Shock!

szeptember 21.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bullet For My Valentine, New Friend Request - Budapest, 2019. április 10.

A Bullet For My Valentine az utóbbi években visszatérő vendég lett Magyarországon, és úgy tűnik, amellett, hogy stabilan hozzák a nézőszámot, a közönség körében kellőképp olajozottan működik a reprodukció. Számomra legalábbis egyértelműen ezt tükrözte a nézőtéren nagy arányban jelenlévő, huszonpár évesnél láthatóan nem idősebb hölgyek és urak aránya. Előbbieknek még egy külön mondatot is szentelnék, ugyanis a keménykötésű muzsika iránt feltűnően sok csinos, fiatal lány érdeklődött, ezáltal az átlagos rock/metal-eseményeknél jóval kiegyensúlyozottabbá téve a gender-arányt. Persze újabb komplex kérdéskör, hogy összességében ki mennyire kaphatta meg a kívánt minőséget és mennyiséget, úgyhogy erről csak később...

0413bmfv1

időpont:
2019. április 10.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 7 Szavazat )

Az est során elhangzott pár nagyon is életszerű felvetés az előzenekari titulus velejáróiról, más kérdés, hogy egy olyan személytől, akinek az elmélkedés helyett inkább a szórakoztatás volna a funkciója ebben a helyzetben. Na jó, Kerecsen László, az előzenekarként ténykedő New Friend Request frontembere valójában semmi ördögtől valót nem fogalmazott meg az előzenekari nézőpontból, sőt, célja épp ezzel ellentétes volt, azonban a „Mi nem az az előzenekar akarunk lenni..." kezdetű mondatok, és még egynéhány gesztus helyét személy szerint nem tartottam indokoltnak. Laci számomra ezen az estén – Bödőcs Tibor szavaival – kissé a „túlkínáló házigazda" szerepét töltötte be. Persze nagyszerű dolog, ha az előzenekar ég a bizonyítási vágytól, és nem langymeleg felvezető körként aposztrofálja saját tevékenységét, ugyanakkor az imént említett házigazda titulust ebben az esetben nem ők birtokolják, és ebből fakadóan nem biztos, hogy a showmankedés összes kártyalapját nekik kellene kihúzniuk a pakliból.

0413nfr

Avagy lehet, hogy autentikusabbnak hatott volna a frontember lelkesedése, ha a többiek ebben aktívabb partnerei. Utóbbiak közt ténykedett egyébként „special guest" minőségében Dul Sándor is az Alvin és a Mókusokból, és bár ez a tény részemről nem bizonyult kiemelt fontosságúnak, szerencsére önmagában is volt annyira pontos és feszes a megszólalás, hogy ne kelljen efféle „mentő körülményekbe" kapaszkodni. Az előadás utolsó pár percét mondjuk szívesen átugrottam volna, ugyanis a másik special guest, Karai Anna Sevena a heves eufória helyett legfeljebb csupán némi elmélkedésre ösztönzött a csajok és a rock(/metal)-színpad kapcsolatáról a 21. században. Utóbbit itt és most nem fejteném ki, mert nem csupán hosszú volna, hanem talán még a polkorrektség határait is feszegetné...

0413bmfv2

Tudom, nem illik szabadkozni egy beszámolóban, ez esetben azonban mégis megteszem, hőn szeretett kollégáimnak hála ugyanis szerda este megtudtam, mit is takar valójában a „mélyvíz" fogalomköre. Természetesen mindezt megspórolva most simán előadhatnám a műértő nézőpontját imitáló szövegelést, viszont akik tüzetesebben is elmerültek az eddigi írásaimban, talán már kialakíthattak egyfajta képet az ízlésvilágomról, és vélelmezem: nem a Bullet For My Valentine vonzáskörzetében helyeztek el magukban. Nos, ez nem véletlen, ugyanakkor még túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy soviniszta módjára ragaszkodjak az általam preferált zenei világhoz, így a kellő nyitottsággal közelítettem a szerda estéhez.

0413bmfv3

Egy viszonylag hosszabb átszerelést követően 9 órakor színpadra lépett az est főattrakciója, akikkel kapcsolatban némi lemaradásban voltam néhány információt tekintve. Így például a tavalyi albumról elhangzó Don't Need You nyitása alatt szinte minden energiámat az kötötte le, hogy az ismerős orgánumhoz tartozó figurát kerestem, Matthew Tuck ugyanis az én emlékezetemben még egy hosszúhajú, fiatal srácként élt, azóta viszont külsőleg tett pár lépést Rumcájsz felé. A suta párhuzammal kissé Hetfield „aranyosított" verziójaként leírható énekhang ellenben továbbra is megvan, sőt, számomra a műsor első kellemes meglepetése kötődik hozzá. Mivel ugyanis élőben még nem volt szerencsém a csapathoz, meggyőződésem volt, hogy az imént részletezett énekstílus, illetve az üvöltések egy bulin belüli összeházasítása hangképzés szempontjából nem oldható meg tökéletes minőségben. Ennek azonban Tuck egyértelmű cáfolatát nyújtotta, ugyanis lemezminőségben hozta a régebbi és a frissebb témákat egyaránt (néhol transzponált zenei alapokkal). Azért igazságtalan volna nem megjegyezni, hogy mindehhez kifejezetten erős vokális támaszokat kapott a pár éve csatlakozó James Mathias basszusgitárostól, aki hangi adottságait tekintve kvázi „Matt 2.0" üzemmódban segítette a frontember munkáját. Szintén az új arcok közül való a sapka alatt végtelenül magabiztos koordinációval és atomprecíz tempókkal operáló Jason Bowld, akinek tehetsége szerencsére elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az egyébként teljesen egyértelműen időhúzásként becsempészett dobszóló élvezhető produkcióként foglaljon helyet a műsorban.

