Shock!

április 13.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

ZZ Top: Eliminator

zztop_1Negyven évvel ezelőtt, 1983 tavaszán jelent meg a ZZ Top Eliminator albuma. A lemez cseppet sem tűnt magától értetődő sikernek, ám jelentős mértékben a kibontakozó klipkorszaknak köszönhetően mégis kora egyik legbrutálisabban fogyó albuma lett. Emellett produkciós szempontból is elképesztő hatást gyakorolt a teljes rockszíntérre. Épp a szédületes eredmények miatt utólag már ritkábban esik szó róla, hogy az Eliminator a maga idejében kifejezetten vitatott lemeznek számított, méghozzá nemcsak a ZZ Top rajongótáborában: az irányítást teljesen saját kezébe vevő Billy Gibbonsnak saját zenésztársaival is bőven akadtak nézeteltérései a kis túlzással szinte szólóban elkészített anyag miatt.

megjelenés:
1983. március 23.

kiadó:
Warner Bros.

producer: Bill Ham

zenészek:
Billy Gibbons - ének, gitár
Dusty Hill - basszusgitár, ének
Frank Beard - dobok
Linden Hudson - billentyűk, effektek
Terry Manning - billentyűk, dobprogramok, effektek

játékidő: 45:00

1. Gimme All Your Lovin' 
2. Got Me Under Pressure
3. Sharp Dressed Man
4. I Need You Tonight
5. I Got The Six
6. Legs
7. Thug
8. TV Dinners
9. Dirty Dog
10. If I Could Only Flag Her Down
11. Bad Girl

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

A ZZ Top a '70-es években alapvető, nyers blues rock bandaként alapozta meg hírnevét az Egyesült Államokban. Billy Gibbons, Dusty Hill és Frank Beard lemezről lemezre váltak egyre népszerűbbé: az 1973-as Tres Hombres, az 1976-os Tejas vagy az 1979-es Degüello saját jogukon is simán helyet kaphatnának ebben a rovatban. Az új évtized azonban egyértelműen új korszakot hozott, ami őket sem hagyta érintetlenül. Gibbonsra saját bevallása szerint például óriási hatást tett, amikor végignézte a Devo egyik beállását és koncertjét, de a Depeche Mode egészen korai munkássága is lenyűgözte. Összességében tehát abszolút nyitott füllel hallgatta az ekkortájt megjelenő, elektronikus hatásokkal flörtölő muzsikákat, holott a rockszíntéren ezek a zenék nettó utálatot váltottak ki. Billy: „Továbbra is a blues jelentette a zenénk alapkövét, de mindig megpróbáltunk nyitott aggyal közelíteni az újdonságokhoz, hogy előre tudjunk lépni. Mindig is érdekeltek az új technológiák, így aztán bekerült a képbe néhány, akkoriban szinte bizarr módon egzotikusnak számító stúdiós felszerelés. Amikor először találkoztunk szekvenszerekkel a memphisi Ardent stúdióban, egyből lenyűgözött, micsoda lehetőségeket tartogatnak. Kábé olyan horderejű nap volt ez az életünkben, mint amikor az addig akusztikusan játszó Muddy Waters felfedezte az elektromos gitárjátékot..."

Már csak a megfelelő katalizátorra volt szükség ahhoz, hogy ez a vonal a ZZ Top muzsikájába is utat találjon, és ezt a szerepet végül Beard egyik barátja, a feltörekvő dalszerző-hangmérnök-DJ Linden Hudson töltötte be. Utóbbi oroszlánrészt vállalt a dobos házistúdiójának létrehozásában, így természetesen adta magát, amikor a következő album, az 1981-es El Loco munkálatai során bekapcsolódott a produkciós munkába is. Ezzel rögtön alapvető változásokat indított el a triónál. Gibbons: „Lindennek köszönhetően kerültek előtérbe nálunk olyan megoldások, amik hosszabb távon átformálták a ZZ Topot, először csak a stúdióban, majd élőben is. A legtöbb zenekart elrémítették volna azok az elemek, amikkel ő teljesen magától értetődő módon kísérletezett, mi pedig vele tartottunk. Lindennek köszönhetően jelentek meg a zenénkben a szintetizátorok, amik akkoriban valósággal elárasztották a piacot. Az El Loco Groovy Little Hippie Pad dalában mindjárt az elején megszólalt egy súlyos szintetizátor, és onnantól fogva nem volt számunkra visszaút."

