Shock!

március 21.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Between The Buried And Me, Haken - Brüsszel, 2015. szeptember 26.

0930btbamTekintettel arra, hogy a Between The Buried And Me idei Coma Ecliptic albumát hónapok óta hallgatva továbbra is komoly esélyesnek tartom az év lemeze címre, fel sem merült, hogy brüsszeli jelenésüket kihagyjam, pláne, hogy három évvel ezelőtt nem láttam őket a Dürerben. Itt-ott látott/hallott korábbi koncertfelvételek alapján sejtettem, hogy nem csak lemezen, hanem élőben is elementáris erő rejtőzik az észak-karolinai srácokban, de amit ezen az estén nyújtottak, az még ennek tudatában is mellbevágó élmény volt.

A belvároshoz közel, a brüsszeli csatorna partján álló Magasin 4 nem éppen a legvonzóbb koncerthelyszín, ahol életemben voltam. Kívülről egy raktár és egy méretes koncertsátor keverékének tűnik, belülről egy párszáz fő befogadására alkalmas, de elég lerohadt klub képét mutatja, borzalmasan meleg, áporodott levegővel, pedig a jelen lévő kábé két-háromszázember közel sem jelentett tömött teltházat.

időpont:
2015. szeptember 26.
helyszín:
Brüsszel, Magasin 4
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

Bevallom, a londoni székhelyű Hakennel szemben – totál igazságtalanul – mindig is súlyos előítéleteim voltak. A sors ugyanis úgy hozta, hogy eddigi egyetlen találkozásunk komoly negatív nyomokat hagyott bennem, hiszen csaknem hét évvel ezelőtt, a King's X előtt voltam kénytelen elviselni rövid, de nem túl acélos performanszukat. Akkoriban olyannyira fiatal és rutintalan zenekarnak számítottak, hogy még a debütáló lemezük megjelenése előtt álltak, és ez igencsak rányomta a bélyegét az akkori vérszegény teljesítményükre. Ebből is látszik, hogy mennyire fontosak az első benyomások, hiszen emiatt a kicsit szerencsétlen és cseppet sem meggyőző produkció miatt akkor sem erőlködtem, hogy megismerkedjek a lemezeikkel, amikor már viszonylag bejáratott névnek kezdtek számítani a kortárs underground prog-színtéren. Elismerem, ez igen felületes hozzáállás volt a részemről, hiszen nyilván ma már minden szempontból jóval előrébb tartanak, mint 2009-ben. Részben Cseke Feri pozitív véleménye, részben a koncertre való készülés eredményeként azonban meghallgattam eddigi három lemezüket, illetve legutóbbi EP-jüket, és azt kell mondjam, kifejezetten szimpatikus és igényes dalaik vannak, még ha világmegváltónak nem is nevezném őket. De határozott fejlődés jellemzi őket és hangzásuk is elég karakteres, ez tény.

Ezzel szemben élőben megint nem éreztem az átütő erőt. Cseppet sem mondanám rossznak, amit a szűk háromnegyed órában nyújtottak, de különösebben meggyőzőnek sem. A legnagyobb baj a kritikán aluli hangzással volt, ami eleve szinte élvezhetetlenné tette a produkciót. A gitárok totál összemosódtak, a szólókból alig jött le valami, és a billentyűk is szinte teljesen beleolvadtak a nagy masszába. Ami még ennél is sajnálatosabb, hogy a zenekar egyik fő vonzerejét jelentő többszólamú vokálok úgyszintén teljesen hallhatatlanok voltak, leginkább csak a négy tátogó szájból lehetett arra következtetni, hogy mit kellene éppen hallanunk. Ezalól szerencsére kivétel volt a Crystallised King's Singersre emlékeztető renesszánsz-ihletésű a capella témája, amit egész jól odatettek, szóval ha végig ezt a szintet tudták volna hozni, akkor nem lenne okom a panaszra. A zenekar kiállásában sincs semmi igazán karakteres, leszámítva talán Ross Jennings énekest és a valamivel aktívabb és lelkesebb, mexikói származású Diego Tejeida billentyűst, aki több alkalommal is kilépett a színpad előterébe hordozható szintijével szólózni, ami szintén teljesen vállalható lett volna, ha minden hangját rendesen hallani is lehetett volna. Mindezzel együtt itt is érezhető volt, hogy a Pareidolia vagy a Cockroach King, nem is beszélve a mezőnyből szerintem jócskán kiemelkedő, csaknem húszperces Crystallised-ról, egész pofás dalok, amik normális hangzással egész nagyot üthettek volna. Sajnos ebben a formában inkább csak az elment kategóriába tartoztak, és bár a lemezen tényleg szívesen hallgatom őket, egy önálló Haken bulira nem biztos, hogy elmennék.

