Shock!

Ha létezett a progresszív rock nagyjai között minden fronton virtuóz banda, a műfaj aranykorának nagyjai közül elsőként kettő jöhet szóba: az Emerson, Lake And Palmer és a Yes. Mindkét csapat büszkén felvállalta a virtuozitást, ami a dallamok közvetítése mellett célként is megjelent repertoárjukban. Természetesen az ilyen felfogású zenekarok előbb-utóbb különféle okokból (inspirációs zsákutca vagy túlburjánzás) előálltak öncélú (Tales From Topographic Oceans) és/vagy teljesen hiteltelen, kommersz lemezekkel is (Love Beach), amelyekkel óriásit lehetett bukni (az ELP bukott is). De amikor minden csillag együtt állt, hatalmas mesterművek születtek.

A Yes klasszikusainak sora természetesen hosszú, és ugyan közvetlen elődje, a Fragile is saját jogon ide kívánkozik, de abban megegyezhetünk, hogy 1972. szeptember 8-án jelent meg a zenekar magnum opusa a Close To The Edge-dzsel. A korszellem, az időzítés és a felállás mindig kulcskérdés, amikor alapműveket vizsgálunk, mivel egy megkésett vagy túl korán jött lemez mindig kívülálló marad. Ugyanakkor az is gond, ha valaki földrajzilag nem a megfelelő színtéren van, azaz ha nincs a dolgok sűrűjében. Elég csak a német (Eloy, Amon Düül II, Can, Neu!, Tangerine Dream) vagy francia (Magma, Gong), esetleg olasz (Le Orme, PFM, Banco del Mutuo Soccorso, Area, stb.) kultbandákra gondolni, nem is kell a Brit-szigetektől olyan nagyon messzire merészkedni, és a más bandák különleges hangvétele máris nem része a pezsgésnek, így a kánonból is kimaradhat, vagy kevésbé válik triviális klasszikussá. Az alapvetések fő jellemzője pedig, hogy a legfontosabb színtérről érkeznek, és a korszellemet is magukban hordozzák. De gondolatkísérletnek ajánlom azt is, hogy próbáljon meg valaki 1972-ben mondjuk Bulgáriában univerzálisan elismert (prog)rockklasszikust írni.

A Yesnél szerencsére minden adott volt, semmi akadályba nem ütközött a csapat, és a londoni banda maximálisan ki is használta a kedvező csillagállást. Az is a kezükre játszott, hogy Roger Dean itt és most alkotta meg a buborékos logójukat is, ezen a lemezen jelent meg először a védjeggyé vált szimbólum. Nem mellesleg a borítóként és illusztrációkként használt grandiózus Dean-festmények is pont annyira részei a Yes-univerzumnak, mint Chris Squire vagy Jon Anderson ikonikus zenei szerepe. Dean készítette a Uriah Heep hőskorából több lemeznek is a borítóját, szóval a kapcsolata az akkor pezsgő rockzenei színtérrel vitán felüli (lásd még Osibisa, Atomic Rooster).

A Fragile kritikai és kereskedelmi sikerein felbuzdulva a londoni brigád 1972 áprilisában kezdte a felvételeket a városbeli Advision stúdióban, hasonlóan az összes addigi albumukhoz. De nemcsak a Yesnek volt ez az otthona, hanem nagy progrock-műhelynek számított már akkor is, egy rakás mai szemmel vaskos klasszikus formáció fordult meg itt, progszcénán kívül és belül, főként a '70-es években: a Gentle Giant, a Rush, a Yardbirds, de Rory Gallagher is.

