Shock!

június 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Poison: Open Up And Say... Ahh!

0104poison1Harminc évvel ezelőtt, ezekben a napokban éppen egy Every Rose Has Its Thorn című ballada számított a földkerekség legnagyobb slágerének. A Pennsylvaniából elszármazott Poison a csúcsok csúcsára repült a számnak köszönhetően, de mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a szakma is elismerte volna őket: Bret Michaels, C.C. DeVille, Bobby Dall és Rikki Rockett ekkoriban és a következő években is lábtörlőnek számítottak, hiába turnéztak közben Amerika egyik kedvenc rockzenekaraként. Az Every Rose és albuma, az Open Up And Say... Ahh! talán nem a műfaj csúcsa, de ma is simán szerethető album, amely a ′80-as évek második felének legjellegzetesebb rockzenei kordokumentumai közé számít.

megjelenés:
1988. május 21.

kiadó:
Enigma / Capitol

producer: Tom Werman

zenészek:
Bret Michaels - ének, gitár
C.C. DeVille - gitár
Bobby Dall - basszusgitár
Rikki Rockett - dobok

játékidő: 36:11

1. Love On The Rocks
2. Nothin' But A Good Time
3. Back To The Rocking Horse
4. Good Love
5. Tearing Down The Walls
6. Look But You Can't Touch
7. Fallen Angel
8. Every Rose Has Its Thorn
9. Your Mama Don't Dance
10. Bad To Be Good

Szerinted hány pont?
( 37 Szavazat )

A Poison három alapítója, Bret Michaels énekes, Robert „Bobby Dall" Kuykendall basszusgitáros és Richard „Rikki Rockett" Ream dobos szó szerint mindent feladott az álmaiért, amikor a '80-as évek derekán a zeneipar fővárosába, Los Angelesbe költöztek a pennsylvaniai Mechanicsburgből. Mivel akkori gitárosuk, Matt Smith stabilan nem tudta vállalni a tagságot és az azzal Hollywoodban nincstelen csapatként stabilan együtt járó nélkülözést, a zenekar végül új ember után nézett. Noha ebben az időszakban köztudottan Slash is járt náluk meghallgatáson, a fix negyedik embert végül Bruce Anthony Johannessonban, művésznevén C.C. DeVille-ben találták meg.

A Poison már ebben a korai érában is megosztó csapatnak számított. Mivel máshonnan érkeztek, valamelyest mindig kilógtak a dél-kaliforniai glam/sleaze-színtér belső köréből, és még a kor normáihoz képest is harsányra vett imázsuk sem segítette a beilleszkedésüket. Michaels: „Három évet húztunk le úgy Los Angelesben, hogy hálózsákokban aludtunk egy mosoda mögött. Valamit muszáj volt kitalálnunk magunknak, amitől kilógtunk a többi banda közül, így jött aztán a nagy smink ötlete. Egy voltunk a tízmilliárd zenekar közül a városban, amelyik be akart futni, de kitartóbbak voltunk a többségnél. Mirelit kaján éltünk, és az összes pénzünket szórólapokra költöttük. A kiadók részéről eleinte folyamatosan, mindenki elutasított bennünket, pedig egy idő után nagyon komoly hírünk lett a városban, igazi eseményszámba mentek a bulik. Ha szerettél minket, lejöttél. Ha utáltál, még ennél is korábban érkeztél. Az emberek egy idő után egyszerűen rájöttek, hogy akár szeretnek minket, akár nem, nagy bulikat csapunk. Még a legkisebb színpadokon adott koncertjeinkből is eseményt csináltunk." Dall: „Az volt a jelszavunk, hogy az ember mindig éljen az álmainak meg a szenvedélyének, és vigyen el mindent a maximumig. Az első naptól kezdve rocksztárként tekintettünk magunkra."

0104poison7A valóságban persze várniuk kellett még arra, hogy beteljesüljenek az álmaik. Első szerződésüket egy független lemezcéggel, az Enigmával kötötték meg, és itt jelent meg 1986. augusztus 2-án első anyaguk, a Look What The Cat Dragged In. Alighanem őket lepte meg a legjobban, amikor a fillérekért rögzített, amatőr hangzású és korántsem makulátlan zenei teljesítményeket rejtő album végül meglepetéssikerré vált az Egyesült Államokban. Rockett: „Amikor megérkeztünk Hollywoodba, gyakorlatilag nincstelennek számítottunk. A korai szövegeink nem azt mutatták, hogyan élünk, hanem hogy mit szerettünk volna elérni: végigmenni egy kabrióval a Sunseten, felszedni közben a csajokat, meg ilyesmi. De nem csinálhattunk ilyesmiket. Ott álltunk a Rainbow előtt, mert még belépőre sem volt pénzünk, szétosztogattuk a szórólapjainkat, aztán hazamentünk, és ettük a zacskós tésztalevest. A dalainkban a vágyainkat, az álmainkat énekeltük meg. A lemez pontosan mutatja, mennyire ártatlanok voltunk még akkoriban. Emberként, dalszerzőként, érzelmileg, minden téren sokkal kevésbé voltunk érettek, mint ma, de hát mindenki értse meg: egy keleti kisvárosból érkeztünk, ahol már az is hiú ábrándnak számított, hogy valaki egyáltalán megéljen a rock'n'rollból, nemhogy ténylegesen be is fusson vele..."

A Look What The Cat Dragged In pontosan ugyanattól jó, mint amitől a Mötley Crüe öt évvel korábbi Too Fast For Love bemutatkozása is klasszikussá érett: olyan tűz fűti a dalokat, hogy az ember egyszerűen nem foglalkozik a nyilvánvaló hibákkal, pontatlanságokkal. Egyértelmű, hogy a korai Poison komoly kihívásokkal küzdött a tagok technikai képzettsége tekintetében, de a Cry Tough, a Talk Dirty To Me vagy az I Want Action hitelességét ugyanúgy nem lehetett elvitatni, mint ahogy a bennük rejlő potenciált sem. Mindez az MTV segítségével, illetve a David Lee Roth, a Ratt és a Quiet Riot társaságában lejátszott amerikai koncertek révén végül meghozta az eredményt, amire senki sem számított a zeneiparban is lesajnált csapattól. A Talk Dirty To Me az amerikai listák kilencedik helyéig jutott, amivel a Poison lenyomta a Mötley Crüe és a Ratt összes addigi kislemezét, és innentől fogva egyszerűen nem volt miről beszélni.

