Shock!

Az aktuális nyilatkozatok fényében maga a főhős is bánja kicsit a múlt év végén bedobott „visszavonulós" lebegtetést, amely elvonultságból a jelen tripla MVM Dome-koncertsorozattal tér vissza. Egyébként pedig nem történt más, mint hogy Azahriah kihagyta a nyári fesztiválkört, feltöltődött a Puskás-tripla és az Európa-turné után, megírt egy rakás új dalt, most pedig többé-kevésbé ott veszi fel a fonalat, ahol elejtette. Persze a Dome-ot háromszor telerakni, az nem egyenlő a szintén háromszor megtöltött Puskás Arénával, és különben is, Pamkutyáéknak hétszer is sikerülni fog a bravúr ezen a helyszínen... de azért valahol ez is poptörténeti mérföldkő a hazai előadók esetében, mégiscsak a legnagyobb fedett fővárosi arénáról van szó. Na de mi következik mindebből?

Azi annak idején azzal köszönt el, hogy amikor majd visszatér, az nagyobbat fog szólni minden eddiginél, ami a Puskás-show kulisszáit látva erősen kétséges volt – utóbb kijelenthető, hogy nem is történt igazi szintlépés, de ez nem okvetlenül baj. Maradjon csak a fókusz a még mindig csupán 23 éves Baukó Attilán, akiből továbbra is ömlik a zene, amit ráadásul immár gyakorlatilag tét nélkül művelhet. Érdemes ehhez képest megnézni a menedzser, Tóth Gergő (Supermanagement) képeit a Dome-stábról, van rajta nagyjából kétszáz fő, ami egyből képet ad a produkció méreteiről. Szóval Azi és a többiek ismét nem aprózták el, ide is bepakolták mindazt, amit csak lehetett, aztán megpróbálták az egészet mégis emberközelire kalibrálni. Emberközeli volt a helyzet a sima állóhelyes részen is, amelynek befogadóképességét vagy túlkalibrálták a szervezők, vagy a kiemelt állóhelyesek vándoroltak folyamatosan az ott lévő büféhez, és ez okozott tumultust – szerintem mindkettő igaz lehet. Mi mindenesetre a küzdőtér szélén, egy emberes méretű, kék szelektív hulladékgyűjtőnek szorulva élveztük az előadást, és ezt a T. Olvasók egy része szerint nyilvánvalóan meg is érdemeltük. (Lásd még: minek ment oda?)

Újstadion-szokás szerint a hangzásról utólag egészen szélsőséges véleményeket olvastam, mi ebből a szempontból többszörösen hátrányos helyzetű helyen álltunk, de alig emlékszem hasonlóan gyönyörűen megdörrenő arénakoncertre az elmúlt időkből, tankönyvbe illő volt, ahogy szólt a cucc. A látvány szintén egészen pazarra sikerült, végre voltak kivetítők is, a hátsó LED-falon pedig szépen megkomponált képsorok futottak. A fények Rammstein-szinten kényeztettek, ahogy a lángok is, amelyek majdnem a plafonig értek, sőt, a harmadik szinten ülők feje fölül, oldalról (!) is érkeztek, a küzdőtér teljes hosszában. Ahogy a Puskásban, itt is az volt az ember érzése, hogy a produkció tényleg nagyon szeretne óriásit villantani, erre meg is van minden eszköze, és ezt a minden eszközt be is veti, ha kell. Párszor azért funkciótlannak éreztem az olykor „csakazértis" alapon elkövetett petárdapufogtatást, be kell vallanom. A többszintes színpad legfelső emeletén, középen alakították ki Azi munkaállomását, alul pedig egyfajta „alagutat" képeztek a színpadi népvándorláshoz az elképesztő számban prezentált táncosnak, énekesnek, fúvósnak, nádi hegedűsnek. Plusz minden be volt futtatva (mű) futónövényekkel, szóval mint a (jobb) búcsúban.