A Yes legjobb felállása nem egyértelmű kérdés, de az itteni ötös mindenképpen a legikonikusabbak egyike. Jon Anderson éneke nélkül évtizedekig el sem lehetett képzelni Yes-lemezt, de Steve Howe gitáros is a harmadik lemezén szerepelt itt, míg Chris Squire alapító basszusgitáros a haláláig játszott a csapatban. El is érkeztünk a kényes pontig: billentyűs hangszereken a nem sokkal korábban, a Fragile előtt érkezett Rick Wakemant találjuk, aki az idők során ötször lépett ki abból a zenekarból, amelynek nem alapítója, de biztosan legmarkánsabb billentyűse (az is igaz, nem az egyetlen lényeges orgonista itt, lásd még: Patrick Moraz, Tony Kaye). Dobosfronton sem volt sosem baj a Yes háza táján, de ez volt Bill Bruford utolsó közös műve a csapattal, mielőtt a King Crimsonba távozott volna, a meglehetősen jelentéktelen visszatérésig, az 1991-es Unionig. Akkoriban mondta maga Bruford hogy „a King Crimson az egyetlen olyan pozíció egy rockdobosnak, ahol 17/16-ot is lehet játszani és mellé emberhez méltó hotelben lehet megszállni." Bruford szerint a Yes mindig is nehezen kezelhető és túl különböző emberekkel volt tele, ezért aztán nem érezte úgy, hogy hosszú távú jövője van az együttműködésnek. Igaza is lett meg nem is. Nem értették egymás kiejtését, szociális hátterét, és állandó súrlódások voltak Anderson, Squire és Bruford között, de szerencsére zeneileg baromira értették egymást, ezt pedig a legjobban a Close To The Edge örökítette meg. Bruford utódja egyébként Alan White lett, a turné is vele ment le, de erről majd később.

Mivel az előző lemezen szereplő Roundabout a banda egyik legnagyobb slágere, kritikusi és kereskedelmi szemmel is, a banda bizakodóan fordult rá az új lemez munkálataira, amelynek szerkezete jelentősen eltért az előző két Yes-albumétól. Mindössze három szám került fel a lemezre, de az első kettő többtételes, a 18 perc fölé kúszó címadó és a csendesebb, akusztikusabb folkos And You And I mindjárt négy-négy részből áll. Így a három monolitikus dalával talán nehéz falatnak tűnő lemez gyakorlatilag kilencszámos albumként is kezelhető. A 38 perces, a korszellemnek megfelelő lemezhossz pedig segít a barátkozásban. Viszont kell némi perverzitás az első néhány alkalommal, ezt aláírom. Ám ahogy a puritán és kicsit alapra vettnek ható koszolt zöld borítót kinyitjuk (CD- és LP-kiadáson egyaránt), a híres dupla gatefold kiadáson belül ott láthatók Roger Dean rajzai, amelyek, mint említettem, összeforrtak a Yes nevével, természetesen a többi borító miatt is. Főleg az LP-kiadáson nagyszerű a látvány, de a CD is jól visszaadja, miről van szó. Dean rendkívüli képei festői fantáziaszigeteket mutatnak be, sziklák szélén lefolyó vizet, és értelmet nyer a lemez címe is. Meg az is, hogy mit jelent a figyelmes és ismételt hallgatás, amikor minden füleléssel közelebb kerül az ember a tartalomhoz, az esszenciához, amint lefejti a rétegeket, avagy Yes-nyelven szólva: közel kerülünk a peremhez, a szegélyhez. Ez tényleg Close To The Edge!

A vinyl kiadás A-oldalát egészben a címadó, a Close To The Edge foglalja el. Jon Anderson szövegei elvontak, néha öncélúak, ez amolyan Yes-jellegzetesség, és eme szám Hermann Hesse indiai tematikájú művéből, a Sziddhártából táplálkozik, ezért van tele misztikus utalásokkal. Emlékszem, az első hallgatások során, ahogy a címadó felvezetésében (The Solid Time Of Change tétel) a madárcsicsergésből és mindenféle természetben felvett állathangokból kibontakozik a főtéma Squire monumentális basszusjelenlétével, egyik barátommal azt taglaltuk: olyan ez, mintha hangszereket szállítana valaki, és ide-oda ütődnének a húrok, így meg véletlenszerűen hallatszana valami dallamra hasonlító hangfolyam. Ilyen, amikor tizenévesen ismerkedik az ember a legelőtemutatóbb proglemezek egyikével. De később minden értelmet nyer, és a kiművelt dallamok is egymásba kapaszkodnak. Ez a lüktető, fel-felparázsló szenvedély teszi ilyen különlegessé a nyitányt, amelyet Anderson magas, dallamos hangja csak fokoz. Gitárügyileg Steve Howe azt mondta róla, hogy John MacLaughlin játéka előtt volt ez főhajtás, mivel akkoriban a Yesen belül kollektív rajongással viszonyultak a Mahavishnu Orchestra felé. A „Down at the edge, round by the corner / Close to the edge, down by a river″ rész Anderson karrierének egyik legszebb és lefogósabb részlete, természetesen mágikus pillanat. Steve Howe éles, dzsesszes hangzású gitározása is további erősíti a Mahavishnu-párhuzamot. A Total Mass Retain tétel ugyanezt viszi tovább némileg dallamosabban, de főszerepet kap benne Wakeman csilingelő orgonája is. A banda ezt a kiragadott részletet kiadta kislemezen is, a CD-s újrakiadások végén szerepel is bónuszként (többek között az enyémen is).

