Shock!

október 20.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Aerodrome Fesztivál - Wiener Neustadt, 2004. június 10-11.

Amikor hónapokkal a fesztivál előtt megláttam a beharangozó reklámot és netes dolgokat, már mindenféle likviditási kalkuláció nélkül tudtam, hogy ezen a fesztiválon bizony mindenkinek ott a helye, aki él és mozog a metal világában. Aztán amikor megtudtam a jegyárat, valahogy akkor sem borzasztott el a dolog, mondván, hogy itt aztán a mai keményzenei mezőnynek tényleg a “legnagyobb” bandái lépnek föl.

időpont:
2004. június 10-11.
helyszín:
Wiener Neustadt, Ausztria
Neked hogy tetszett?
( 5 Szavazat )

Itt most legnagyobb alatt nem az “ízlés-kérdést” értem, mert én sem szeretem mindet, hanem azt, hogy kétségkívül a legsikeresebb bandák az igazán metal zenék közül: Slipknot, Korn, Metallica, Red Hot Chili Peppers. Lehet ezt akárhogy is überelni? A másik szempont, hogy lakóhelyemhez olyan 80-90 km-re történik mindez és hát ugye, ez nem mindennap esik meg az emberrel. Harmadrészt pedig azért olyan undergroundabb bandák is vonzzák az embert, mint a Soilwork, a Hatebreed, az Amorphis, a Soulfly, vagy egyik nagy álmom: a Life Of Agony élő produkciója.

Na ez mind szép és jó, ezek az igazi profik. De sajnos a fesztivál szervezőbrigádja korántsem tett a nevekhez méltó profizmusról tanúbizonyságot. Ugyan időben megérkeztem Wiener Neustadtba, egyetlen tábla sem jelezte a város szélén, hogy merre is kellene mennem, így a kocsiáradatot követve jutottam el a helyszín környékére. Ez egy régi repülőtér volt, ami ma már csak magánrepcsik számára biztosít fel- ill. leszállóhelyet. Amiért ezt megemlítem: sajnos a leszállópálya egyik oldalán volt a parkoló, a másikon a koncertterület, és így olyan 5 km-t gyalogolni kellett, szóval amikor az órámra néztem láttam hogy a 14:00 kezdésű Soilworköt jól lekéstem, a még korábban játszó Mnemicről nem is beszélve. Pedig mindkettőre nagyon kíváncsi lettem volna, mert lemezen iszonyat súlyosak bírnak lenni, a svédekre külön azért, hogy mennyit fejlődtek élőben, a dánokra meg, hogy egyáltalán milyenek.

Mindegy, mondom a Life Of Agonyt csak elcsípem… hát ez sem jött össze, a sajtójegyért szinte többen álltak sorba, mint a normálisért és persze csak egy helyen lehetett átvenni. Majd másfél órát álltam sorba (pedig még tolakodtam is jó magyar szokás szerint) közben nagyokat “kurvaanyázva” a This Time, meg az Underground riffjeire és zseniális énektémáira. Amit innen a kerítésen kívülről hallottam, az alapján jól szóltak és főleg az ultrazseniális River Runs Red albumra építették a koncertet. Elhangzott szám az Uglyról is, de mivel azt és a későbbi időszakot annyira nem követtem/ismerem, meg ugye a sűrű helyzet miatt nem vennék rá mérget, hogy melyik is volt az. A főfő slágerek – River Runs Red, Through and Through persze biztos arattak. Egyes szemtanúk állítása szerint Keith Caputo öntapogató mozdulatai nem voltak túl szimpatikusak. Kíváncsi vagyok lesz-e új lemez és milyen lesz, mindenestre így fültanúként kemény lesz a jövő.

Érdekes volt átvenni a sajtópasst, mert előttem kb. öt magyar “kolléga” neve nem volt felírva, be is indult a para, hogy nekem sem lesz, aztán hívhatom a főnökasszonyt, hogy intézkedjen, ami azért volt nonszensz, mert lemerült a mobilom. Aztán a beléptetőrendszer fapados mivolta (azaz egy csaj egy rakás papírról kereste ki a neveket, amik nem voltak ABC sorrendbe rendezve) még sikerült késnem fél órát, meg még fél óra volt a sátormegtalálás. Ja, hát legközelebb már délelőtt vagy előző nap elmegyek. Szóval a Hatebreed felé vettem az irányt.