A setlist:

Haken
01. Premonition
02. In Memoriam
03. Pareidolia
04. Cockroach King
05. Crystallised

Between The Buried And Me
01. Selkies: The Endless Obsession
02. The Coma Machine
03. Astral Body
04. Lay Your Ghosts To Rest
05. Memory Palace
06. Famine Wolf
07. Ants Of The Sky
08. White Walls

Noha a hangzás a Between The Buried And Me alatt sem lett kategóriákkal jobb (kicsit azért szerencsére igen), intenzitásban és karakterességben nem is lehetett volna nagyobb különbség a két csapat között. Az Atlanti-óceán túlpartjáról érkezett főzenekar ugyanis olyan letaglózó teljesítményt nyújtott, amire még a lemez zsenialitása fényében sem igazán számítottam, vagy legalábbis inkább csak remélni mertem. Elsősorban a zseniális Paul Waggoner gitárosnak köszönhetően a „feszesség" kifejezés új értelmet nyert, s ezentúl a hivatalos mértékegysége BTBAM lesz. Olyan intenzitás áradt a színpadról a közepes hangzás ellenére, hogy azt tényleg nehéz überelni. Csak lestem ki a fejemből, ahogy a nyitó Selkies: The Endless Obsessiont, majd utána szép sorjában az elmebeteg módon súlyos és komplex szerzeményeket, mint például az Astral Bodyt, az Ants Of The Sky-t, vagy a Lay Your Ghosts To Restet mindent elsodró intenzitással és pontossággal szabadították a közönségre. Előzetes várakozásaimmal ellentétben a zseniális, ám (némileg) lazább és ezért élőben talán kevésbé megerőltető új lemez dalai közül csak három került terítékre (The Coma Machine, Famine Wolf, valamint az album legdrímesebb tétele, a Memory Palace), nyilván így akartak helyet szorítani az Alaska utáni időszak legnagyobb „slágereinek", érdekes módon a The Great Misdirect lemez kivételével.

Tommy Giles Rogers szerintem frontemberként és énekesként sem tartozik a legnagyobbak közé, s hangja különösen élőben tűnik olykor erőtlennek és átlagosnak, ezzel együtt csapatként és a kompozíciók minőségének köszönhetően a zenekar lemezen és élőben is abszolút az elitligában játszik. A két gitáros – a szinte végig vigyorgó és a legextrémebb őrlések alatt is vadul headbangelő Waggoner és a tömeget végig a Terminator szigorú tekintetével pásztázó Dustie Waring – a műfaj egyik legösszeszokottabb bárdista-duóját alkotja, ez nem is lehet vitás. A ritmusszekció, különösen a döbbenetesen komplex témákat és díszítéseket elővezető Blake Richardson pedig úthengerként gyűrt mindent és mindenkit maga alá. A csapat teljesítményét egyszerűen nem lehetett nem széles vigyorral bámulni, bár az is igaz, hogy a színpad előterében a többség ennél fizikálisabb módját választotta a tetszésnyilvánításnak, és kemény beindulást produkált. Az Ants Of The Sky végén pedig a viszkis-westernes szóló alatt szabályos össznépi cowboy-tánc kerekedett, ami tovább szélesítette a vigyort az arcomon, ha ez egyáltalán lehetséges volt. Ez az érzés láthatólag kölcsönös volt, hiszen az amúgy is elemében lévő közönség ó-ó-óóó-zására a csapat spontán módon jammelni kezdett, amiből végül semmi igazán komoly nem kerekedett ki, de hangulatfokozó mulatságnak egyértelműen kiváló volt a koncert vége felé.

A döbbenetes intenzitással együtt is némileg meglepő volt, amikor pontosan hatvan perc elteltével le is vontultak a színpadról, pedig a magam részéről az új lemezről mondjuk egy Ectopic Stroll-t, vagy King Redeem-et például simán el tudtam volna még viselni. Ezt ellensúlyozandó ráadásként még elnyomták a negyedórás ősdurvulat White Walls-t, ami szintén nem az a klasszikus koncertzáró sláger, de egy Between The Buried And Me-koncert lezárásához tökéletes, különösen az opusz monumentális második részének köszönhetően.

Maradjunk annyiban, hogy amíg vannak csapatok, akik ilyen erőtől duzzadó teljesítményre képesek a stúdióban és élőben egyaránt, mint Paul Waggonerék, addig nincs okunk a műfaj jövőjéért aggódni.

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 Anomander 2015-09-30 23:38
Csatlakozom az irigykedéshez :)
Tuti idei top3-as a lemezük, és szívesen megnézném őket én is mondjuk az A38-on.
Idézet
 
 
+2 #1 valarmorgulisz 2015-09-30 17:47
Pokoli irigy vagyok a BTBAM miatt. Remélem jövőre jönnek errefelé is
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.