0104poison4

A Look What The Cat Dragged In 1987 tavaszán feljutott a Billboard-lista harmadik helyére, és az év őszére kétszeres platinalemez lett a tengerentúlon. A korábban csaknem hajléktalan, éhező keleti parti menekültek tényleg rocksztárok lettek. Michaels: „Annak idején Pennsylvaniában mindenki utált bennünket, mert rockzenét játszottunk. Állandóan csak azt hallgattuk, hogy mikor megyünk már el dolgozni, meg ilyeneket, és minél többet hallottuk ezeket a mondatokat, annál inkább meg akartuk botránkoztatni az embereket. A legelső lemezzel azt akartam elérni, hogy az apámat gutaütés érje, amikor meglátja a borítót. Persze én lennék az első, aki bevallaná, hogy egy kicsit túlléptük a határt, de nem reklámcélok vezettek minket. Egyszerűen mindenkit sokkolni akartunk, az emberek arcába akartuk vágni, hogy azért is megcsináltuk az albumot. Az első lemez dalai meglehetősen érdekes körülmények között születtek. Vidékről kerültünk fel a Los Angeles-i klubokba, és bizony eldobtuk az agyunkat attól, amit ott láttunk. Otthon még az is szokatlan volt, ha egy csaj magassarkú cipőben tipegett, ott pedig... Ezt az érzést tükrözték a korai nótáink. Csórók voltunk, az aktuális barátnők tartottak el bennünket, éppen ettől lett annyira őszinte az anyag."

A zenekar ezt követően egész más feltételek mellett foghatott bele a folytatás munkálataiba, hiszen a debüt az Enigma kiadó történetének legsikeresebb kiadványa lett. Már az is beszédes, hogy a második lemez producere az eredeti tervek szerint maga Paul Stanley lett volna. Ez azonban valami miatt végül nem jött össze, így Tom Wermannél kötöttek ki, ami akár kockázatosnak is tűnhetett volna, hiszen a Twisted Sister vagy a Mötley Crüe például nem nagyon jött ki a producerrel. Rockett: „A Look What The Cat Dragged Int valami tizenkét nap alatt vettük fel 23 ezer dollárért, ami az akkori viszonyokhoz képest nagyon szűkösnek számított, a második albumhoz viszont már tényleges költségvetést kaptunk, és ami még fontosabb, időt is. Rá is csodálkoztunk: hűha, szóval akkor így megy ez a valóságban... És ugyan eléggé féltünk a felvételek előtt, de nagyon magabiztosan léptünk ki a stúdió ajtaján, miután befejeztük a munkát. Ebben annak is nagy szerepe volt, hogy folyamatosan jöttek le hozzánk az arcok a kiadótól, a menedzsmenttől meg más zenekarokból, és mindenki egyöntetűen azt mondta a hallottak alapján: ez nagyszerű, ez a lemez nagy siker lesz. Mi magunk pedig úgy éreztük, hogy a Look What The Cat Dragged In második részét készítettük el, rajta minden olyasmivel, amit akkor nem tudtunk megvalósítani, meg számos egyébbel. Rengeteg mondanivalónk volt."

0104poison2Érdekesség, hogy noha az első albumról kimondottan jól futott a rádióknál és az MTV-n az I Won't Forget You ballada, a csapat közvetlen környezete ezúttal szkeptikusnak tűnt a majdani második lemez nagy lírai dalát illetően. Az Every Rose Has Its Thornt Michaels keserű személyes élményei ihlették: „Éppen a Winnebago lakóbuszunkkal turnéztunk, és egy dallasi bárban játszottunk, utána pedig egy érmés telefonról hívtam fel a barátnőmet. A beszélgetés közben meghallottam egy férfi hangját a háttérben, és rájöttem, hogy a kapcsolatunknak lőttek. Másnap magammal vittem a gitáromat a helyi mosodába, és ott, a helyszínen megírtam a dalt. A mai napig megvan az a jegyzetfüzetem is, ahová leírtam a szöveget, benne valami csillió verzével, amiket aztán később persze kihúztam." Rockett: „Az Every Rose Has Its Thornnal kapcsolatban eleinte akadtak kétkedő hangok is. Még a kiadó sem volt benne biztos, hogy van értelme a Poison esetében egy ilyen típusú nótának. Azt mondták: hát, srácok, nem tudjuk, hogy passzol-e ez az imázsotokhoz... Mi azonban hittünk a dalban, és megharcoltunk érte. Később azt is egyedül mi verekedtük ki, hogy legyen belőle kislemez. Rejlett a dalban egy elég határozottan countrys íz, de hittünk benne. Főleg, mert élőben is leteszteltük, és a csajoknak az első sorban folyt tőle a könnyük. Ezek után nyilvánvaló volt számunkra, hogy működni fog."

A kor viszonyai között is egészen értelmezhetetlenül rút borítóval ellátott kettes album, az Open Up And Say... Ahh! végül 1988. május 21-én került a boltokba. Az arculati elemeket kissé visszanyesték, de a zenekar stílusa a Look What The Cat Dragged Inhez képest nem változott érdemben. Ezzel együtt az albumon természetesen hallatszik, hogy végre értő kezek és fülek felügyelték a stúdiómunkálatokat, és nem centekből kellett kihozni mindent. Ugyanakkor már a nyitó Love On The Rocks is arról tanúskodik, hogy a lényeg változatlan: hamisítatlan, faék egyszerűségű Poison-féle glam'n'rollról beszélünk, ahol egyből ragad a refrén, és C.C. jellegzetes riffelésében is simán tetten érhető a Sex Pistols-féle fésületlenség. Sok Sunset Strip-banda erőltetetten ment ebbe az irányba, nála azonban – talán a limitáltabb eszköztár miatt – teljesen autentikusan jött a dolog.

Összességében ugyanakkor a második Nothin' But A Good Time-mal indul be igazán az album, amely a Poison egyik ars poetica-szerű darabja, és egyben az egyik legeltaláltabb daluk is mind közül. Vállaltan oldott és felelőtlen partihimnusz, ahogy a címe is mondja, nyíltan cukrozott rágógumi az egész is, magától értetődően, de éppen emiatt működőképes. Ugyanez áll a Back To The Rocking Horse-ra is, amely refrénjében hasonlóan erős, bár annak idején nem lett belőle klipdal. A tapsolós, seggrázós groove azonban ellenállhatatlan, akárcsak a szimpla staccato gitártéma. C.C. szólója persze nem Shrapnel kiadós, mégis működik – kicsit amolyan Ace Frehley-effektus ez itt, technikailag nyilván messze nem a csúcs, amit hallunk, a maga dallamosságával mégis abszolút rendszerben és a helyén van. Úgy is mondhatnám, a Poisonba DeVille volt ha nem is a lehető legjobb, de a legmegfelelőbb gitáros – mint ahogyan ezt a jövő is fényesen példázta.