A koncert a fesztivál underground részének helyet adó Arena Nova nevű teremben volt, ami egy valójában egy hangár. Sajnos mivel senki nem volt tisztában azzal, mire jó a sajtópass, ide sem jutottam be, ugyanis a teremben iszonyatos hőség volt, nem engedték be az érdeklődő nép egy részét… Nem tudom, mit szól ehhez a jegyvásárló, aki borsos áron megvette a belépőt, és nem engedik be mondjuk egy koncertre, amiért mondjuk fizetett. Erre mondják: oboa. Később persze kiderült, hogy én bejuthattam volna a sajtópáholyba, de ezt így a fesztivál “elején” senki nem tudta. Maradt tehát a Die Toten Hosen, de az meg nem érdekelt… persze az osztrákok nyomatták a németnyelvű punk szövegeket, de én inkább kihagytam. Csakúgy, mint a tipikus Sziget-fellépő Pixiest….

Akkor kis összegzés: kettőre voltam a városban, négyre a helyszínen, hatra bent, és olyan fél kilenc fele láthattam (!!!) az első zenekart, annak is az utolsó két számát. Történetesen ez az Ill Nino volt. Iszonyatosan zúztak, a hangzás és a hőség a toppon, falakról folyó izzadság, nonszellőztetett terem rulez!!! A két legnagyobb slágerük maradt a végére, ez biztos, mert csak azokat ismerem.  Élőben iszonyatosak, az egyszer tuti, mozgolódó színpad, hatalmas raszták, naggggggyon meggyőző volt.

Aztán az In Extremo vette át a színpadot, hatalmas tömeg gyűlt össze rájuk. Ha jól tudom, némethon legsikeresebb folk/metal produkciói ők, és ezt maximálisan tükrözte az előadás. Népi hangszerek, dudák, állatbőrökbe bújt csávók, tök jó hangulat kerekedett, mintha csak egy középkori falusi akasztás utáni bulin lettünk volna. Alapvetően nem jön be a német nyelv zenében, de valahogy ebben a cseppet Rammsteinre is emlékeztető metal dologban bejött, és feelinges volt.

Utánuk a nagyszínpadon már a Red Hot Chili Peppersre gyülekezett a nép, ami az aznapi hivatalos statisztika szerint 68.000 fizetőt jelent. Igen jól hallottátok. És ez teljesen hihető volt, abszolút megkérdőjelezhetetlen, mert mozogni alig lehetett. Mi is egy időközben saját kezűleg (leleményes magyar újságírók rullah) kiépített páholyból néztük egy domboldalról. Igazából az általam leggyűlöltebb 10 zenekarban benne van a RHCP, az tuti, de ezen a koncerten bebizonyosodott, hogy megérdemelten töltik be vezető szerepüket a rock világában. Iszonyatosan profik, mind hangszeresen, mind megszólalásban, mind hangulatteremtésben, mind szórakoztatásban mesterek. A fent említettek miatt részletesebb tracklisttel nem szolgálhatok, de a legnagyobb slágereik mind elhangzottak (By The Way, Californication, Under The Bridge, Give It Away), voltak szólisztikus megnyilvánulások John Frusciante részéről, nem gitárszólók, hanem egy szál gitár + énekkel előadott nóták. Anthony Kiedis énekes sem volt olyan hamis, mint a koncertfelvételeken, amiket láttam, Flea és a dobos Chad Smith alkotta ritmusszekció pedig egy, vagyis 2 állat. A közönség pedig vette a lapot maximálisan, talán életemben nem voltam eddig olyan koncerten, amelyen ekkora tömeg volt, szóval ezért vehetett le a lábamról ezen az estén a Red Hot Chili.