A három este, amelyek közül mi az utolsó, vasárnapi koncertre voltunk hivatalosak, annak ellenére sem egymás szimpla fénymásolatai voltak, hogy a program váza természetesen ugyanaz maradt. Hogy csak egy példát mondjak: vasárnap nem jelent meg új Azahriah-lemez, míg pénteken és szombaton igen (ilyet se nagyon csinált még szerintem senki itthon). A setlist egy jó alapos válogatás volt a „régi" kedvencekből, a Deshsel és Young Fly-jal közös dalokból, valamint az ősszel kihozott, a koncertek idejére már ismert újdonságokból. A fellépés első fele rá is erősített az újkori megközelítésre, egyben azt is nagyon egyértelműen felfedte, hogy hősünknek – persze relatíve – már nagyon régen nem született igazán emblematikus slágere, és miközben a tánckar ezt éppen szorgalmasan feledtetni igyekezett, a sokadik tinglitangli, önmagában szórakoztató, de amúgy egyáltalán nem meggyőző nótából alkotott zenefolyam hallatán néha már öntökönszúrás-közeli állapotba kerültem. A mag, vagyis az Azi-zenekar persze már itt is elképesztően feelinges dolgokat zenélt össze, talán csak Szabolcsi „Fészek" Bence alakítására mondanám azt, hogy időnként (nekem) sok volt, ennyire azért nem gitárhősködős ez a zene.

Amikor pedig mindezek után, félidőtájt bejelentették, hogy Desh kivételesen kihagyja a vasárnapi koncertet, elképzelheted, hogy mit éreztem, a nélküle lezavart, megunhatatlan Rampapapamból is úgy hiányzott, hogy a szívem szakadt bele. Pár szám múlva aztán kiderült, hogy mindez csak átverés volt, Aziék valószínűleg tényleg komolyan brainstormingolhattak, hogy mivel is dobhatnák fel a harmadik Dome-bulit, hát így sikerült. Desh (és előtte Dzsúdló, illetve kisebb mértékben Manuel) színpadra lépésekor egyébként felrobbant az aréna, és ezt nem a közhely miatt mondom, konkrétan megvadult a hallgatóság, a kukásautós srác körüli felhajtás pedig konkrétan már-már azahriah-i méreteket öltött odalent. Young Fly, aki azért egyértelműen alapember a „kis" csapatban, hozzájuk képest szerényebben, de máris óriási rutinnal nyomult az óriási színpadon. Persze örömünnep, méghozzá eksztatikus örömünnep lett a vége, és nem okvetlenül csak azért, mert előkerült a Mind1, a pannonia és a Gát is, akkora közönségéneklésekkel, hogy a fülünk leszakadt. Az ilyesmit mindig baromi jó testközelből megélni, ún. élményfaktor van benne, amiért meg is dolgoztak a srácok becsülettel. Vasárnap kimaradt viszont a tartarosz, illetve a gitár kiadása a közönség egy kiválasztottjának, úgy tűnik, hogy a skatulya I lemez legmetálosabb pillanatát már talán soha nem fogom élőben hallani.

A főhős egyébként az éneklésen kívül gitározott, dobolt, billentyűkön játszott, még véletlenül sem csak úgy mellékesen, ha pedig úgy alakul, én a leendő koncertlemez instrumentális változatát is szívesen meghallgatnám, annyi finomság akadt menet közben, amit teljességgel befogadni alig volt alkalom a show összművészeti jellege miatt. Azi tehát tovább írja a saját sikertörténetét, a mennyiség mellé azonban valódi minőséget is tesz, és ha mást nem, legalább ezt tisztelnie kellene benne mindenkinek. Ha pedig ez mégsem sikerülne, szerintem ő akkor is boldogan ellesz, akár szimplán Baukó Attilaként, Azahriah nélkül is.

Fotó: Supermanagement