0104poison9

A herflis Good Love lüktetése kicsit az Aerosmith-t idézi, emellett itt valahogy az is üvölt a bandából, hogy valójában nem Kaliforniából származtak. A Tearin' Down The Walls már tipikusabb hollywoodi rock/metal, méghozzá a csapattól megszokottnál kicsit – de csak kicsit – erőteljesebb formában. Rikki Rockett saját bevallása szerint a mai napig szeretné beerőltetni ezt a dalt a koncertműsorba, amit meg is tudok érteni. A Look But You Can't Touch viszont még ütősebb, talán itt hallható a lemez legeltaláltabb, legkarakánabb riffje, amely egyértelműen a Look What The Cat Dragged In címadójának folytatása. A zakatolós téma helyből el is viszi a hátán a dalt, pedig Michaels inkább csak amolyan sajátos, kicsit ripacskodós énekbeszédet hoz rá tényleges dallamok helyett. Ellentétben a Fallen Angellel, amely a Nothin' But A Good Time mellett a lemez másik nagy rockrádiós sikerdala lett, és nem véletlenül. Emblematikus '80-as évekbeli pop metal, giccses, naiv és kicsit talán butuska is, de azonnal belök az időgépbe, hihetetlen hangulata van. És ismét felhívnám a figyelmet az alapriffre, ami itt is perfekt, akár szar gitáros volt ekkoriban a szobazenészi hokiméter szerint C.C. DeVille, akár nem.

A sort az Every Rose Has Its Thorn folytatja, a zenekar legismertebb nótája, amely egyben a hajmetal-korszak egyik leghatalmasabb slágere is lett, a mai napig nem hiányozhat egyetlen listáról, összeállításból sem, amely a dekadencia évtizedével és annak rockzenéjével foglalkozik. Mivel közhelyszámba menő klasszikusról beszélünk, amelynek sajátosságaiba éppen ezért ma már nem nagyon gondolunk bele, érdemes megjegyezni, hogy az egyértelmű countrys felhangoknak köszönhetően a szám valóban kilógott az akkori tipikus power-balladák közül. Azt pedig egyszerűen nem lehet elvitatni, hogy Michaels bizony tényleg szívét-lelkét beletette ebbe a finom akusztikus témába, a refrén pedig kiirthatatlan, és C.C. szimpla szólójának is minden hangja a helyén van. Soha senki nem fog lebeszélni róla, akármennyire nyálas és szentimentális.

0104poison10A Your Mama Don't Dance-et sajnos már messze nem kedvelem ennyire. Kenny Loggins és Jim Messina 1972-es rock'n'rolljának feldolgozása egyértelmű válasz lehetett a Mötley Crüe '85-ös Smokin' In The Boys Room átiratára és annak zajos sikerére, még a két szám tempója és hangulata is baromira hasonló. Olyannyira, hogy annak idején, amikor még nem terjedtek annyira jól az információk, mint manapság, többen is azt hitték: a Poison simán csak lenyúlta a Smokin'-t és írt egy hasonló saját dalt annak mintájára... Vidám, könnyed darab, a klipjében meg kábé minden benne van az egész korszakról, de igazság szerint a saját dalaik már ekkor is jobbak voltak. Amire amúgy egyből az ezt követő, műsorzáró Bad To Be Good is fényes példa, ez ugyanis megint igazi csúcspont, hiába nem kapaszkodott meg a koncertprogramban. Nálam viszont mindig is favorit volt, számomra mindig is ezekben a tufa riffelésű, egy-kétsoros, de nagyon hatásos refrénekkel ellátott rockhimnuszokban testesült meg a banda veleje. Így aztán az ember jó szájízzel indítja újra a végén a lemezt.

Az Open Up And Say... Ahh! azonnal hatalmas sikert aratott. A Nothin' But A Good Time felvezető single-ként egyből hatalmasat robbant, és az amerikai listák hatodik helyéig mászott, maga a lemez pedig a Billboard Top 200 második helyéig jutott, és mindössze egy hónap alatt beplatinázódott. A zenekar immáron nem szorult rá, hogy nyitózenekarként turnézzon, és headlinerként is simán megtöltötték az amerikai arénákat, miközben a Fallen Angellel újabb amerikai Top 20-as sikert produkáltak. (A Poison ebben az időszakban annyira népszerűnek számított Észak-Amerikában, hogy az azon kívüli jelenlétet egyáltalán nem is erőltették.) Mire Michaelséknek sikerült kiverekedniük a Capitol által épp lenyelt Enigma kiadónál, hogy ősszel végre kislemezen is kihozzák és megklipesítsék a zenekari kedvenc Every Rose Has Its Thornt, az album már több mint 3 millió példányban talált gazdára a tengerentúlon. Michaels: „A lemezcégnél nem szerették igazán a nótát, mert teljesen eltért az akkortájt menő dolgoktól. Ráadásul hiába futott jól a Look What The Cat Dragged Inről az I Won't Forget You, azért messze nem szólt akkorát, mint a Talk Dirty To Me meg az I Want Action. A kettes albumról pedig az első két kislemeznóta eleve olyat robbant, hogy már így is elment a lemezből többmillió példány, és a kiadónál azt mondták: na, ez máris siker. Én meg: de hát számomra mindennél többet jelent ez a dal!"

Az Every Rose Has Its Thornra érdekes és akkoriban formabontó módon egy dallasi country-rádió érzett rá először, még a befolyásos FM-rockadók előtt. A szám ezután néhány hét alatt kinőtte magát, és futótűzként kezdett el terjedni az amerikai éterben. A csapat hamarosan azzal szembesült, hogy még a korábbi sikerekhez képest is egészen új területekre tévedtek. Michaels: „A dal általános siker lett. Miután elkezdték játszani a rádiók, külön a countrylistán és a poplistán is befutott, és az ilyesmi akkoriban egyáltalán nem volt jellemző. Mindez azt jelentette, hogy a tényleges poprádiók is rotációba tették Madonna, George Michael meg Prince, tehát pont azok mellett, akik ellenében elvileg úsztunk. Szóval hirtelen a poprádiókban is az Every Rose lett a legtöbbet játszott dal, meg a rockrádiókban is, és a countryrádiókban is bekerült a Top 40-be. Mi pedig azon vettük észre magunkat, hogy újabb hatalmas embertömegek jelentek meg a koncerteken, akik kíváncsiak lettek ránk."