zztop_9

Az El Loco nagyjából hozta a korábbi lemezek eredményeit, így a Warner igen kedvező feltételek mellett újította meg szerződését a trióval – még azzal együtt is, hogy a ZZ Top ekkorra nagyjából megrekedt. Lemezeik jól fogytak, turnéik szépen pörögtek, de előrelépési lehetőségeik erősen limitáltnak tűntek. Gibbons ezzel együtt is lendületben volt, társain azonban a kiégés jelei mutatkoztak az elmúlt bő tíz év szüntelen turnézásának következtében. A tétlenséget és az eredménytelen jam sessionöket megunó Billy így végül saját kezébe vette az irányítást, és mivel Hudsonban ideális társat talált, nekiállt összerakni a következő album anyagát. Kettejük mellett Bill Ham, a banda mindenható menedzsere és állandó producere, illetve Terry Manning hangmérnök is oroszlánrészt vállalt a dalok végső formába öntésében. Hudson: „Néha túl nagy szerepet tulajdonítanak nekem a dalszerzésben, ami később visszaütött. A lemez alapjait összességében Billyvel és Terry Manninggel közösen raktuk össze. Ha jól emlékszem, öt dalban segítettem be Billynek a dobgéppel meg a szintetizátoros basszussal, én kezeltem a stúdiós cuccokat is, és belefolytam néha a szövegekbe, a gitárhangzásokba... Billynek jóval könnyebb dolga volt így, kettesben a dalszerzéssel meg az innovatívabb megoldásokkal, mintha mindig összehívta volna a teljes bandát, ugyanakkor viszont alkalmanként erre is sor került. A helyzet nagyjából így írható le: rocksztár vagy, de rohadtul szeretnél szupersztár lenni, épp most szerződtél megint a Warnerrel, akik megszabtak egy határidőt a következő lemezedhez, és mindenki óriási sikert vár tőled. Eközben a zenekarod többi tagja hullafáradt az állandó turnézástól, nem igazán tudod felszítani az érdeklődésüket, de közben ott van ez a faszi, aki Franknél lakik, úszkál a medencében, korábban rádiós DJ volt, és elég jó hangmérnök. Gibbonsnak innentől minden természetesen adta magát."

Mint a fentiekből is látható, a formálódó új dalok gyökeresen új munkamódszerrel készültek: elektronikus ritmusszekcióval és rengeteg szintetizátorral. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Hudson tudatosan is a tánczenés, 124 bpm környékén lüktető tempók felé terelte Billyt, cseppet sem meglepő az ekkoriban született számok jellemzően és tagadhatatlanul diszkós hullámzása. Hudson: „A demókhoz javarészt digitális dobokat kellett használnunk, mert még az is jobb, mintha egyáltalán nincs semmi – sokkal jobb. A Got Me Under Pressure például úgy született, hogy a Linn dobgéppel elindítottam egy témát, Billy felnyomott rá valami nyers ritmustémát, amit aztán néha később finomított. De az első gitársáv mindig a dobgép témáihoz igazodott, aztán hozzátettem szintetizátorral a basszust. A végleges verzión egyébként Terry Manning programozta a dobokat, én csak a dalszerzési fázisban feleltem ezért." Billy: „A szintetizátorok súlyossága valahogy még jobban kihangsúlyozta a gitárt. Szerintem az lehetett ennek az oka, hogy a szintivel akár egy oktávval a basszusgitár alá tudtunk menni, így aztán létrejött egy olyan alap, ami minden gitárrésszel szemben markáns kontrasztot jelentett. Sorban próbálkoztunk ezekkel a kattant zajokat produkáló gépezetekkel: elkezdtük figyelni, mikkel kísérletezik a Depeche Mode meg a Ministry, és a saját kis laboratóriumunkban összevegyítettük a gitárcentrikus blues rockot a modern érzésvilággal. Az MTV-s klipkorszak hajnalán a kortárs hangzások meg a látványos vizuális körítés elegyítésével mintha új univerzum született volna számunkra."

zztop_2

Gibbons a vokálharmóniák tökéletesítésébe egyébként a Survivor későbbi frontemberét, az ekkoriba a Cobra sorait erősítő Jimi Jamisont is bevonta, ám a mai napig ellentmondásos információk keringenek azt illetően, pontosan mennyit is játszott a majdani Eliminator lemezen Dusty Hill és Frank Beard. Egyes források szerint gyakorlatilag semmit, mások szerint csupán egészen minimálisat. Annyi ugyanakkor bizonyos, hogy Gibbons a dalok véglegesítéséhez a korai Ministry munkásságából is merített, méghozzá nemcsak inspiráció, hanem konkrét hangminták átvétele terén is. Al Jourgensen: „1990-ben játszottunk a Revolting Cocksszal a houstoni Numbers klubban, és a klubtulaj közölte, hogy Billy Gibbons találkozni szeretne velünk. Egy 1934-es Mercuryvel jelent meg, fehér öltönyben, mi meg teljesen kiakadtunk Mikey Scacciával: bazmeg, ez tényleg Billy Gibbons fehér öltönyben, szakállal, tűző napsütésben! Közölte, hogy nagyon szereti a zenénket, és szeretne elvinni bennünket vacsorázni. Elmentünk egy olasz étterembe, de még mindig nem nagyon hittük el, hogy ez az egész valóban megtörténik. Így aztán végül nekiszegeztem a kérdést, hogy miért is vagyunk itt. Erre Billy közölte: hát, srácok, szerintem jövök nektek egy vacsorával, mert a karrierem kicsit leszállóágba került, de mióta átváltottunk a programozott dobokra, iszonyatos mennyiségű lemezt adunk el... és minden dobmintát a Ministry meg a Revolting Cocks nótáiból vettünk. Mondanom sem kell, teljesen kiakadtunk! Igazi rockisteni pillanat volt, és baromi tökös, hogy ezt így simán elmondta, tekintettel a zeneiparban mozgó hatalmas egókra meg a tengernyi ügyvédre. Billy ehhez képest egyszerűen csak közölte, hogy igen, nyúltam tőletek, szóval most megkajáltatlak benneteket. Én pedig tökéletesen ki is egyeztem ezzel így."