0413bmfv4

Amint tehát az eddigiekből is kiderülhetett, a műsor professzionálisan gördült végig, a szetlista ráadásul egész korrekt vegyesfelvágottat nyújtott az életműből (4 Words, Scream Aim Fire, Suffocating Under Words Of Sorrow satöbbi). Ami ezzel együtt feltűnt, hogy mintha nem lett volna túlzottan kommunikatív a csapat a dalok között (talán ez az este a szerepcsere jegyében fogant?), és ily módon gyanúsan gyorsan eljutottunk a koncert közepéig. A következő feleszmélést már a ráadásblokk jelentette, ugyanis – amennyiben számításaim helyesek – ekkor alig több mint egy óránál jártunk. Bár volt egy sejtésem, miszerint ez a csapat nem fog a néhai Prince módjára külön szettet lenyomni ráadásként, azonban amikor a Waking The Demon végére értünk, és már az elköszönés-meghajlás stádiumban tartott az előadás, ismét az órámra pillantottam. Ekkor járt nagyjából negyed 11-re az idő. Értem én, hogy a művészetet nem kilóra mérik, csakhogy egy branddé avanzsált zenekar saját turnéján 70-80 percnyi játékidő mindenféle mércével kevés, mondhatni nem ildomos. Ja, és ebben ugye már benne van a dobszóló is... A kérdéskörnek utánanézve úgy informálódtam, hogy más helyszíneken is mindösszesen ennyit műsoridőt kap a hallgatóság. Nem tudom, pontosan mi áll ennek hátterében, de ha ez pusztán attitűdbeli kérdés, akkor nálam a Bullet For My Valentine egyértelmű profizmusa ellenére maximum közepesre vizsgázott a „showmanship" elnevezésű tárgyból...

Furcsán Janus-arcúra sikeredett tehát első randevúm a zenekarral. Az egyik oldalon stabil zenei minőséget, a másikon viszont kínosan haknibenyomást keltő műsoridőt tapasztaltam. Mindenki döntse el maga, mennyire elegendő ez neki az üdvözüléshez...

0413bmfv5

Fotó: Barba Negra Music Club

 

Hozzászólások 

 
#3 Gazdag Illés 2019-04-14 15:22
Idézet - revdav11:
2x láttam őket élőben, valahogy egyszer sem ájultam el tőlük, pedig a munkásságuk nagyrészét bírom.
Viszont a legutolsó lenez és a magas jegyár miatt ezt most kihagytam (tavaly egy Asking Alexandria meg még pár banda játszott előttük a Parkba, kb fele ennyiért).

Ahogy nézem, nem kell megbánnom, ugyanazt kb. ugyanolyan lehetett a műsor.
Matt-éknek valamiért nem erősségük a showmankedés és a közönséggel való kommunikáció, így még nekem, aki bírja őket is átmegy néha unalomba a show. Értem én, hogy az a frontember, aki közben hangszerezik is az eleve hendikeppel indul, mert nem tudja "belakni" a színpadot, de ezen mindenképp csiszolni kéne.

A kb. 70 perc pedig egy saját turnén nekem kicsit pofátlan


Nagyjából ugyanezt fogalmaztam meg fejben, csak annyi a különbség, hogy az első találkozás meggyőző volt.
Idézet
 
 
#2 Venomádi 2019-04-13 17:20
Azt hiszem itt az egyik válasz, hogy ez a stílus miért nem kapott el anno 10 éve, mikor nagyon abban a korban voltam. Mert az ilyen neveken már akkor is röhögtem, mint ez a New friend request. Márpedig ebből volt tucatnyi itthon is. Nyilván ez még nem kellene, hogy árulkodjon a zene minőségéről, minthogy sokszor nem is, de bocs hogy a léc alá megyek: miért nem megy el a picsába az, aki ilyen nevet ad a bandájának? Mi ez ilyen socialmedia-metál?
Idézet
 
 
#1 revdav11 2019-04-13 10:15
2x láttam őket élőben, valahogy egyszer sem ájultam el tőlük, pedig a munkásságuk nagyrészét bírom.
Viszont a legutolsó lenez és a magas jegyár miatt ezt most kihagytam (tavaly egy Asking Alexandria meg még pár banda játszott előttük a Parkba, kb fele ennyiért).

Ahogy nézem, nem kell megbánnom, ugyanazt kb. ugyanolyan lehetett a műsor.
Matt-éknek valamiért nem erősségük a showmankedés és a közönséggel való kommunikáció, így még nekem, aki bírja őket is átmegy néha unalomba a show. Értem én, hogy az a frontember, aki közben hangszerezik is az eleve hendikeppel indul, mert nem tudja "belakni" a színpadot, de ezen mindenképp csiszolni kéne.

A kb. 70 perc pedig egy saját turnén nekem kicsit pofátlan
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.