0104poison8A dal végül 1988 karácsonyának hetében felkerült az amerikai kislemezlisták első helyére, és ezt követően még további két héten át ott is maradt. Ezzel párhuzamosan Nagy-Britanniában is bejutottak vele a Top 20-ba, a tizenharmadik pozícióba. Rockett: „Épp egy Harley-Davidson kereskedésben jártam aznap, és szabályosan beleszerettem az egyik járgányba. Az eladó egyből mondta, hogy vigyem el egy körre, sőt, akár haza is vihetem, ismerkedjek vele, aztán mire visszaviszem, eldöntöm, hogy kell-e. Ott helyben megmondtam neki, hogy nem engedhetem meg magamnak, de ha már ilyen jó fej, és megengedi, hogy kicsit használjam, akkor élni fogok a lehetőséggel. Szóval felpattantam a motorra, hazamentem átöltözni meg ebédelni, és közben lehallgattam a rögzítőmet. Egymás után sorjáztak az üzenetek, hogy az Every Rose felkerült a listák első helyére... Én pedig még aznap megvettem a motort. Azonnal felhívtam a fickót a Harley-boltban, hogy mindjárt visszamegyek, szóval szépen csinálja meg a papírmunkát!"

Ha mindez nem lett volna elég, 1989 első felében még a Your Mama Don't Dance is felkerült az amerikai listák tizedik helyére, így a Poisont ekkoriban már tényleg a rockbiznisz csúcsragadozói közé kellett sorolni. A zenekar ki is hozta a maximumot a lehetőségekből, és törős-zúzós botrányok, bekábult, részeg balhék, szupermodellekkel és pornósztárokkal telített orgiák közepette élték turnés mindennapjaikat. A hatalmas sikerek azonban természetesen nem tüntették el a csapatot köpködő szakmabelieket sem. Sőt, éppen ellenkezőleg: az ekkortájt a világ legnagyobb bandájává fejlődő Guns N' Roses tagjai interjúikban új lendületet adtak a Poison ekézésének. Az oda-vissza üzengetéseket alaposan dokumentálta is a rocksajtó, bár utóbb Michaels elismerte, hogy a konfliktust valójában mesterségesen fújták ekkorára: „A viszály sokkal inkább a médiában ment, mintsem a való életben. A Guns N' Roses, a Mötley Crüe és a Poison rockbandaként egyaránt szenvedélyesen tette a dolgát, és természetesen nem kétséges, hogy ment köztünk bizonyos fokú rivalizálás is. Végső soron annyi a lényeg, hogy a lehető legjobb show-t add a közönségnek, de a barátságos verseny mindenkinek jót tesz. Sőt, annak idején még a lemezeladáshoz is hozzájárult ez az egész. A Gunsszal ugyanazokban a stadionokban játszottunk, a lemezcégeink, a Capitol és a Geffen pedig rá is erősítettek a dolgokra a vitákról szóló hírek nyomatásával. De eközben jártunk egymás koncertjeire, együtt lógtunk a bulik után, és már közben is mindig arra gondoltam, hogy miközben a sajtóban anyázzuk egymást, valójában haverok vagyunk. Az Appetite For Destruction pedig ott van a tíz legkedvesebb lemezem között."

0104poison5

Az Open Up And Say... Ahh! végül ötszörös platinalemez lett az Államokban, világszerte összesen pedig több mint 8 millió példányban talált gazdára napjainkig, így az egész Sunset Strip-színtér egyik legsikeresebb alkotásának számít. A zenekart azonban ennek ellenére is zavarta, hogy sokan továbbra sem veszik komolyan őket, így harmadik albumuk előtt tudatosan komolyabbra vették az új dalokat, és még a szelídebb imázsnak is búcsút intettek. Michaels: „Sosem gondoltam volna, hogy egyesek zenebohócoknak tartanak majd bennünket azért, mert merünk a színpadon mosolyogni. Sokan azt mondják, hogy nincs zenei arcunk, pedig jóval több hanghordozót adtunk el, mint pólót vagy posztert. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a közönséget a zenénk érdekli és nem a kinézetünk. Mindennap próbálunk, a házam tele van erősítőkkel és hangszerekkel, szóval senki sem nevezhet minket pózolóknak! Azt sem tagadtuk sosem, hogy szeretjük a csajokat. A fiúkat, a kutyákat vagy a juhokat kellene szeretnünk?"

A Bruce Fairbairn csúcsproducerrel készített, 1990 nyarán kiadott Flesh & Blood zeneileg bizonyosan a Poison első korszakának legjobb albuma. Az olyan dalokat, mint a Valley Of Lost Souls, a címadó, az Unskinny Bop, a Ride The Wind vagy a Something To Believe In, már tényleg egy teljes világ választotta el a korai zsengéktől. „A Poisont igazából sosem vették komolyan, ezért azt akartuk, hogy a Flesh & Blood kritikusabb legyen az első két lemeznél", mondta ekkoriban Dall. „Megpróbáltunk több ötletet, gondolatot belevinni a nótákba. Az elmúlt években rengeteg dolog történt velünk, és ez a lemez ezen események története, így nem is csoda, hogy komolyabb az elődeinél. A Flesh & Blood azért is sikerülhetett ennyire jól, mert sokkal nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak voltunk, amikor a dalokat írtuk. A második lemez idején azért kellett harcolnunk, hogy ne egyalbumos sikerbandaként könyveljenek el minket. Már a Look What The Cat Dragged In idején is több akartunk lenni, mint egy az ezernyi kaliforniai csapat közül. Ezen mára túljutottunk, de csak az idő döntheti el, mit érhetünk még el. A Poison természetesen a keményebb hangzás, a komolyabb témák és a megfontoltabb kompozíciók ellenére is Poison maradt. Mi azért játszunk, hogy elfeledtessük az emberekkel a problémáikat, hogy egy kicsit kiszakítsuk őket a mindennapjaikból. Kár lenne tagadni, hogy ehhez értünk a legjobban. Továbbra sem tartozunk az értelmiségi csapatok közé."