Az 1982 végére készre csiszolt új ZZ Top-lemez, az Eliminator végleges változata a fentiek fényében még a csapatot is megosztotta. Hudson: „Ott voltam, amikor először meghallgatták együtt a lemezt, Frankben pedig tudatosult, hogy gyakorlatilag eliminálták az Eliminatorről. Billy feltette az albumot, Frank keze meg egyből ökölbe szorult, aztán felpattant, és azt üvöltötte közvetlen közelről Billy arcába, hogy ki itt a dobos, bazmeg? Egyből ki is mentem a szobából..." A zenekaron belüli feszültségeket végül sikerült elsimítani, így a kiadó és a menedzsment hozzálátott a megjelenés előkészítéséhez. 1983 elejét írtuk, a zeneipar újabb trendforduló küszöbén állt: az előző éveket domináló poszt-punk és new wave kifutóban volt, a gitárcentrikus rockzene felívelőben. A korszak előadói ráadásul soha semmi korábbihoz nem fogható felhajtóerőhöz jutottak a másfél évvel korábban beindult és ekkorra hihetetlen mértékben felpörgött MTV-nek köszönhetően, és a ZZ Top háttéremberei is pontosan tudták: ezt a ziccert nem lehet kihagyni. A trió fazonra gyökeresen eltért a korszak rockcsapataitól, ám előnyükre szolgált, hogy jellegzetesen és azonnal felismerhetően festettek, vagyis ostobaság lett volna nem kihasználni mindezt. Nem várt imázselemet jelentett az az 1933-as fazonú, külön Gibbons igényei szerint megépített Ford kupé is, ami a borítón és a majdani videókban is szerepet kapott. Profán módon ez csak részben a kocsi dögös kinézete miatt alakult így, az ötlet ugyanis onnan származott, hogy zenekari kellékként elszámolva Gibbons leírhatta az adójából a hozzávetőleges 250 ezer dolláros gyártási költséget, ami miatt nyakig ült az adósságokban.

zztop_4

A fentiek fényében nem meglepő: az 1983 márciusában kiadott Eliminator megszólalása egyértelműen eltért a korábbi ZZ Top-lemezekétől. Ugyanakkor amikor a nyitó Gimme All Your Lovin' táncos ütemére először megröffen Gibbons gitárja, az is nyilvánvalóvá válik: a csapatnak valójában eszében sem volt levetkőzni saját védjegyeit. A dal dinamikája, texasi boogie/blues rockba oltott, szinte lazán diszkós húzása, seggrázós groove-ja mégis új korszakot jelzett. Az egyszerű, de nagyszerű téma első hallgatásra beül a fülbe, és nem hagy nyugodni: tulajdonképpen semmi bonyolult vagy igazán különleges nincs benne, mégis levakarhatatlanul a dobhártyára tapad, abszolút érthető, mitől lett akkora sláger. Bár épp, mivel akkora sláger lett, és a mai napig bele lehet ütközni úton-útfélen, nehéz elvonatkozni az elmúlt negyven évben rárakódott patinától, és csak a dalt önmagát nézni. De nem véletlen, hogy a ZZ Top egyik védjegyévé vált.

A Got Me Under Pressure kissé pörgősebb, de hasonlóan táncos tempókat diktál, automatikusan beindul rá a fej és a láb, Gibbons kimérten adagolt szúrós, nyers gitártémái pedig teljesen sajátos arculatot kölcsönöznek a témának. A szinte éneklő harmóniákkal alábúgatott refrén itt is rögtön ragad, mint ahogy a vártnál hamarabb érkező, szimpla, de játékos első, majd a végén lekevert második szóló is briliáns, ám ez azért összességében inkább tipikus albumos dal, nem tömegetető sláger. Szintén vastagon benne van a '70-es évek ZZ Topja, de a maga idejében mégis gyökeresen eltért attól. Utólag tényleg elég komoly belegondolni, mennyire radikálisan mert tizenkilencre lapot húzni a trió ezzel az albummal, és korántsem lehetett egyértelmű, hogy mindenképpen sikerrel zárul majd a kísérlet...

zztop_10Ha lehet, a Sharp Dressed Man még a Gimme All Your Lovin'-nál is orbitálisabb sláger: már a nyitóriff lustán laza, ellenállhatatlanul magabiztos menetelése hallatán is erőt vesz az emberen valami meghatározhatatlan otthonosság, és kifejezetten megdobja a szimpla refrénre kifuttatott téma erejét a pulzáló, mechanikus ütem. Gibbons játéka itt is egészen lenyűgöző, keveset játszik, de minden egyes hangja tökéletes: tipikusan az a gitáros, akit mindig is nagyon nagyra tartottam, ám ahogy haladnak az évek, úgy értékelem szinte évről évre még ennél is jobban. De ha már itt tartunk, énekesi adottságait ritkábban emlegetik, pedig ezen a fronton is nagyon komoly teljesítményt nyújt. Orgánuma szinte önálló hangszerként simul a zenébe, amire az I Need You Tonight finom balladája szolgáltatja a legtökéletesebb példát: a lemez leghosszabb daláról beszélünk, több mint hat percével valóságos eposz ez a ZZ Top munkásságában, ahol a kimérten menetelő, gépies ritmus sem öli meg a dal lelkét, Gibbons pedig ismét a csillagokat is legitározza az égből a kifejtős, elvágyódó szólókkal. Mestermunka.

