Shock!

március 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Toto: Tambu

0224toto1Még erőteljes fanatizmusom kőkemény tárgyilagosságra váltásával (nem fog menni...) sem tudnék szuperlatívuszok nélkül nyilatkozni a Toto bármely megmozdulásáról, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül... A zenekar neve több mint negyven évvel ezelőtti debütálásuk óta egyet jelent a tökéletesen kidolgozott, műfajokon átívelő dalokkal és a legmagasabb szintű hangszeres játékkal. Habár a zenészek közül többen is pofátlanul fiatalok voltak még a kezdetekkor, már a debütálás is teljes mértékben letisztult elképzelésekről, tudatos koncepcióról tanúskodik (ja hát, akik a Steely Dan, vagy épp Boz Scaggs zenészeiként tanulják a szakmát...). Azonban még ennek a példátlan karriernek is megvannak a maga csúcspontjai. Sokak véleménye és saját meglátásom szerint az egyik ilyen az 1995-ös Tambu, amely ráadásul épp a legnagyobb mélypontot követte a formáció életében...

megjelenés:
1995. május 1.

kiadó:
Sony

producer: Toto & Elliot Scheiner

zenészek:
Steve Lukather - gitár, ének
David Paich - billentyűk, ének
Mike Porcaro - basszusgitár
Simon Phillips - dobok

játékidő: 66:27

1. Gift Of Faith
2. I Will Remember
3. Slipped Away
4. If You Belong To Me
5. Baby He's Your Man
6. The Other End Of Time
7. The Turning Point
8. Time Is The Enemy
9. Drag Him To The Roof
10. Just Can't Get To You
11. Dave's Gone Skiing
12. The Road Goes On

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

Bizony, a Porcaro család mostoha sorsa... A Toto történetében kevésbé jártasak számára is ismerősként csenghet a mediterrán csengésű családnév, nem is véletlenül. Biográfiájuk gyökerei ugyanis pontosan a már megalakulásuk előtt is élvonalbeli stúdiózenészekként tevékenykedő Porcaro fivérekhez vezethetőek vissza, a máig minden idők legjobb „sessiondobosai" között jegyzett Jeff Porcaro pedig az események kiemelt jelentőségű kulcsfigurája volt. Éppen ezért egyértelműen karrierjük legnagyobb törését jelentette, amikor másfél évtizednyi közös ténykedés után, 1992. augusztus 5-én, röviddel Kingdom Of Desire albumuk elkészítését követően szívroham következtében, tragikus hirtelenséggel elhunyt. A mindössze 38 évet élt, ám annál jelentősebb munkásságot hátrahagyott dobost túlélő Steve Lukather, David Paich és Mike Porcaro egy ideig a befejezésen gondolkodott, ám végül inkább egyenesen előre menekültek, első lépésként egy földbedöngölő lemezbemutató körúttal. Mindehhez persze szükségük volt a kialakult űrt betölteni képes dobosra.

Lukatherék néhai zenésztársuktól merőben eltérő habitusú dobost kerestek, aki értelemszerűen meg sem próbál kópiaként funkcionálni. Steve Lukather első javaslata Simon Phillips volt, ami egyben a zenekar történetének egyik legnagyobb telitalálatának is bizonyult: az ekkor már egyértelműen vezéregyéniséggé vált gitáros régi ismerősét ajánlotta, akivel még a '80-as évek közepén egyik legnagyobb idolja, Jeff Beck társaságában játszott együtt egy különleges vendégszereplés keretében. Már ebből is egyértelműen adódik, hogy Simon kipróbált muzsikus volt, aki az említett gitáros-legendán kívül rengeteg más nagyágyú oldalán bizonyított, így például Mike Olfield számos kiadványán, a Michael Schenker Groupban, illetve session-zenészi pályája kezdetén, egyetlen album erejéig a Judas Priestben is kisegített. Diszkográfiája tehát már ekkor is épp oly sűrű volt, mint leendő zenésztársaié. Ami pedig még ennél is jelentősebb: játéka oly módon volt képes sziporkázóan hatni, hogy közben egy pillanatra sem emlékeztetett elődje stílusára.