0104poison3

A Flesh & Blood ismét a Billboard-lista második helyén kezdett, és tripla platina lett az Államokban. A Poison ezekben az években az amerikai rockszíntér egyik legnagyobb nevének számított, turnéikon önmagukban is többmillió lemezt értékesítő csapatok játszottak előttük nyitószámként. Vagyis a banda sikerszériája folytatódott – de már nem sokáig. Az egyre durvábban kokainozó DeVille és társai között egyre inkább tágult az elejétől fogva meglévő szakadék, amely aztán 1991. szeptember 5-én, az azévi MTV Video Music Awards gálán el is nyelte a zenekart. Itt ugyanis Michaels és DeVille egy minősíthetetlenül rossz fellépés után konkrétan összeverekedett a színfalak mögött. Bret: „Az MTV-díjkiosztón derült ki számunkra, hogy C.C. és a Poison között vége mindennek. Szerintem akkor követtük el a legnagyobb hibát, amikor az utolsó időszakban megengedtük neki, hogy a koncertjeinken negyed órákon át szólózzon. Hiába mondtuk el neki mind a hárman ezerszer, hogy egy Yngwie Malmsteen-koncertre a szólókért mennek az emberek, de a Poisonra nem, C.C. nem hallgatott ránk. A bandában ő volt a legnagyobb partiarc, a csapat bohóca, ha úgy tetszik, de ugyanakkor nagyon vágyott arra, hogy komolyan vegyék. Nekem minden lemezen minden szólója tetszett, mindig is szerettem a játékát. Erre jöttek a gitáros szakemberek, és szétcikizték. Ezerszer megmondtuk neki, hogy ne aggódjon, mert elsősorban a kinézete, nem pedig a játéka miatt macerálják, mégis iszonyatosan a szívére vette a dolgot. Hiába magyaráztuk, hogy ez rock'n'roll, szarja le, mit mondanak mások, csináljuk továbbra is azt, amiben hiszünk, C.C. megrogyott. Egy idő után már nem volt neki elég, hogy milliószámra fogynak a lemezeink, és a rajongók imádják, amit csinálunk, szakmai elismerésre is vágyott. Mivel ezt továbbra sem kapta meg, egyre durvábban nyúlt a drogokhoz is, amelyekből amúgy a csapat többi tagja is alaposan kivette a részét. Az MTV-díjkiosztó előtt azt kérdeztem tőle: miért nem jössz el a bulira tisztán és veszed komolyan a dolgot, ha azt akarod, hogy elismerjenek, mint zenészt? Erre megjelent rózsaszínre festett hajjal, úgy nézett ki, mint egy részeg bohóc, és a gitárját csak a kibaszott szóló felénél dugta be az erősítőbe!"

Mivel a félresikerült gála után hetekkel berobbant a mainstream köztudatba a Nirvana Nevermind lemeze, a Poison hervasztóan rossz díjátadós performanszát utólag gyakran szokás a hajmetal-éra szimbolikus záróakkordjaként emlegetni – én a magam részéről ki is tudok egyezni ezzel. A zenekar ezután egy igazi virtuózzal, Richie Kotzennel és a Native Tongue albummal próbált állva maradni a grunge-cunami közepette, de a közönség természetesen nem fogadta el tőlük ezt a teljesen más irányultságú albumot. Ezután még futottak egy kört Blues Saracenóval meg az elveszett – mellesleg baromi jó – Crack A Smile lemezzel, majd 1999-ben visszatért C.C., és a teljes szakma megdöbbent, hogy az év nyarán, úgyszólván a semmiből felbukkanva teltházas arénaturnét nyomtak az Államokban. Szűk egy évtizedre volt tehát szükség hozzá, hogy a korábban körberöhögött zenekar kapcsán tényleg mindenkinek leessen, ami amúgy már a '80-as években is nyilvánvaló volt: a Poison nem hullámlovas, hanem generációs rockcsapat.

0606poison

Az eredeti négyes azóta is együtt van, és párévente nagy sikerrel turnéznak a tengerentúlon. Menet közben, 2002-ben megjelent egy korrekt, de nem kiemelkedő stúdiólemezük is Hollyweird címmel, de ennek anyagi fogadtatása egyértelműen jelezte: a közönség nosztalgiát vár tőlük, nem pedig aktualitásokat. Mindez egyébként rendben is van így, hiszen maga Michaels is büszkén felvállalja a banda örökségét: „Valójában semmit sem nehezebb megírni egy jókedvű partinótánál. Az emberek gyakran csak legyintenek: ugyan már, haver, a Nothin' But A Good Time-ot biztos tök könnyű volt összerakni. Ez azonban nem igaz. Ha éppen bulizol és jól érzed magad, nem fűt az érzés, hogy akkor most leülj és írj erről egy dalt. Amikor azonban éppen karácsonykor meghal az egyik legjobb barátod, akit éveken át minden nap látsz, és megszakad a szíved, nagyon is ott van a késztetés. Mint ahogy velem is történt, hiszen a Something To Believe In ebből az élményből született. Utóbbiak életed legkeményebb pillanatai, de furcsa módon ezekből fakadnak a legjobban körvonalazott, legkönnyebben megírható dalok, hiszen adott egy konkrét érzés hozzájuk. Ezek után már csak annyi a dolgod, hogy meghúzd a tízoldalnyi szövegötletet, és ne legyen 28 perces a szám..."

Persze a csapatot aligha jegyeznék ma is ilyen magasan a turnébizniszben, ha annak idején egy ilyen komolyabb dalukkal nem jutnak fel az abszolút csúcsra. Michaels: „A mai napig imádom játszani élőben az Every Rose-t, és a rajongók is imádják velem énekelni. Ma is ugyanúgy minden este velem énekli a teljes aréna, mint akkoriban, és alighanem mindenkinek valami mást jelent a szám a közönség soraiban. Hihetetlen érzés, hogy ennyi év után is kimehetek vele a színpadra, és ma is libabőrös lesz tőle a karom. Egyértelmű, hogy a szám kiállta az idő próbáját. És arra is rég rájöttem: attól, hogy a rocksajtó sosem fogja a zenénket csúcsművészetként ünnepelni, még rengeteg embernek számítanak a dalaink. Tény, hogy nem mindig tudtuk, pontosan mit is csinálunk, de azt hittel és eltökélten tettük, az eredetiség pedig valahogy mindig ebből fakad. A Something To Believe In és az Every Rose Has Its Thorn pedig ezen túlmenően is nagyon erős dalok voltak úgy zeneileg, mint szövegileg. Nem véletlenül érintették meg az emberek szívét."

Akár nekidurálják magukat az új daloknak a közeljövőben, akár nem, ezt bizonyosan senki nem veheti el a zenekartól.

 

Hozzászólások 

 
#46 Farkas Csaba 2019-04-13 21:17
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Farkas Csaba:
Kedves Adam!

Bar abszolut nem ide tartozik, de lenne meg egy keres, ohaj-sohaj. Csajbandakrol nem igazan esett szo eddig, szerintem a Vixen megallna a helyet. Csiptem oket,a Rev it Up pedig egy egesz jo album.