Az I Got The Six ezután ismét könnyedebb vizekre evez, és jót tesz a lemez változatosságának is, hogy itt Hill ragadja magához a mikrofont – aki, mint itt is hallatszik, szintén óriási énekes volt, és ugyanúgy rendelkezett a zenébe tökéletesen belesimuló orgánum adottságával, mint Gibbons. Maga a dal pörgősebb tempójú, összekeverhetetlen ZZ Top-féle boogie rock, csupán alulról karcolja a három percet, és ideális felvezetés a következő sarokpont, a Legs előtt. Utóbbi ismét emeli a tétet a Gimme All Your Lovin' és a Sharp Dressed Man után, szerintem egyértelműen ez a lemez legfogósabb darabja a maga napfényességében, popos-diszkós lüktetésével, nagyívű énekdallamaival. Az a legőrületesebb, hogy itt sincs igazából semmi egetverő megoldás, mégsem vered ki soha többé a fejedből, ha meghallottad. Szimpla, de gyilkos...

A Thug ezzel szemben a lemez egyik legkevésbé nyilvánvaló, legizgalmasabb tétele: itt tényleg kikerülnek a frontra a digitális hangszerelési megoldások, amelyek egészen sajátos hangulatot kölcsönöznek a témának Hill néhol funkosan csattogó basszusával és a visszafogott, szinte álomszerű gitárharmóniákkal. Ebből nyilvánvalóan nem lehetett sláger, de perfekt módon példázza, mennyire nem félt belemászni semmibe az 1983-as ZZ Top, beleértve ebbe akár a korszak sztenderdjei szerint teljesen rockidegen megoldásokat is. Ugyanez a TV Dinnersre is áll, hiszen a szám lüktetése itt is full digitális, a gitárral gyakorlatilag teljesen összecsavarodó szintetizátor pedig abszolút nem volt tipikus egy efféle bandától negyven évvel ezelőtt. A négy klipdal közül ez adja magát a legkevésbé, de mindez semmit sem von le az értékéből, és a maga bizarr módján persze ez is gyorsan betapad az agy melódiaközpontjába. A Dirty Dog újabb gyorsabb, pörgősebb boogie-s diszkórock, önmagában valójában semmi extra, de jól jellemzi a lemezt, hogy egy csajos-verdás országúti klippel megtámogatva a maga idejében voltaképpen ez is simán lehetett volna MTV-sláger... Az If I Could Only Flag Her Down ezzel szemben az Eliminator egyik legkonzervatívabb, hagyományos rock'n'rollja, amely a kocsmazajos Bad Girl pattogós tempóival, Hill magas, szirénaszerű hangjával kellő oldottságban zárja az anyagot.

zztop_11A Warner az első perctől tudta, hogy az Eliminator ideális MTV-album lehet, így azonnal brutális reklámgépezettel sorakoztak fel a ZZ Top mögé. A lemez első klipdala a Gimme All Your Lovin' lett, amely aztán meg is alapozta a formulát, ezt követte a pár hónapos rátartásokkal a Sharp Dressed Man, a TV Dinners és a Legs videója. Gibbons: „Fogalmunk sem volt, hogyan kell klipet csinálni, így aztán elsősorban a rendezőnkre, Tim Newmanre hagyatkoztunk. Nagyszerű kliprendezőként értésünkre adta: nem nyújtunk olyan szép látványt, szóval szükség lenne néhány csinos csajra, hogy kicsit megédesítsük az összképet. Már az első megbeszélésünkre is magával hozott egy fotóalbumot, tele modellek képeivel. Egyből mondtam is, hogy oké, akkor most lassítunk, és oldalról oldalra haladunk előre... Utána, már a Gimme All Your Lovin' leforgatása előtt tartottunk egy kis megbeszélést, és mivel akkor már megvolt a kocsi, azt mondtuk: oké, akkor azt is használjuk. De a közhiedelemmel ellentétben nem a kliphez készült az autó, hanem hobbiból, mint ahogy a csajok is hobbinak számítottak. Mindig igyekeztük jól érezni magunkat, ezért aztán olyasmikkel vettük körül magunkat, amikről írtunk, amikről énekeltünk... A klipekben is inkább csak amolyan megfigyelő szerepet játszottunk, a sztori meg magától kibontakozott. Marha jó hangulatban forgattunk, elég nehéz lenne munkának nevezni a dolgot... A Legset például kétszer kellett leforgatni, mert valaki az utómunka során elcseszett valamit. Amikor befutott a hívás, hogy megint fel kell venni az egészet, szinte kiugrottunk a bőrünkből örömünkben."