Valahol a RHCP felénél átvergődtünk az Arena Novaba ahol már javában túrt a Soulfly. Igazság szerint Max zenekarát nem szeretem, nem ismerem, de itt elementáris erővel döngtek. Az új, “hátizsákos” gitáros eszméletlen jó, a szólókban hihetetlenül ott van, és különös örömmel töltött el, hogy a vége felé elővezetett olyan Sepu számokban, mint a Beneath The Remains, Mass Hypnosis, Inner Self nem spórolták el a gitárszólókat. Nagyon ott voltak ezek az ős-thrash témák, tényleg a Sepu általam fénykornak tartott Beneath/Arise hangulatát idézték meg. A Soulfly eklektikussága nekem nem jön be, de azért vannak igen tuti számaik, pl. Primitive, Prophecy, Eye For An Eye. Igazán lehetett zúzni. Persze az ős-zenekartól még voltak a slágerek a Refuse/Resist, Territory, Roots képében, de egy kicsit úgy éreztem, hogy azért ezeket már az unalomig nyomatták, de hát a népnek cirkusz és kenyér kell, szóval adjunk neki. Hatalmas ováció fogadta a dalokat. Azért azt a reggae-s nótát túlzásnak éreztem, meg a törzsi dobolásokat is. Amúgy a Soulfly dobos sem piskóta, kb. úgy ütötte a cájgot, mint a Muppet Showban Bonzo (asszem ez a neve annak a jellegzetes dobolású fószernak). Elképesztő vehemencia/erő jellemezte játékát, de ez egy ilyen ösztönzenében alap. Megzúztak na, úgy kellett az állkapcsomat összekaparni a földről, nincs mit tagadni. Ha lemezen számomra nem is, de koncerten arat ez a banda.

Sajnos az Aerodrome első napja számomra nem úgy alakult, ahogy terveztem, de azért jó bandáknak és vérbeli profizmusnak lehettem szemtanúja. Az igazi csemegék zeneileg a másnap csapatok voltak, mindenestre a rock-diszkó sátorban éjjel megláthattuk, hogy mulatnak az osztrákok: vagy sehogy, vagy tirpák iszonyat módon. Köztes megoldás nincs. A második nap hajnala sem kezdődött fényesen, nem találtam a sátrat, szóval gyalogoltam pár km-t a magára hagyott gépjárműig, de ott kiderült, hogy a pass-szal már közelebb állhatok a bejárathoz, mindegy a kocsiban aludtam, jó kényelmes volt. A délelőtt folyamán azért sikerült felkutatnom a társaimat és Metalbörzéztünk egyet.

Aztán délután egykor máris kezdődött a program “We are Amorphis from Hell….sinki” mondta be Pasi Koskinen, és bele is csaptak a Tales… albumos In The Beginningbe. Mit mondjak, a lehető legjobb kezdés, ez aztán szépen úszott át az Against Widowsba és ott is volt a fagyos hangulat. Az esőre álló idő segítette is ezt. Kicsit rozsdálltak is az ízületeik, ahogy néztem, mert túl nagy mozgást nem csaptak, de nem is feltétlenül illik egy “mindent szétrúgok” mentalitás a szép zenéhez. Elhangoztak a Far From The Sun lemez legcsodálatosabb nótái (Day Of Your Beliefs, Evil Inside) megspékelve egy-két Am Universumos/Tuonelás (Divinity, Alone biztos, hogy volt) csodával. Igazán szép kezdése volt a napnak.