Velemeny?

Nem zárom ki, hogy lesz majd egyszer Vixen, én is bírom az első két lemezt, bár akkor már szerintem inkább az első passzolna ide, a sikeresebb is az volt a kettő közül.

Ha már csajos cuccok, Danev Gyuri tervez jó ideje Phantom Blue-t, az szerintem előbb lesz azért, de időtávot inkább nem mondok, ha lesz rá érkezése, majd megírja.


Rendben, varom majd es elore is koszonom
Idézet
 
 
#45 Draveczki-Ury Ádám 2019-04-09 10:51
Idézet - Farkas Csaba:
Kedves Adam!

Bar abszolut nem ide tartozik, de lenne meg egy keres, ohaj-sohaj. Csajbandakrol nem igazan esett szo eddig, szerintem a Vixen megallna a helyet. Csiptem oket,a Rev it Up pedig egy egesz jo album.

Velemeny?

Nem zárom ki, hogy lesz majd egyszer Vixen, én is bírom az első két lemezt, bár akkor már szerintem inkább az első passzolna ide, a sikeresebb is az volt a kettő közül.

Ha már csajos cuccok, Danev Gyuri tervez jó ideje Phantom Blue-t, az szerintem előbb lesz azért, de időtávot inkább nem mondok, ha lesz rá érkezése, majd megírja.
Idézet
 
 
#44 Farkas Csaba 2019-04-08 21:27
Kedves Adam!

Bar abszolut nem ide tartozik, de lenne meg egy keres, ohaj-sohaj. Csajbandakrol nem igazan esett szo eddig, szerintem a Vixen megallna a helyet. Csiptem oket,a Rev it Up pedig egy egesz jo album.

Velemeny?
Idézet
 
 
#43 Martin 2019-01-13 01:11
Ádám: Tudom hogy te is azt írtad le, nem is rád értettem a kommentemet hanem a rockszakmára és azoknak szólt akik szentül meg vannak róla győződve hogy a glam metalban csak szar gitárosok voltak. (Ezen oldal hasábjain is olvastam már ilyeneket. :D )

A #41. hozzászólásodho z szeretném még hozzászólni hogy egyetértek veled abban hogy nem virágzott fel, mert az említett zenekarok pont nem csináltak jó lemezeket. (Bár rosszat sem. Csak olyan semmilyeneket. :D )
Viszont szerintem arra gondolt Torterra hogy az utóbbi években megint divatba jött, hisz rengeteg zenekar próbálja lemajmolni a 80-as évek glam korszakát. Ilyen téren valóban visszatért a stílus, az már más kérdés hogy ezek a bandák borzalmasak.
Én tényleg ismerem a Reckless Love-t, a Santa Cruz-t, meg a Crazy Lixx-t meg a fene tudja még hogy miket, de 1 kezemen meg tudnám számolni azokat akik tényleg jók közülük.
A többiek meg csak szar pozőrök. Nem illik ilyet mondani, de ez az igazság.
Valamennyiük csak majmol, némelyikük kimondva mások kimondatlanul.
(A Kickstart my heart-ot nem is tudom hány bandától hallottam már más szöveggel :D )
Szóval ezen a téren valóban nem virágzott fel. Viszont azért azt meg kell hagyni hogy a régi zenekarok jó lemezeket csinálnak/csináltak a 2000-es években is.
Nekem például a Mötley összes 21. századi dala bejött eddig. A Ratt 2010-es visszatérő lemeze is király votl, és Bret Michaels szólóalbumai sem voltak olyan rosszak. (Ahogy az idei Stephen Pearcy lemez is teljesen jó volt - ismétlem: szerintem.)
Úgyhogy ilyen téren én is vélek felvirágozást felfedezni. Jó, hát nyilván az a korszak már sohasem tér vissza, de ezek a zenekarok(vagy inkább már csak zenészek, mert a bandák nagy része feloszlott) még mindig egész jó kis nótákat írnak és én ennél többet már nem várok el tőlük.
...És majdnem kifelejtettem. Egyetlen olyan banda azért van ami képes egy az egyben visszaadni a régi idők metalját és még közben kurva jó is. A Steel Panther. Na, ők a legnagyobb kivétel a 21. század glam majmolói közül. Ők legalább egyediek, jó dalokat írnak és tényleg érzik miről szól ez az egész.
(Bizonyára azért mert a tagjaik még bőven ebben a korszakban élték fiatalságukat. :) )
Idézet
 
 
#42 Asidotus 2019-01-09 15:10
A Poisonnal sosem tudtam megbarátkozni, pedig az Aerosmith-et, Mötleyt szerettem, Alice Cooper Poison lemeze is tetszett.
Ők már túl habosan játszották a hard rockot.
Szerintem viszont ez a rock'n'roll, nem a Motörhead, ha roc'n'rollt abban az értelemben haszáljuk, hogy Elvis Presley meg a Grease című film. Ahhoz képest Lemmyék csúnyák :)
Idézet
 
 
#41 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-09 15:06
Idézet - Torterra:
Az albumok minősége terén, pl. Poison, Warrant, és Whitesnake, legalábbis nekem az akkori dolgaik jobban tetszettek, mint amiket a 90-es években csináltak.

És a '90-es évek után felvirágzott volna? A konkrét példáiddal élve: a Poison egy lemezt készített ebben az évszázadban, az nem volt rossz, de semmi extra. A Warrant vergődött és szenvedett éveken át, amit most csinálnak, azt szerintem elég nehéz lenne egy lapon említeni a koraiakkal. A Whitesnake a '90-es években egyetlen lemezt készített és nem is nagyon volt aktív, szóval szintén nem ideális metszet egy ilyen szemléltetéshez szerintem.
Idézet
 
 
#40 Asidotus 2019-01-09 15:06
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Torterra:
30 év alatt ráuntak volna az emberek. A 90-es évek mélypontja után a glam metal újra felvirágzott. És ez így van rendjén.

Nálam senki sem szereti jobban a "glam metalt", de hol virágzott fel? :)

fúújjj ... mocskos pózer!!! Az ilyeneket régen megvertük (volna, ha lettek volna)
Ilyenek kezében van a rockszakma!!!
Idézet
 
 
#39 Torterra 2019-01-09 14:58
Az albumok minősége terén, pl. Poison, Warrant, és Whitesnake, legalábbis nekem az akkori dolgaik jobban tetszettek, mint amiket a 90-es években csináltak.
Idézet
 
 
#38 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-09 14:06
Idézet - Torterra:
30 év alatt ráuntak volna az emberek. A 90-es évek mélypontja után a glam metal újra felvirágzott. És ez így van rendjén.