A videókban a trió és az autó mellett két Playmate, Jeana Tomasino és Kymberly Herrin, illetve a szintén modell Daniele Arnaud kapott kulcsszerepet. Egyik videó sem tekinthető túlságosan magasröptűnek, inkább csak egy bizonyos hangulatot közvetítettek, utóbbi azonban maradéktalanul átjött. A Gimme All Your Lovin' ikonikus kézmozdulata is teljesen spontán született: a zenekar eredetileg csak nézte volna a mellettük elhúzó autót, az egyes nekifutások közötti holtidőben pedig, puszta unalomból kitalálták a védjeggyé váló gesztust. Gibbons: „Ha épp szerencsés szériát futsz, a dolgok néha mintha maguktól történnének pont tökéletesen. A fej nélküli gitárok is ilyenek voltak. A hangszerészünk, John Bolin felvetette, hogy a tévébe valami érdekes kellene, így fogta a fűrészét, és lefejezte a gitárjainkat. És valahogy ez is egyből értelmet nyert."

zztop_3

A klipeknek ma már nincs nagy jelentőségük a szüntelen tartalomzajban, ott és akkor azonban szó szerint világformáló erővel bírtak. Így eshetett meg, hogy a korábban a szakmában gyakran csak bizarr, flúgos texasi bluesbandaként lesajnált ZZ Top gyakorlatilag hetek leforgása alatt az új éra egyik vezető sztárjává vált. A csapat 1983 őszén, már a Gimme All Your Lovin' és a Sharp Dressed Man diadala után csapott bele a grandiózus látványosságokkal operáló amerikai lemezbemutató turnéba, és az Eliminator ekkorra – karrierjük során első ízben – átlépte a platinaszinthez szükséges egymilliós eladási álomhatárt az Egyesült Államokban. A zenekar a következő hónapok során Európába is átjutott, és elsősorban Nagy-Britanniában váltak minden képzeletet felülmúlóan sikeressé. Ebben nagy szerepet játszott az azévi doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon adott, zajos sikerű koncertjük, de a videók itteni hatását természetesen európai MTV híján sem lehetett lebecsülni. Gibbons: „A BBC-n tartottak egy maratoni videóklipes estét, és viszonylag gyors egymásutánban leadták a Gimme All Your Lovin'-t, a Sharp Dressed Mant meg a Legset, nagyjából épp, amikor már mindenki a pubokban ült és ment a háttérben a tévé. Ott és akkor gyakorlatilag az egész Egyesült Királyság felfedezte magának ezt a mihaszna számkivetettekből álló zenekart. Onnantól kezdve azonnal hatalmas sikerünk volt az angoloknál."

zztop_5A klipszámok közül manapság elsősorban a Gimme All Your Lovin'-nal szokás azonosítani a csapatot, a maga idejében azonban a Legs számított a legnépszerűbbnek, amely az amerikai listák nyolcadik helyéig jutott. Hill: „Akkor kezdett tényleg iszonyatos sebességgel száguldani a szerelvény, amikor kijött a Legs videója. Billy szokta előszeretettel mondani, hogy sokan rejtőzködni akarnak, így aztán álszakállat öltenek – na, hát mi ezt nem tudtuk meglépni... Frank egy idő után már sehová sem járt el velem, mert akárhová mentünk, csődület alakult ki körülöttem. Az embernek ilyenkor két választása van: vagy kiélvezed a helyzetet, vagy hagyod, hogy felfaljon. Mi úgy döntöttünk: inkább kiélvezzük. Óriási időszak volt."

Az Eliminator turnéi és promóciós körei nagyjából 1984 őszére futották ki magukat, és ekkorra a lemez amerikai eladásai meghaladták a négymillió példányt. Az első éra hívei közül persze sokan gyanakodva méricskélték az albumot és hirtelen szupersztárrá vált korábbi kedvencüket, de ami elment a réven, sokszorosan jött vissza a vámon. Gibbons: „Az Eliminator természetesen komoly változást jelentett. Úgy is mondhatjuk, hogy több, különböző karriert tudhatunk magunk mögött. Elkezdtük ezt az egészet, jött turné turné hátán, aztán amikor épp nem turnéztunk, stúdióztunk. Az első két album után a Tres Hombres jelentette az első fordulópontot, aztán az Eliminatornél jutottunk el a következőhöz, mert akkor lett ismét másmilyen a zenénk. Közben pedig jöttek a klipek meg a többi, így összességében tényleg roppant jelentős változások következtek. Nem is tetszett mindenkinek a dolog, a régi rajongók egy része egyáltalán nem nézte jó szemmel, de aztán persze megszokták... Előzetesen amúgy semmiféle aggodalom nem volt bennünk emiatt, mert valójában nem volt annyira tudatos ez az egész. Az új technológia, az új hangszerek mindig izgalmasak: nem csináltunk semmi egyebet, csak játszadoztunk, kísérleteztünk a stúdióban meg a dalszerzés során. Vagyis nem fektettük le előre az alapokat, nem is tudjuk, hogyan kell... Csak írtunk, és kész. Kreatív szempontból mégis váltást jelentett az a periódus. Persze remélem, hogy minden lemez változtatott valamit, de alighanem kevésbé feltűnően. Az Eliminator viszont valóban nagy lépést jelentett. Sokan a szívükhöz is kaptak: úristen, mit műveltek? Elszakadtatok a gyökereitektől, a hangzásotoktól! Ez azonban egyáltalán nem volt igaz. Egyszerűen csak szélesítettük a horizontot, megpróbáltunk kreatívabbak lenni. Márpedig kreatívnak lenni mindig izgalmas..."