0224toto5A közönség már a Phillips beavatásának tekinthető turnén rögzített Absolutely Live koncertanyagon is egyértelműen észlelhette, milyen hatásokat hozott magával a brit dobos. Porcaro páratlanul ízes, könnyed groove-orientáltsága helyett elsősorban fúziós jazzből származtatható, némiképp „extrovertáltabb" hangszerkezeléssel operált, jóval több trükközéssel, ugyanakkor a zenekarban létkérdésnek számító jellegzetes kíséretekhez is kivételes érzékenységgel és precizitással nyúlt. Az első vegytiszta közös produktum azonban még váratott magára. A Tambu végül 1995 májusában jelent meg, és a rajta hallható szerzeményekben egy akkor már több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő formáció újjászületésének lehetünk tanúi.

Az új törekvések már az első másodperctől nyilvánvalóvá válnak, a Gift Of Faith ugyanis nem csupán briliáns nyitány, hanem teljesen nyilvánvalóan előrevetíti a további 60 percet. A dal méltán vált az életmű kedvelt, rajongói favoritjává: példaértékű ízléssel vonultatja fel az intelligensen modernre vett riffeket- és megszólalást, az egyes részek pedig bámulatos légiességgel torkollnak egymásba. Phillips kilométerekről felismerhető groove-jai és frazírjai valósággal élményszámba mennek, akárcsak a frontemberré avanzsált Lukather rendkívül ízes gitárjátéka – eközben pedig még a mikrofon mögött is maradandót alkot. Az album több dalában is feltűnik az évek során több alkalommal is visszatérő, Lukather által rendszerint csak „beautiful and talented"-ként emlegetett, világklasszis adottságokkal bíró Jenny Douglas, aki itt is előrukkol egy világklasszis mutatvánnyal a dal outrójában. Az erős kezdést a lemez legismertebb szerzeménye, az I Will Remember követi, amely minden kétséget kizáróan egyike a rocktörténelem valaha írt legszívbemarkolóbb momentumainak. Minden pillanata maga a tökély, hirtelenjében nem is tudom, hogy Simon első hallás után maradandó nyomokat hagyó kíséretét (a tamok szinte narrálják a dal mondanivalóját),vagy Lukather ezerpontos előadását méltassam több magasztos jelzővel. Amondó vagyok, hogy ezt inkább hallani kell...

0224toto2Luke énekteljesítménye egyébként mindvégig figyelemre méltó. A gitáros a Kingdom Of Desire-ön kezdte el teljes mértékben magára vállalni a szólóénekesi feladatokat, és már az ott nyújtott teljesítménye is több volt, mint meggyőző, itt azonban hangjával olyan érzelmi mélységeket jár be, ami még azt is maximálisan feledtei, hogy hangterjedelmét tekintve nyilvánvalóan nem képes versenybe szállni elődeivel. De a jó énekes ismérve egyáltalán nem a kiénekelt oktávok száma. Több nyilatkozatból megtudhatjuk, hogy a híresen maximalista zenész ezt a kérdést egészen másképp látja, így az 1995-ös anyagot követően már ismét csak „epizódszereplőként" vett részt a szólóének tekintetében. Nem szabad megfeledkeznünk az őt segítő, ugyancsak nem hétköznapi vokális támaszról sem. A korábbi turnékról már ismert vokál szekció két tagját invitálták a stúdióba; a már fent említett Jenny Douglas McRae (ma már Jenny Douglas-Foote) mellett az ugyancsak perfekt módon kimunkált R&B-hangszínnel rendelkező John James emeli az album fényét.