Nálam senki sem szereti jobban a "glam metalt", de hol virágzott fel? :)
Idézet
 
 
#37 Torterra 2019-01-09 13:37
30 év alatt ráuntak volna az emberek. A 90-es évek mélypontja után a glam metal újra felvirágzott. És ez így van rendjén.
Idézet
 
 
#36 Gál József kutyája 2019-01-09 12:49
Idézet - Torterra:
A Poison 3. albuma sokkal gyengébb lett az első kettőnél, így érthető hogy jobban rákapott a nép a Nirvanára. Más bedrogozva átkozmetikázni egy hotelszobát, mint koncert címén szétverni azt, amin játszhatna is, C.C.-től sem szimpatikus, ahogy maga a csávó sem az, de ő leszokott róla, és anélkül is teltházas koncerteket ad azóta is, amit a Nirvanáról nehezen tudok elképzelni.


Hát tényleg elég nehezen elképzelhető, hogy a Nirvana is teltházas koncerteket adna, teljesen igazad van.
Idézet
 
 
#35 Draveczki-Ury Ádám 2019-01-09 12:22
Első és remélhetőleg utolsó megnyilvánuláso m ebben a témában: a gitártörést baromira nem a Nirvana kezdte el, és garantáltan nem is ők az utolsók, akik ilyesmikkel szórakoztak, tényleg Blackmore-tól a KISS-en át Yngwie-ig napestig sorolhatom, kinél volt ez ha nem is mindennapos, de bevett trükk. Aminek amúgy kábé semmi jelentősége nincs a nagy egész szempontjából, hiszen a Nevermindot nyilvánvalóan nem azért vette meg több mint 30 millió ember, mert Cobain gitárokat tört. Nem is értem, hogyan emelhetsz ki tetszőlegesen egy ekkora baromságot lényeges tényezőként, hogy aztán ezen menjen itt a csócsálódás napok óta. :)

Persze ugyanilyen jól mulattam azon is, amikor Everett True a végtelenül ostoba, sznob, elvakult Nirvana-könyvében mégis megpróbált ennek a teljesen elcsépelt, buta rockklisének valami mélyebb jelentést adni, és hosszú oldalakon át fejtegette többször is visszatérően, hogy de bezzeg Kurt Cobain máshogy törte a gitárokat, mint mittomén, Paul Stanley. Persze...

Miközben végső soron ez is rock, az is rock. Nikki Sixx is elcseszett gyermekkorú, depressziós heroinista volt, akinek a betegségét a környezete kihasználta és meggazdagodott rajta, meg Kurt Cobain is - a fő különbség annyi, hogy az egyiket két túloldali túra után szerencsére sikerült megmenteni, a másikat meg sajnos nem.
Idézet
 
 
#34 Torterra 2019-01-09 12:11
A Poison 3. albuma sokkal gyengébb lett az első kettőnél, így érthető hogy jobban rákapott a nép a Nirvanára. Más bedrogozva átkozmetikázni egy hotelszobát, mint koncert címén szétverni azt, amin játszhatna is, C.C.-től sem szimpatikus, ahogy maga a csávó sem az, de ő leszokott róla, és anélkül is teltházas koncerteket ad azóta is, amit a Nirvanáról nehezen tudok elképzelni.
Idézet
 
 
#33 Farkas Csaba 2019-01-08 22:50
Es meg egy megjegyzes... Lehet hogy nem CC volt a hajmetal era legtechnikasabb gityosa... De tessenek meghallgatni a life goes on szolojat. Hat ilyen gitaros CC DEVILLE..

Dravecky Ur!! Megerte varni koszonom!
Idézet
 
 
#32 ManInTheHighCastle 2019-01-08 22:39
Idézet - 19EmpEroR75:
Néha komolyan elhűlve figyelem, hogy bármelyik glam klasszikus cikk alatti kommentszekció java része nem a lemezekről, hanem a Nirvana ekézéséről szól. Tévedés ne essék, nem zavar (és nemcsak azért, mert sem a bandának, sem a grunge-nak nem voltam sose rajongója de ha az lennék, sem dühítene, csak szánalmasnak tartom).
Amúgy Torterra #6-os kommentje ("Még az MTV-s szereplésük is vállalhatóbb, mint bármi, amit a zenét végleg tönkretevő Nirvana művelt "koncert" címén.") és a #14-es kommentje "Csak azért lehettek sikeresek, mert a Poison és a többi glam metal banda nagyon gyenge albumokat készített a 90-es években." között némi ellentmondást vélek felfedezni. A Nirvana állítólag egy 1991-es albumával tönkre tette a zenét, de csak azért lehettek sikeresek, mert a hajmetal (igen, Torterra, a glam-et így is hívják) zenekarok gyenge lemezeket készítettek a '90-es években. Ha ez nem ellentmondás, akkor semmi.
Mellesleg a Nirvana annyira tönkre tette a zenét, hogy az utolsó zenei forradalom a rock-metal színtéren pont a '90-es években ment végbe. És az évtized lezárultával (amikor a banda sehol nem volt már, Cobain évek óta halott volt, a mainstream zeneipar pedig a nu-metalt nyomatta ezerrel), a bandák az akkori (és az azt megelőző) korszak sablonjaiból élnek azóta is.


Mert basznak elolvasni a cikkeket, csak odanyomnak valami kommentet.
Idézet
 
 
#31 Farkas Csaba 2019-01-08 22:28
Koszonom koszonom koszonom!!!!!
Idézet
 
 
#30 19EmpEroR75 2019-01-08 22:21
Kimaradt:
#14-es komment: "A "rákenroll" nem jelent egyet a céltalan rombolással. Az semmilyen zenébe nem fér bele."
Érdekes ezt a kommentet az alatt a cikk alatt olvasni, ahol ez a mondat szerepel: "A zenekar ki is hozta a maximumot a lehetőségekből, és törős-zúzós botrányok, bekábult, részeg balhék, szupermodellekk el és pornósztárokkal telített orgiák közepette élték turnés mindennapjaikat ." - a lényeg a "törős-zúzós botrányok"-on van. a többi nem érdekel. Legalább álszentek ne legyünk. Ez kb. olyan, mintha én azt állítanám, hogy a black metal (a zene mellett) nem a botrányairól híresült volna el a '90-es évek elején.
Idézet
 