zztop_6

A sikernek persze megvoltak a maga árnyoldalai is. Az Eliminator kiformálásában kulcsszerepet játszó Hudson már a lemez megjelenését követően összerúgta a port a zenekar tagjaival, miután lefelejtették a szerzők sorából, és az I Got The Six kivételével Gibbonst tüntették fel a dalok egyedüli írójaként. Linden ugyanakkor konkrétan azon rágott be, hogy az általa 1982 végén levédetett, teljes egészében szólóban írt Thugot néhány hónappal később a ZZ Top is sajátjaként jegyeztette be, mondván, Hudson tokkal-vonóval együtt eladta nekik a számot. Linden a kenyértörés után perre vitte az ügyet, és néhány év után 600 ezer dolláros jóvátételt ítélt meg neki a bíróság. Frank Beard: „Összességében komoly csalódást jelentett számomra ez az egész helyzet, hiszen Linden nagyon közeli barátom volt: amikor turnén voltunk, mindig ő vigyázott a házamra. Baromira elkeserített, hogy így alakultak vele a dolgok. De az embernek tovább kell lépnie." Hudson: „Ha beüt a nagy siker, az emberek rendszerint pánikolni kezdenek, és muszáj valakin leverniük a feszültséget. Rám pedig fenyegetésként tekintettek: hé, itt van valaki, és le fogja nyúlni előlünk a pénzt meg a dicsőséget! Ki ez, valami áruló vagy netán kém? Mit keres itt egyáltalán? Ez egy zavaros helyzet. A maga szempontjából mindenkinek igaza van, összességében mégis értelmetlen hülyeség az egész... Ezt persze Billy is tudta, de baromira éhezte a reflektorfényt."

Mindez természetesen nem akaszthatta meg a sikerszériát. Az Eliminator receptje Hudson nélkül is adott volt, innentől kezdve a triónak csak ismét fel kellett melegítenie a levest. Az 1985 őszén kiadott Afterburner hozta is a papírformát, bár utólag maga Gibbons is elismerte, hogy elődjéhez képest az invenciót még a jó dalok ellenére is nélkülözte az album: „Az Afterburner gyakorlatilag az Eliminator kiterjesztését jelentette. Akár ugyanazon lemez két részének is tekinthetjük őket." A Sleeping Bag, a Stages, a Rough Boy és a Velcro Fly MTV-s sikereinek hátán a ZZ Top továbbra is az arénák császára maradt. Státuszukat jól jellemzi, hogy ebben az évben már headlinerként játszottak Doningtonban, az Afterburner pedig alig több mint fél év leforgása alatt tripla, majd végül ötszörös platina lett az Egyesült Államokban, bebiztosítva a banda státuszát a rockszíntér csúcsragadozói között. A következő anyag, a korszakban szokatlanul hosszú lemezínség után, 1990-ben megérkezett Recycler azonban némiképp visszakanyarodott a földközelibb, természetesebb stílushoz, megőrizve két elődje direkt slágerességét.

zztop_12

Az Eliminator eredményeivel és jelentőségével, átfogó popkulturális hatásával persze hosszabb távon egyik folytatása sem vetekedhetett. A '83-as lemez a megjelenését követő években is folyamatosan óriási példányszámokban fogyott a boltokból szerte a világon, és végül az évtized egyik legkelendőbb kiadványává vált: az Egyesült Államokban egyenesen gyémántlemez lett – ez ugyebár 10 millió eladott album után jár –, de fogyásai Nagy-Britanniában is meghaladták, Nyugat-Németországban pedig megközelítették az egymilliós álomhatárt. A lemez közhelyszámba menő, mindenki által ismert slágereinek fényében ma már nehéz tudatosítani ezt, de az Eliminator emellett a rockzene fejlődésére, a korszak zenekarainak megközelítésére is óriási hatást gyakorolt. A Def Leppard pár héttel előtte kiadott, hasonlóan sikeres Pyromaniájával együtt gyakorlatilag egy személyben az Eliminatornek köszönhetően dőltek le bizonyos falak a műfajban a szintetizátorok, elektronikus hangzások, digitális megoldások alkalmazása előtt. Ennek jelentőségét pedig egyszerűen nem lehet eléggé hangsúlyozni, még ha a maga idejében nem is élte meg mindenki pozitív fejleményként.

Az album által generált viták persze rég a múlt ködébe vesznek, hiszen a közönség messze túlnyomó többsége itt kapcsolódott be a sztoriba, és ezzel a lemezzel, illetve folytatásaival ismerte meg a ZZ Topot. Az Eliminator elképesztő sikere a maga idejében korántsem volt nyilvánvaló, ám a lemezt meghallgatva voltaképpen negyven évvel később is tökéletesen érthető – a trió mindenhonnan kilógott, mégis sikerült valami olyat letenniük az asztalra, ami egyszerre passzolt az összes létező kategóriába. Egészen különleges attrakció volt ez a lemez, minden learatott babért maximálisan megérdemeltek vele.

zztop_13

 

Hozzászólások 

 
#18 Equinox 2023-05-26 17:13
Amúgy JOurgensenék is visszaadták a gesztust, a sorozatos klasszikus rock és metal címek kifacsarásával született albumcímeik között van egy Rio Grande Blood (Mud) is.
Idézet
 
 
#17 Equinox 2023-05-26 16:53
Nekem Tres Hombres a kedvencem (ennél is jobb szerintem), de semi baj az Eliminatorral, az egyik top ZZ Top :) De szerintem a teljes képhez hozzátartozik a korai súlyos blues is, aki azt lábjegyzetnek kezeli, az csak a fél zenekart ismerni.