Az I Get Up, I Get Down szekciót lassabb, merengősebb, csendes, fátyolos ének és ehhez illő visszafogott orgona vezérli inkább, ahogy Anderson elénekli a címadó szavakat, az tiszta libabőr és „Down at the edge"-kategóriás katarzis. Wakeman szintijátéka is összes színében tündököl. Hasonló dolgok következnek a zárótételben is, a Season of Manben visszajön a súlyos, öblös basszus, és elegáns dallamokat játszik Wakeman is, hihetetlen összejátékot produkálnak. A '90-es évek összes virtuóz progmetál-szólószekciója minimum ellesett innen ezt-azt, de köztük sokan egyenesen hivatkozási alapként tekintenek arra, ami itt történik. A progrockban ennél feljebb nincs, vagy nem nagyon. A címadót ugyanaz a madárcirpelés zárja, amellyel kezdődött, így keretbe foglalja a nagy művet, és a B oldal még hátravan. Szövegileg az itt érezhető Hesse-hatásokat Anderson így foglalta össze: „Mindig visszatérsz a folyóhoz. Tudod, minden folyó ugyanahhoz az óceánhoz tér vissza. Ez volt az alapötlet. És nagyon szép albumot csináltunk." Az óceános témák egyébként sem idegenek a csapattól, elég az ezt megelőző Fragile borítójára nézni, de a dupla LP-s folytatás címe is beszédes (Tales From Topographic Oceans).

Az And You And I is négytételes, de lényegesen rövidebb, 10 percével nem is extrém hosszú folkos szám, Yes- és progrock-standardok szerint. Nem központi tétel, de ebben is akadnak zseniális részletek. Az akusztikus felvezetésre (Cord of Life) érkezik egy lassú tempójú basszustéma (Eclipse), majd a The Preacher, The Teachert a játékos billentyűk dobják fel, és itt szerepel a Yes pályafutásának legikonikusabb sora is. Lehet, hogy öncélú, az is lehet, hogy üres szóvirágok, de annál progabb sor nem llétezik, mint „Sad preacher nailed upon the coloured door of time" – ez nagyjából szimbolista költészet, Tóth Árpád szerintem csettint egyet a messzi távolból, mert lelki gyermekei bizony Angliában is megjelentek. A szöveget sokan tartják vallási kikacsintásnak is, ami lehetséges, mivel Anderson testvére pap, ami teret enged az ilyen értelmezésnek is. A nyúlfarknyi Apocalypse-ben visszatér a fődallam, és két szám után következik a banda korai korszakának másik legnagyobb slágere (a már említett Roundabout mellett).

Amilyen közel juthat a slágerességhez a korai Yes, az a Siberian Khatrura teljesen áll. A gyors, játékos, szinte hard rockos, pattogós húzás lehengerlővé teszi a záródalt. Így is 9 perces, de ez a legrövidebb szerzemény itt, ráadásul nem is bontották tételekre, mégis teljesen közérthető a fogalmazásmódja is. Emlékszem, hogy metál felől közelítve a dolgot, ez volt az első szám, ami egészben betalált, mivel sokkal könnyebben fogható volt az adás – mai fejjel is érthető, hogy miért. Ahogy az is segít, hogy a Yes-hangzást alapjaiban határozta meg Chris Squire gyomrozó basszusjátéka, amely a zene keménységét is feljebb tekerte, és néhol olyan hard rockos húzást adott a bandának, ami kevesek sajátja a műfajban. Ebben a számban érhető a legkönnyebben tetten ez az egész. A khatru egyébként jemeni arab dialektusban „ahogy szeretnéd″-et jelent, tovább erősítve Anderson vonzódását a keleti kultúrák iránt. A dolog érdekességét az is adja, hogy a frontember eredetileg nem is tudta, mit jelent a szó, csak később tudasult benne, hogy tartalmilag is illik a számhoz. Az utaztató orgona egyébként fantasztikus, annak ellenére, hogy Wakeman a dalírásba nem nagyon folyt bele, de játéka parádés mindenhol. Az alatta, fölötte, sőt: vele egyenrangúan doromboló basszust meg nem lehet elég sokszor emlegetni. A szöveg az állandóság nemlétét tárgyalja: még az olyan zord és változatlannak tűnő helyeken is megjelenik a változás szele, mint Oroszország távoli, keleti sarka („Even Siberia goes through the motions"), és általánosabb síkon a kultúrák fölötti egységet és összetartozást énekli meg. Zeneileg pedig ez a leginkább csapatmunkaszerű számuk, Howe azt mondta róla, hogy „a hangszerelési képességeink eredménye. Jonnak volt egy nyers ötlete, aztán Chris [Squire], Bill [Bruford], Rick [Wakeman] és én raktuk össze a riffeket."