 
#29 19EmpEroR75 2019-01-08 22:15
Néha komolyan elhűlve figyelem, hogy bármelyik glam klasszikus cikk alatti kommentszekció java része nem a lemezekről, hanem a Nirvana ekézéséről szól. Tévedés ne essék, nem zavar (és nemcsak azért, mert sem a bandának, sem a grunge-nak nem voltam sose rajongója de ha az lennék, sem dühítene, csak szánalmasnak tartom).
Amúgy Torterra #6-os kommentje ("Még az MTV-s szereplésük is vállalhatóbb, mint bármi, amit a zenét végleg tönkretevő Nirvana művelt "koncert" címén.") és a #14-es kommentje "Csak azért lehettek sikeresek, mert a Poison és a többi glam metal banda nagyon gyenge albumokat készített a 90-es években." között némi ellentmondást vélek felfedezni. A Nirvana állítólag egy 1991-es albumával tönkre tette a zenét, de csak azért lehettek sikeresek, mert a hajmetal (igen, Torterra, a glam-et így is hívják) zenekarok gyenge lemezeket készítettek a '90-es években. Ha ez nem ellentmondás, akkor semmi.
Mellesleg a Nirvana annyira tönkre tette a zenét, hogy az utolsó zenei forradalom a rock-metal színtéren pont a '90-es években ment végbe. És az évtized lezárultával (amikor a banda sehol nem volt már, Cobain évek óta halott volt, a mainstream zeneipar pedig a nu-metalt nyomatta ezerrel), a bandák az akkori (és az azt megelőző) korszak sablonjaiból élnek azóta is.
Idézet
 
 
#28 kamikaze 2019-01-08 19:06
Idézet - Torterra:
Mi az a hajmetal?


Ugyanaz, mint a szőrmentén! Ha egyikre tudod a választ, akkor a másikra is! :D
Idézet
 
 
#27 Torterra 2019-01-08 18:02
Mi az a hajmetal?
Idézet
 
 
#26 Gál József kutyája 2019-01-08 17:33
Idézet - Torterra:
C.C. egyet-kettőt, (Bret ha jól emlékszem haragudott is rá emiatt) a Nirvana viszont szinte erre épült.


Egy nagy faszt erre épült szinte. Most tényleg a rocksztárkodást kérjük számon a Nirvanán a hajmetállal szemben?
Idézet
 
 
#25 Torterra 2019-01-08 16:40
C.C. egyet-kettőt, (Bret ha jól emlékszem haragudott is rá emiatt) a Nirvana viszont szinte erre épült.
Idézet
 
 
#24 Gál József kutyája 2019-01-07 18:09
Idézet - Afrikaaner:
Annak idején Blackmore elmondta egy interjúban, hogy az első alkalommal azért törte össze a gitárját, mert egy TV-felvétel során az egyik kameraman állandóan belemászott az arcába és iszonyú ideges lett, mert játszani sem tudott tőle. Ezt követően azért csinálta újra és újra mert a közönség elvárta tőle a show-t, egyébként személy szerint utálta az egészet. Elmondása szerint minden alkalommal az adott szám kezdetekor az eredeti 50-es években gyártott amerikai stratocaster-t lecserélte egy friss japán kivitelre, ami - annak ellenére, hogy akkoriban köpködés tárgya volt a zenészek körében - Blackmore szerint alig volt rosszabb minőségű mint a 70' es évekbeli amerikai változatok, csak jóval olcsóbbak volt annál. A közönség aligha hallotta a különbséget... Egy 57' előtti startot pedig épeszű ember nyilván sosem tör össze, lefogadom, hogy még Hendrix is egy későbbi változatot gyújtott fel. .)


Ja, dehát azok a japán darabok, se pár dollárba kerültek, ma meg aztán főleg nem kerülnének annyiba.
Idézet
 
 
#23 Afrikaaner 2019-01-07 17:50
Annak idején Blackmore elmondta egy interjúban, hogy az első alkalommal azért törte össze a gitárját, mert egy TV-felvétel során az egyik kameraman állandóan belemászott az arcába és iszonyú ideges lett, mert játszani sem tudott tőle. Ezt követően azért csinálta újra és újra mert a közönség elvárta tőle a show-t, egyébként személy szerint utálta az egészet. Elmondása szerint minden alkalommal az adott szám kezdetekor az eredeti 50-es években gyártott amerikai stratocaster-t lecserélte egy friss japán kivitelre, ami - annak ellenére, hogy akkoriban köpködés tárgya volt a zenészek körében - Blackmore szerint alig volt rosszabb minőségű mint a 70' es évekbeli amerikai változatok, csak jóval olcsóbbak volt annál. A közönség aligha hallotta a különbséget... Egy 57' előtti startot pedig épeszű ember nyilván sosem tör össze, lefogadom, hogy még Hendrix is egy későbbi változatot gyújtott fel. .)
Idézet
 
 
#22 Gál József kutyája 2019-01-07 16:51
Idézet - kaffer:
Idézet - Gál József kutyája:
Idézet - kaffer:
Idézet - Rcooley:
Blackmore és Malmsteen is összeszokta törni a gitárjait (vagy akár Hendrix). Rájuk még se mondaná senki hogy nem tudnak zenélni.


Mondjuk nem a rendes gitárt, hanem egy pár dolláros gagyit.


CC is összetört egyet-kettőt, még az Every Rose klipjében is ott van. Hagyjuk már ezt, ezekben a körökben ez mindennapos volt, hogy rommá verik a szállodát, hangszert, akármit, ezt pont a szerencsétlen Nirvanán számonkérni elég nevetséges.

Malmsteennek meg szerintem egy darab filléres gitárja sincs.

https://i.pinimg.com/originals/b9/e8/e0/b9e8e0986e760108c1b4d59a4dfdb32d.jpg


Két éve a Fezen-en is összetört egyet és kidobta a közönségnek. Nagyon naiv vagy, ha azt hiszed, hogy az egy volt a becsben tartott, drága darabok közül :)


Filléres és becsben tartott, drága darab között elég széles a mezsgye. Amikor én láttam pár éve, akkor konkrétan azt a gitárját verte szét színpadon, amin az utolsó négy dalt játszotta. Nyilván nem a legdrágább modelljével csinálja meg, de ha azt hiszed, hogy Malmsteen valami kamu kínai Strato-kopival játszik le egy koncertet, akkor inkább te lehetsz naív.

De egyébként ez másodlagos. A kolléga a Nirvana gitártörését nehezményezi, miközben a Poisonnál pont ugyanúgy megvolt ez, mint a korábban emlegetett bezzegelőadókná l.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.