Kb mint "Fekete Lemeztől Metallica a Metallica" - ugye milyen hülyén hangzik?
Idézet
 
 
#16 NOLA 2023-05-26 13:01
A ZZ TOP alap nálam, de nekem ez a korszakuk eléggé..., hogyismondjam: giccses?... :-)
Nálam a 90-es évek albumai a legfaszábbak, mert ott vissza kanyarodtak az alap blues-rockhoz, de hangzásuk baszottul modernizálódott .
A legjobb példa erre a Rhythmeen. Az elejétol a végéig kúrva jó dalokkal, és olyan hangzással, ami a mai napig "beindítja" a hallgatót :-)
Esetleg arról lesz majd recenzió?
Idézet
 
 
#15 kamikaze 2023-05-19 10:40
Mai füllel is a legjobb dal a lemezen az I Need You Tonight. Hát ez van, nekem nem jön be a szirupos vonal. Pedig kétségtelen, hogy egykor jókat lehetett röhögni a klipjeiken, melyekkel megindult a sika-mika és kasszacsörgés.
Idézet
 
 
#14 Goodbye 2023-05-18 23:20
Kiváló cikk lett, ahogy mindig. Nekem ez a kedvencem tőlük. Egyszerűen minden megvan benne amitől az ilyen zene működik. Akik elfordultak tőlük, fogalmam sincs hogy mit vártak, mert ez bizony minden hangjában zseniális zene.
Idézet
 
 
#13 bogar 2023-05-17 17:35
Nagyon jó cikk. Köszi az extra sztorikat. Érdekes, hogy egy kicsit ilyen karót nyelt image lengi körül a zenekart, de közben meg egy csomó jófej történet van róluk. Főleg Billy bácsiról. Asszem még egy régi Hammerben olvastam, hogy volt egy jam a Panterás tesókkal , aminek csúnya szakállba okádás lett a vége. :-)
Idézet
 
 
#12 Cseke Feri 2023-05-17 15:52
Idézet - Acélfotel:
A tabu
talán rossz kifejezés volt, csak szimplán senki sem
érzi magáénak annyira ezt a vonulatot, hogy írjon róla.


Nem látok mindenkibe bele, de itt lehet a kutya elásva. Én imádom a hetvenes évek prog rockját, de a felsoroltak közül is inkább csak a Yes és a Genesis pörgött többet, viszont közel sem annyit, mint amennyit mondjuk a Rush vagy a Kansas. Utóbbiak ugyanúgy megkerülhetetle nek, mint az említettek (nem én mondom, hanem Brian May) és róluk vannak is cikkek. Tudtommal csak itt! Sőt tovább megyek: Beatles-cikkek is vannak. Mert ha már prog rock, mégis csak ők voltak a legelső és legnagyobb újítók ebben a popszakmában, csak hogy idézzek Neal Morse-tól, Mike Portnoy-tól, Tony Levintől vagy Jon Andersontól is. Bármennyire is fáj ez utóbbi egyeseknek. :) Persze nem magyarázkodni akarok, mert igazad van: hiányos a hetvenes évek térképe.
Idézet
 
 
#11 Acélfotel 2023-05-17 08:02
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Acélfotel:
Vagy ezeket szándékosan nem említetted, mert ezen az
oldalon a szerkesztők részéről tabu a 70-es évek prog
rockja? (Kivéve Pink Floyd és Rush).

Ezt nem tudom, mire alapozod.


A klasszikus rovatba való szereplésük okán írtam. A tabu
talán rossz kifejezés volt, csak szimplán senki sem
érzi magáénak annyira ezt a vonulatot, hogy írjon róla.
Amivel persze semmi baj nincs. 18 és 23 között nem egy
klasszikus lemez lett 50 éves, aminek itt lehetne a helye,
elég csak az olyan elsőligás bandákra utalnom, mint a Yes,
Genesis, King Crimson vagy az ELP.
Idézet
 
 
#10 Draveczki-Ury Ádám 2023-05-17 05:15
Idézet - Acélfotel:
Vagy ezeket szándékosan nem említetted, mert ezen az
oldalon a szerkesztők részéről tabu a 70-es évek prog
rockja? (Kivéve Pink Floyd és Rush).

