis fogósabb, befogadhatóbb lemezanyagra és sokkal komolyabb látványra lett volna szükség. A The Astonishing legnagyobb hibája ugyanis élőben is ugyanaz, mint otthon hallgatva: hatalmas dolgok vannak rajta, amik azonban elvesznek a körítés és a töltelékek között. Óriási dallamokat hallhatunk, de sokat közülük csak egyszer, így nem rögzülnek, nem nyújtanak elég kapaszkodót, ha pedig ellensúlyozni akarjuk ezt, ahhoz nem elég pusztán csak egy háttérfilm.

Annak ellenére, hogy minden forintot és fáradságot megért ez a milánói kiruccanás, és a The Astonishing ebben a formában valóban maradandó élményt nyújtott, már akkor bőven elég volt belőle, amikor véget ért. Másnap akkor sem ültem volna be rá újra, ha ingyen lett volna.

(K.G.)

Francesco Prandoni fotói a milánói koncerten készültek, és a Getty Images hazai képviseletének szíves jóváhagyásával tesszük közzé őket.

 

Hozzászólások 

 
#14 GVM206 2016-03-31 09:52
Én a nürnbergi állomáson csíptem el őket. Meg kell hagyni, a Meistersingerha lle sem könnyűzenére lett kitalálva, úgyhogy a koncert után még azt sem tudtam megmondani, hogy LaBrie tényleg sz*rul énekel-e, mint ahogyan azt sokan állítják. De a lemez abszolút bejövős, némelyik tételnél bőgtem, mint egy kisgyerek :D
Idézet
 
 
#13 vova666 2016-03-25 00:53
Idézet - Rcooley:
Remelem hozzank is eljonnek ezzel a mestermuvel. Mar tul vagyok a 25. hallgatason de meg mindig megy a ludborzes a tobb mint 2 oran at.


Kivétel vagx, aki erősíti a szabályt...
Idézet
 
 
#12 Rcooley 2016-03-24 18:02
Remelem hozzank is eljonnek ezzel a mestermuvel. Mar tul vagyok a 25. hallgatason de meg mindig megy a ludborzes a tobb mint 2 oran at.
Idézet
 
 
#11 iLane 2016-03-24 14:14
Jók ezek a brüsszeli koncertbeszámol ók, de meddig lesz még kedved ott koncertre járni?? :(
Idézet
 
 
#10 Gusányi Farkó 2016-03-23 09:34
Idézet - RobertThorn:
Idézet - vova666:
Idézet - Simple:
És a cikk írói vettek a koncert után a merch pultnál astonish inget?

D rímekbe nem sikerült szedni a mondanivalód?


Petrucci a barkácsboltban
fülesében 6:00
a polcokat kémleli
van itt csavar, tixó, lakk

De már másik számot hallgat
előbb Mirror aztán Lie
kiszolgálta egy eladó
akin látszott, hogy maláj

Kifizette amit kért
lesz így otthon ajtóék
ki is mondta a gitáros:
minden tisztelet az awake

Nem vagy szellemes.
Idézet
 
 
#9 RobertThorn 2016-03-23 02:01
Idézet - vova666:
Idézet - Simple:
És a cikk írói vettek a koncert után a merch pultnál astonish inget?

D rímekbe nem sikerült szedni a mondanivalód?


Petrucci a barkácsboltban
fülesében 6:00
a polcokat kémleli
van itt csavar, tixó, lakk

De már másik számot hallgat
előbb Mirror aztán Lie
kiszolgálta egy eladó
akin látszott, hogy maláj

Kifizette amit kért
lesz így otthon ajtóék
ki is mondta a gitáros:
minden tisztelet az awake
Idézet
 
 
#8 vova666 2016-03-23 00:55
Idézet - Simple:
És a cikk írói vettek a koncert után a merch pultnál astonish inget?

D rímekbe nem sikerült szedni a mondanivalód?
Idézet
 
 
+12 #7 RobertThorn 2016-03-22 15:45
Idézet - Simple:
És a cikk írói vettek a koncert után a merch pultnál astonish inget?


Nem elképzelhetetle n, talán még Dream Thea tőrt sem kellett a nyakukhoz szegezni ezért.
Idézet
 
 
+11 #6 Simple 2016-03-22 14:55
És a cikk írói vettek a koncert után a merch pultnál astonish inget?
Idézet
 
 
+4 #5 Draveczki-Ury Ádám 2016-03-22 14:30
Idézet - s4tch:
csak halkan vetem fel: mikor lesz végre mobilon is olvasható a shock? ez így rettenet.

Tudjuk. Folyamatban van a dolog. Nem egyszerű sajnos. De biztosan lesz.
Idézet
 
 
+4 #4 s4tch 2016-03-22 14:21
csak halkan vetem fel: mikor lesz végre mobilon is olvasható a shock? ez így rettenet.
Idézet
 
 
+3 #3 P 2016-03-22 14:11
Mást nem is játszottak, csak a lemezt?
Idézet
 
 
#2 raszputyin 2016-03-22 12:26
már megint ez a kurva undorító és végtelenül nevetséges szakáll.
Idézet
 
 
+3 #1 keviny 2016-03-22 12:16
Petrukki olyan ezzel a szakállal, mintha minimum a Red Fang-be készülne...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.