Nem is beszéltem még a nagyszínpadról: iszonyatos hangtechnika állt rendelkezésre, nem recsegtek a hangfalak, semmi nem volt túllőve, szinte mindenkinél arányos, tiszta, de dögös volt sound, ahogy illik. A színpad két szélén egy-egy hatalmas (első nap 2-2) kivetítő díszelgett, amelyek nappal is ugyanolyan használhatóak/láthatóak voltak, mint éjszaka, és nem SMS üzenetek (ugye…) mentek rajtuk, hanem remekül összevágott többkamerás közelképek, vagy nagytotálok. Szóval igen, valahogy így kéne ezt. Ja, és gondoltak a keverő mögé szorult emberekre is, mert a keverőtorony hátán is volt egy kivetítő.
Hogy miért mondom el ezt most, annak az értelmét az adja, hogy innen kezdődött az, amit nem hittem, hogy életemben be fog következni, szóval arról van szó, hogy az úgynevezett nu metal bandák (vagy ebbe a kategóriába kényszerített zenekarok) ELŐADÁSAI ezen kivetítők segítségével magasan elsöpörték minden addigi koncertélményemet (OK, talán a The Hauntedét nem, de ez meg már elfogultság).

Hihetetlen volt az az energia, amelyet a másodikként fellépő Static X műsora közben áradt a színpadról. Wayne Static “konnektorba nyúltam” frizurájában, a gitáros Tripp gépies mozgásában, meg egy egyszerű háttérvászonban ki is merült lényegében minden látványelem, de a hangzás, a játék, a hatásos előadásmód, az őszinteség ami áradt a zenéből, a Prong/White Zombie-szerű ösztönszerűség, pőreség annyira állatias dolgokat hozott elő a nézőből, hogy még. Szinte kedvem lett volna mindent hátrahagyni és jól berontani a keménymagba. Érdekes, hogy őket tényleg csak a videoklipes számokból ismerem, de a nótáik annyira fogósak, hogy a második körnél szinte tudtam a refréneket. Amit a gitáros produkált, az színtiszta profizmus, berohanta a színpadot, a jellegzetes robotszerű mozgására akkor is figyelt, ha pl. véletlen események történtek vele, teszem azt lecsúszott a gitárpánt a válláról… amikor ráfókuszált a kamera, azt is lereagálta, szóval vérbeli professzionalizmus ez, amit láthattunk kérem. A ritmusszekció pedig gyomrozott együtt ahogy kell, a “mexikói kikötői feketemelós” fizimiskájú bőgős/hörgős-énekes, meg a vadállat dobos iszonyat biztos alapot adtak, a kegyetlen gitársound alá… Falbontás volt, magas fokon!
Sajnos nem tudom ki hogy van vele, de én a brit Lostprophets előadásával nem tudtam mit kezdeni. Popzene torzított gitárral…

A Static X állította elvárásokhoz képest igencsak rozsdásnak tűnt a rock’n’roll monolit Motörhead. Lemmy és társai jó becsületes standard programot tálaltak. Igazából rájuk kezdett gyűlni a nép, olyan 40.000-en nézhették már őket, be is indultak rendesen, volt minden, ami a motörfejeknek kell: Ace Of Spades, Killed By Death, Overkill, Bomber, God Save The Queen (Sex Pistols feldogozás ugye), Sacrifice és néhány újabb keletű szerzemény. Volt gitárszóló (jó unalmas) és egy eszement dobszóló Mikkey Dee-től, de valahogy a hangzás sem állt a pártjukra, brummogott az öreg Rickenbacker pedig rendesen, Phil Campbell gitárja is megfelelően “bedugomamarshallbaésfeltekerem” volt, de mégsem állt össze igazán masszív sounddá. Sokan mondták, hogy igazán a számokat sem tudták megkülönböztetni. Mondjuk ezt nem csodálom. Aki meg miattuk jött, azoknak úgyis mindegy: “én így szeretem bébi és nem akarnak örökké élni.”