És hogy mitől nagyszerű még a Tambu? Nos, e kérdésre egy egészen terjedelmes kisregényt írhatnék válaszul, ám inkább néhány számomra sokat jelentő erényét foglalnám össze. Mindenképp ezek közé tartozik például a zenei anyag sokszínűsége. A Toto a kezdetektől fogva kötetlenül viszonyult a különféle műfajokhoz, itt azonban ehhez képest is minden addiginál finomabban kiélezett stílusbeli kontrasztokkal és kiforrottabb megközelítéssel találkozhatunk. Külön kiemelném például személyes kedvencemet, a sorban hetedikként elhangzó, The Turning Point című méltatlanul elfeledett, csipkelődő energiabombát, amelyben csodálatos könnyedséggel gyúrnak össze pop-, rock-, illetve funkelemekből egy amolyan totós masszát, zseniális instrumentális átvezetésekkel és kiállásokkal fűszerezve. Ebben az esetben sem biztos, hogy szerény nyelvi eszközeim valaha képesek lesznek felvenni a versenyt a túláradó muzikalitással... Ha pedig mindenáron választásra kényszerülök, az anyag számomra elsőszámú aduászaként a Dave's Gone Skiing című instrumentális opusz stíluskavalkádját említeném, amelynek furcsa címét az a körülmény ihlette, hogy megírásakor David Paich épp sí-vakációját töltötte távol otthonától. Ez az öt perc valódi esszenciaként foglalja össze a Toto lényegét a húzós rocktémáktól egészen a jazzes improvizációkig. Már csupán ezekért a pillanatokért érdemes elmerülni a 67 percnyi zenei utazásban.

0224toto3Ám ugyanakkor például hangmérnök-tanoncok számára is kötelezővé tenném a lemez tanulmányozását, Elliot Scheiner munkája ugyanis mindenféleképp etalonnak tekinthető a szakmában. Szinte beleborzongok, amikor a napjainkban jellemző konzerv-hangzásvilág után ráfanyalodhatok a Tambu ezerszínű, lélegző hangképére. Bár hangmérnöki munka tekintetében a Toto-diszkográfia minden darabja példaértékűen igényességgel készült, Scheiner azonban még az erős felhozatalon belül is egészen különlegesnek számító érzékkel kapta el a zene apró nüanszait.

Zárásként a zenekar ars poeticájának is tekinthető The Road Goes On hangzik el, amely nemcsak a Toto-koncerteken, hanem Steve Lukather szólóbulijain is visszatérő elem. Az út pedig valóban folytatódott, azonban egészen más formában, mint ahogy azt ekkor még bárki sejthette. Három évvel később ismét csatlakozott hozzájuk az eredeti felállásból ismert Bobby Kimball, akivel az 1999-ben kiadott visszatérő album, a Mindfields értelemszerűen egészen más utakat járt be elődjéhez képest. A Tambu egyenes folytatása már csak ezért sem készülhetett el, ám tekintve, hogy pályafutásuk során sosem ismételték magukat, talán egyébként sem szándékozták továbbvinni az 1995-ben megjelent korong világát. Az azóta megjelent Mindfields, Falling In Between, illetve XIV nem csupán a Tambu-tól, de egymástól is eltérő alkotások.

0224toto4A sors még manapság is tartogat számukra kevésbé vidám fordulatokat, a csapatot ekkortájt alkotó kvartettből ma már ketten sem ténykednek a zenekarban. Mike Porcaro 2015-ben, az ALS betegség következményeként elhunyt. Hiánya nyilvánvalóan óriási veszteség, Phillips is részben a basszer betegségével indokolta 2014-ben történt távozását. Személy szerint a mai napig hiányolom a dobos-kiválóság muzikalitását, és hosszú évekig a hangzás integráns képező, jellegzetes stílusát. Lukatherék lelkesedése azonban úgy tűnik, a mai napig töretlen, és bár lehetetlen minden elemében reprodukálni egy adott felállás mágiáját, szerencsére a mai napig megőrizték kiváló érzéküket a produkció felépítéséhez, így napjainkban is olyan zenésztársakkal állnak színpadra, akik megfelelő profizmussal és alázattal oldják meg a rájuk szabott nem mindennapi feladatot. Egészen biztos vagyok benne, hogy június 27-én, a Papp László Sportarénában sem lesz ez másképp!

 

Hozzászólások 

 
#2 Vigh Dániel 2019-02-24 11:24
Ennek a Meszlényi Bálintnak nagyon érdekesek és figyelemfelkelt ők az írásai! Rengeteg izgalmas háttérinfót csempész bele a soraiba, látszik hogy nem egy Wikipedia - összeollózás. Csak így tovább, kérünk még sok elemzést tőle!
Idézet
 
 
#1 Ricky Saturday 2019-02-24 11:18
Minden betűvel egyetértek. A Dave's Gone Skiing a zenetörténelem egyik legtökéletesebb katyvasza! Simon nekem is hiányzik a dobok mögül, ahogy Portnoy es Lombardo is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.