Ezt nem tudom, mire alapozod.
Idézet
 
 
#9 Acélfotel 2023-05-17 00:03
Rcooley elég idiótán fogalmaztad meg, de amúgy igazat
mondasz! De kiegészíteném. Ugyanis még két
zenekarnak összejött a ZZ Top féle recept, akik szintúgy
idejétmúlttá váltak, mégcsak nem is tata korukra, hanem
előbb, a 70-es évek közepére. Ugyanis 75-re lecsökkent
az egy főre jutó LSD és füves cigik száma, egyre inkább a
hernyó és a kokain lett a sláger, így már nem volt olyan jó
buli 20 perces progresszív rock eposzokra "utazni".
A következő évben a dühös brit fiatalok is felbukkantak,
megjelent a punk a prog pedig ment a levesbe. (Ugye
emlékszünk az I Hate Pink Floyd pólóra.)
A koràbban stadionokban fellépő prog rock bandák vagy
feloszlottak vagy évekig vergődtek.
Majd a 80-as években elektronikus hatásokkal, diszkós
ritmusokkal definiálta magát újra két nagyágyú, ezàltal
megsokszorozva korábbi sikereit. Egyik a Yes (szintén
83-ban), a másik meg a Genesis. Talán még a Rush is
idesorolható.
Vagy ezeket szándékosan nem említetted, mert ezen az
oldalon a szerkesztők részéről tabu a 70-es évek prog
rockja? (Kivéve Pink Floyd és Rush).
Idézet
 
 
#8 queensryche999 2023-05-16 21:10
"Az album által generált viták persze rég a múlt ködébe vesznek, hiszen a közönség messze túlnyomó többsége itt kapcsolódott be a sztoriba, és ezzel a lemezzel, illetve folytatásaival ismerte meg a ZZ Topot."

Röviden és tömören ennyi. Én is a "messze túlnyomó többséghez" tartozom, számomra EZ a ZZ Top, ezzel ismertem és szerettem meg őket (MTV-éra), ezzel égtek bele az agyamba. Visszamenőleg persze megismerkedtem a korábbi dolgaikkal is és azok is jók, de ha azt olvasom-hallom-látom bárhol, hogy "ZZ Top", nekem az MTV-érában kiadott dalaik jutnak eszembe és máig ezeket hallgatom, hogy erre a zenére vágyom. Nincsenek ezzel különleges helyzetben, szerintem mindenki tudna írni példákat más zenekarok kapcsán is, hogy miért épp az a korszak, az a felállás, az az 1-2 lemez gyakorolt rá a legnagyobb hatást függetlenül attól, hogy az adott zenekar pályafutását tekintve utólag milyen megítélés alá esik, vagy mennyire számít klasszikusnak az adott korszak-felállás-lemez.
Idézet
 
 
#7 Rcooley 2023-05-16 20:27
Egy kis töri óra és lemezajánló a mai aws-es, powerwolfos, técsés, sabatonos, maneskines, alestormos "rockereknek" háta ide tévedtek:

Szóval a 70-es évek faterrock zenekarai már a 80-as évekre tatásnak és porosnak minősültek, ezért hogy ne maradjanak cikik, és mentség a lefelé ívelő pályájuk, KIVÉTEL NÉLKÜL az összes elkezdett idomulni az aktuális trendekhez, főképp amerikai hangzásokhoz (van amelyik csak az évtized közepén, végén). Ezáltal azonban még cikibbek lettek, többnyire majmolós gyenge produktumokkal, amik jól meg is buktak. Az egyetlen kivétel ez alól a ZZ Top ezzel az albummal, akiknek összejött ez a bravúr (bár ahogy a cikk is említi sok régi harcsabajszos bluesarc elfordult tőlük). Szóval ez a lemez ezért is különleges, nem csak a zene miatt.

Még azért a Def Leppardnak is összejött ez, bár ott szerintem nincs olyan hatalmas kontraszt az első két album és a 3-4 között mint pl a ZZ Top, meg a többi 70-es tatarocknál. Illetve még talán a Queen is ügyeskedett, bár ott már kétes a dolog, hiszen a 80-as évekbeli lemezeik mind kereskedelmi sikerességben, mind a kritikai fogadtatásban hullámzóan vegyesek voltak.
Megjegyzésként még annyi, hogy amikor a 80-as évek csillivilli világa kezdett kipukkani, és újra trendi lett a 60-as, 70-es évek ezek a taták is újra visszataláltak önmagukhoz, sőt még az is a blues gyökereiről hadovált akinek nem is voltak olyanok. Szóval gyerekek ilyen ez a popbiznisz.
Idézet
 
 
#6 ddrum 2023-05-16 15:13
a dobos mindig akkora cuccot rakott maga köré, mint Portnoy cucca kétszer, de alapvetően 2/4-es blues rockban utaznak, és hát a lemezeken sem ő a "kiittadobos", szóval valszeg 30 éve kompenzál
szar lehet utólag megtanulni egy gép filljeit...
Idézet
 
 
#5 GL1982 2023-05-16 09:50
Legnagyobb kedvenceim, ötször láttam őket élòben.
Ez a dalszerzési folyamat nekem új információ, bár az én bakelitemen mindhármuk fel van tüntetve dalszerzőként az összes számnál.
Természetesen ez a lemez is alapmű tőlük, akárcsak a következő kettő.
Jövò hónap 28án irány Bécs, hogy még utoljára kapjak egy fél ZZ Toppot
Idézet
 
 
#4 Gábor 2023-05-16 09:36
Az El Loco nekem sokkal jobban tetszik, azt ma is gyakran hallgatom, ezt pedig sohasem (és az Afterburnert se, bár az valamivel jobban tetszik).
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.