Aztán jött a Slipknot. Na, ez az a banda, akit mindenképp meg akartam nézni élőben. Több okból is: egyrészt mert szerintem egyik lemezük sem maximális, valahogy sem a hangzásuk, sem a nóták nem ütnek számomra, akkor mi lehet a sikerük oka? Biztos az elsöprő élő teljesítmény! Ez a papírforma itt maximálisan érvényesült, az elején ugyan gyengélkedett a sound, de aztán kristálytisztán és atombomba-mód szóltak (ebben mindenképpen überelték a másnapi pesti bulit), a színpad szinte életre kelt. Főleg a két perkás/ütőhangszeres (a katonás bevonulás, a baseball-ütős-, meg a közönség előtti kordonnál történő éneklős akció az nagyon ott volt) és az énekes Corey Taylor vette ki a részét a showból, az igazi zenészek valahogy visszafogottabbnak tűntek mozgásilag. Az új maszkok ismét nagyon súlyosak, néha már tényleg Texasi Láncfűrészes hangulatot árasztottak a kivetítésen és persze nem utolsó sorban a nyomasztó hangulatú súly témák miatt. Igazán gonosz volt az egész, én nem vártam ekkora padlót, de nagyon lenyomták az arcom a földbe na. Ekkor elgondolkodtam, hogy végülis az európai bandák számomra kedvesebbek zeneileg, de legtöbbjük élőben unalmas és standard, ez pedig igazi szórakoztatás volt, és igazi metal is egyben. Szerintem, aki látta akármelyik közeli koncerten (értem ezalatt pl. Sportsziget) a Slipknotot, az nem kérdőjelezi meg hitelességüket. Az új lemezt még nem hallottam ekkor, de pár nóta előkerült róla, meg persze a slágerek: People=Shit, The Heretic Anthem, Wait And Bleed, Spit It Out, Disasterpiece de pl. nem volt Left Behind szóval azért ebbe a szűk egy órába nem fért bele minden. Végül is az a véleményem erősödött meg a koncert hatására, hogy az ilyen zenekarok azért fontosak, mert a fiatalabb korosztály körében is életben tudják tartani az igazán kemény metal iránti rajongást, és esetleg bevezetik őket a mélyebb undergroundba. Egyszerűen felkeltik/fenntartják a figyelmet, érdeklődést és ez jó. Ha itt Bécsújhelyen hatásosabb is volt a show, azért a másnapi koncert a Sportszigeten hangulatilag verhetetlen volt, annak ellenére, hogy nem lehetett látni minden részletet, mint itt, és nem volt ekkora színpad és hangzás. Valahogy az osztrák publikum nem tűnt túl lelkesnek, nem tudom…

A Slipknot gyalulása után már kezdtem elhinni azokat a véleményeket miszerint ők a legnagyobb modern (hadd nem mondjam nu) metal banda manapság. Titkon azért bíztam benne, hogy a Korn azért majd megmutatja, és lőn csoda, megmutatta, de, hogy ennyire...
Szóval ahogy belekezdtek az új lemez nyitódalába (Right Now) a sound már CD minőségű volt, igen nem tévedés ezt írtam. Iszonyat dinamikus, teljesen az új anyagot idéző hangzás dördült elő a hangfalakból, nagyon gyomrozott az egész. És ahogy lassan eljött az első refrén, szerintem mindenki rájött, hogy a Korn ebben a stílusban überelhetetlen, senki nem tud ilyen SZÁMOKat írni és azokat ilyen beleéléssel előadni. Nem vagyok egy nagy Korn fanatikus, de a legutóbbi Take A Look In The Mirror anyaguk letaglózott, és sorban jöttek róla a jobbnál jobb nóták, persze visszaástak egészen az első lemezig, és mindegyikről szemezgettek (pl. A.D.I.D.A.S., Freak On A Leash, Fallin Away, Blind), de mivel azokat nem ismerem annyira MÉG, főleg az új lemez nótáit vártam. Volt is Break Some Off, Did My Time, Ya’ll Want A Single, Counting On Me. Hihetetlen volt hallani a jellegzetes gitárhangzást ilyen hangerőn. Iszonyatosan bika volt az egész, nem találok szavakat, egyszerűen képtelenség leírni, milyen energiákat bírt kiváltani az emberből. Eleinte kicsit féltem hogy a Slipknot látványelemei után szürke lesz a Korn, de míg ott csak a “bohócok” ugráltak igazán, a tömeggyilkosok nem, itt mindenkiről kiderült, hogy lelkileg sérült pszichopata. Szarrá szedték a színpadot a zenészek így öten is, és mindezek mellett még poénkodtak is néhány Metallica riffel (Master, One) úgy számok közben. Jonathan Davis valami skótszoknya-szabású szegecses bőrszoknyában tolta, igazán metal hatást keltve. Ez és a jellegzetes Giger által designolt mikrofonállvány: ennyi volt a látvány, és ezenkívül csak hangerő, zúzás és metal. Számomra a Static X és főleg a Korn voltak az Aerdrome mindentvivői. Profizmus a köbön. Nem csoda hogy még a keverő mögött is ugrált a hatalmas számú nép.