Mai szokás szerint még szerepelne a lemezen egy fölösleges akusztikus átkötő, a címadó egy gyengébb változata más címen, rövidebb megfogalmazásban, és talán még a Siberian Khatru egy slágergyanús kistestvére, amolyan második rész, ám ezek mind elvettek volna az élményből, ha megírják és kiadják őket. Így viszont a tökéletes hosszúságúra lenyesett lemezen minden megtalálható, amit a brit progresszív rock alfájának és omegájának nevezhetünk, a '70-es évek elejének stílusában.

A lemez az amerikai listákon a harmadik, a briten pedig a negyedik helyen tetőzött, összesen kábé egymillió eladott példányt produkálva, és a turné is sikeres volt, mindazok ellenére, hogy nem ment zökkenőmentesen. A lemezfelvétel után a már említett okokat citáló Bruford helyére a beugró Alan White három nappal a körút előtt esett be az ajtón (élete végéig, 2022-ig maradt is). Részben e turné kivonata a tripla LP-n megjelent, 2 óra 10 perces Yessongs, ennek tartalma később a kompaktság jegyében már felfért két CD-re, és tartalmaz Bruford-korszakos felvételeket is a Fragile turnéjáról. Nyilván a teljes Close is rajta van, a három számot nagyon okosan szétszórták a szettben. A szintén impozáns Roger Dean-borítóba csomagolt élő album pályája csúcsán örökítette meg a Yest, nagyjából a legkimerítőbb szettel, ami '72-'73 körül lehetséges volt.

Mit adott az utókornak a Close To The Edge? Több mint ötven év telt el azóta. A háromszámos formátumot előttük is művelték már (Van Der Graaf Generator – Pawn Hearts), a nagyon hosszú dalokkal való kísérlet sem merőben új, velük egyidőben is csinálták mások (Jethro Tull – Thick As A Brick, Pink Floyd – Meddle, ELP – Tarkus), de sok későbbi progbanda is használta a képletet (Rush), ahogy azt a fogást is, hogy egy dal az egyik oldalt teljesen elfoglalja (ELP, olasz prog színtér, de maga a Yes is, a Relayeren). Viszont az epikus, nagyzenekari felfogást, a tételekben való gondolkodást igazán a Yes járatta a csúcsra a progresszív színtéren, és főként ezen a lemezen. Leginkább azért, mert megvoltak hozzá a virtuóz zenészeik, de a dallamérzék és a grandiózussághoz való vonzódás is csúcson járt ekkoriban. Hivatkozott rájuk a fél progmetál-színtér, de konkrétan kimutatható a hatásuk akár a 2000-es évek elején startolt The Mars Volta zenéjében is, dolgozott fel ebből a korból számot a technikás death metal Allegaeon, szőtte bele művüket nagy prog-medleybe a Dream Theater, miként a Dream-tagok szólóban is fejet hajtottak a Yes előtt, hogy számtalan egyéb, többé-kevésbé egyértelmű áthallásról ne is beszéljünk. De méltatta Steve Howe gitárszólóját még John Frusciante is a Red Hot Chili Peppersből is (Get On Top). Ezekből is látszik, hogy az ilyen lemezek önálló életre kelnek, és a színtérre gyakorolt hatásuk felbecsülhetetlen, főleg amikor a legszűkebb határokon kívülről is érkezik méltatás.

A napokban volt ötvenhárom éves ez a kiadvány, de a jó zene kortalan, ahogy ez is.