Lehet hogy szentségtörés, de valahogy a kezdeti lelkesedésem, miszerint ezen a fesztiválon lesz Metallica, amiért már magában érdemes kiutazni, a többi király produkció hatására valahogy elült. Délután még cseppnyi megvolt belőle, főleg, hogy a sajtórészlegben azt emlegették, hogy Lars kórházban van és Dave Lombardo lesz látható a bandában ezen az estén… képzelhetitek.
Valahogy, amikor elkezdődött az Ecstasy Of Gold intro, majd belekezdtek a mégis csak jelenlévő Lars által St. Anger mintájára lábdobtalanított Blackenedbe, olyan standard érzésem támadt. Öregesnek tűntek a fiatalabb bandák után. Nekem kiszámíthatónak is tűnt a műsor, a nyitószámon meg a Batteryn kívül semmi gyorsabb téma nem került elővezetésre eleinte. Csak a Metallicás középtempók, igaz igen profi hangzással, de sajnos kijöttek nagyon az életkor általi hiányosságok. Lars egyszerűen képtelen már gyorsan ÉS pontosan dobolni, csak “vagylagosan” megy neki. Szerintem ez nagyon visszavett az egészből, de lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert már távolabbról néztem az egész eseményt. Akik a keménymagból jöttek ki később, azok eléggé megzúzva néztek ki.
Komolyan, a standard programban már szinte vártam a sokat vitatott új számokat, de csak a szokásos Frantic, meg St. Anger hangzott el, pedig ugye van más klipnóta is, meg szerintem van a lemezen egy-két ezeknél jobb dal, pl. Dirty Windows, Sweet Amber. A Reloadról volt még a Fuel, a Loadról King Nothing, meg a ráadásban a csak az S&M-en szereplő No Leaf Clover. A többi a szokásos (pedig még nem is voltam ’tallica koncerten), For Whom The Bell Tolls, Master Of Puppets, One, Nothing Else Matters, The Unforgiven, Creeping Death, Sad But True, Fade To Black, The Thing That Should Not Be (na oké, ez na ez azé’…), Welcome Home. Szinte mindegyikre igaz, hogy magában nagyon jó számok, de annyiszor hallotta az ember őket, hogy így koncertkörülmények közt sem (pláne ilyen dobolással, amikor még a felütéseket sem találja el a szentem) fogtak meg. Szóval meg lehet kövezni, de hamarabb távoztam a végénél, így elkerülve a tömeget, amit ezen a napon hivatalosan 65.000-nek mondtak, de szerintem sokkal többen voltak, mint első nap, hatalmas végeláthatatlan embertömegnek tűnt az egész.
A ráadásokról többnyire már lemaradtam, illetve a távozóban hallgattam őket, de kit érdekelt ekkor már az Enter Sandman???
Sajnos nekem a világ legnagyobb metal bandája egyértelműen csalódást okozott. Ez a magánvéleményem, nem érdemes fikázódni a vendégkönyvben vagy ilyesmi, mert nem érdekel, mivel több tízezer ember nagyon jól szórakozott. De lehet, hogy csak rossz banda után léptek fel főzenekarként.

Mindent összevetve, leírhatatlan élmény volt látni ezeket a bandákat, a belőlük áradó profizmus, de ezzel együtt az őszinteség és a hitelesség volt az, ami magával ragadott, és nem csak engem hanem több tízezer embert. Mondjuk az is hozzá tartozik, hogy többségében stílusalapító és nem stíluskövető bandákat hallhattunk. Mit is írhatnék a végére? METAL!

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.