Shock!

September 01.
Monday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Living Colour: Stain

A Living Colour alighanem minden idők legegyénibb hard rock/metal csapatainak egyike. A négy fekete topmuzsikus alkotta banda a '80-as évek végén valódi szupersztár lett, amiben nyilvánvalóan érdekességük is közrejátszott, a későbbiekben azonban már nem tudták megismételni első lemezük, az 1988-as Vivid sikereit. Mindez a legkevésbé sem Vernon Reidéken állt vagy bukott: a zenekar éppen húsz éve megjelent harmadik stúdióalbuma, a Stain zeneileg alighanem a Living Colour csúcsalkotása, igazi kortalan mestermű, amelynek erején és mellbevágó, megdöbbentő különlegességén cseppet sem csorbított a kiadása óta eltelt két évtized. Jubileuma alkalmából innen sem maradhat ki.

megjelenés:
1993. március 2.

kiadó:
Epic
producer: Ron Saint Germain & Living Colour

zenészek:
Corey Glover - ének
Vernon Reid - gitár
Doug Wimbish - basszusgitár
Will Calhoun - dobok

játékidő: 44:56

1. Go Away
2. Ignorance Is Bliss
3. Leave It Alone
4. Bi
5. Mind Your Own Business
6. Ausländer
7. Never Satisfied
8. Nothingness
9. Postman
10. WTFF
11. This Little Pig
12. Hemp
13. Wall

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

A New York-i Living Colour 1984-ben alakult az eredetileg londoni születésű Vernon Reid gitáros jóvoltából, aki több különböző projekt és teljesen eltérő összeállítású felállás után 1986-ra találta meg stabil társait Corey Glover énekes, Muzz Skillings basszusgitáros és Will Calhoun dobos személyében. Eleinte korántsem volt biztos, hogy ez a leosztás együtt marad: a hangmérnöki tanulmányokat is folytatott Calhoun kitüntetéssel végezte el a helyi Berklee zeneiskolát, így ígéretes session-muzsikusi pálya állt előtte, Glover – akit Reid egy születésnapi partin fedezett fel, amikor a Happy Birthdayt énekelte – pedig elsősorban színészi karrierről dédelgetett álmokat (a korszak egyik legmeghatározóbb amerikai filmjében, A szakaszban például szerepelt is). A négyes tagjai azonban szerencsére gyorsan észrevették, hogy együttműködésükben rejlik valami plusz. A korábban sajátos rock/jazz/funk hibridben utazó formáció hangzása napok alatt adta át a helyét valami sokkal fémesebbnek és sajátosabbnak. Mindez tökéletesen metszette Reid eredeti elképzeléseit, aki néhány évvel korábban éppen azért hozta létre pár újságíró és zenész segítségével a Black Rock Coalition nevű underground kezdeményezést, hogy bebizonyítsa: a rockzene nem ismeri a bőrszínt, és bárki játszhatja a köztudatban fehér irányzatként élő stílusokat.

A Living Colour hamarosan teltházas koncerteket adott New York klubjaiban, a legendás CBGB's-ben is ők lettek az egyik legforróbb állandó attrakció. Máig nem tudni pontosan, miként jutott el a zenekar híre Mick Jaggerhez, de a Rolling Stones frontemberét annyira lenyűgözte az ezernyi stílust szabadon vegyítő, virtuóz muzsikusok alkotta zene, hogy egyből felajánlotta támogatását. Így lett végül Jagger a banda első komoly demójának producere, az ő segítségével szerződtek le az Epic Recordshoz, és az 1988 nyarán kiadott bemutatkozó album, a Vivid két dalát is producerként jegyezte. A friss megszólalású, zeneileg teljesen egyéni megközelítésű album tökéletesen olvasztotta egybe a kemény, gitárcentrikus hard rockot a tipikus fekete muzsikákkal: Reid gyilkos riffjei, erőteljesen jazzes, improvizatív hatást keltő szólói mindvégig megmaradtak dominánsnak, ám a zenekar egyetlen másik formációra sem hasonlított a korabeli felhozatalból. Különlegességükre az MTV-nél is ráéreztek: a Cult Of Personality című dal az év végére kibérelte a zenetévé képernyőjét, a szövegileg harcos, öntudatos politikai vonalat felvállaló csapat pedig a Rolling Stones nyitóbandájaként mutatkozhatott be az amerikai stadionokban. Ilyen alapozás után senkit sem lephetett meg, hogy a Vivid viharos gyorsasággal lökte őket a sztárok közé, csak az Egyesült Államokban több mint 2 millió példányban kelt el, és egy Grammyt is besöpörtek a Cult Of Personalityért a legjobb hard rock előadásért járó kategóriában.

Noha ezek után a Living Colour megállíthatatlannak tűnt, gyorsan kiderült számukra, hogy a sikert még egy olyan különleges csapat számára sem mérik olcsón, mint ők. Az 1990-es, elődjénél jóval szerteágazóbb, kísérletezősebb Time's Up album megjelenése után úgy tűnt, az első lelkesedés dacára sokan mégsem értik igazán, miről is szól a banda. Reid: „Furcsa, hogy ha az emberek megszeretnek, azt akarják, hogy utána csakis azt folytasd, amivel megszerettek. A Time's Uppal eljutottunk oda, hogy a kritikusok rendre azt kérdezték: mit próbálnak csinálni ezek? Előzőleg úgy gondolták, komplett képük van a zenekarról, de szerintem elég merész és öntelt dolog azt hinni, hogy tudod, mi van egy előadó fejében... A Solace Of You című dalunkról például azt írták, hogy Paul Simon Graceland lemezéről szedtük, miközben én saját magam hallgattam a nyugat-afrikai King Sunny Ade-et vagy a zairei Rochereau-t, meg egy rakás különböző muzsikust. És ezután képesek voltak azt mondani, hogy olyan akarok lenni, mint Paul Simon, mintha én a saját jogomon nem hallgathattam volna afrikai zenéket... Minden rosszindulat nélkül mondom, de a zenei újságírás nagyon fehér- és férfiorientált. Ez persze nem azt jelenti, hogy a kritikusok rasszisták lennének, vagy bármi ilyesmi, de csak egy bizonyos módon hallgatják a dolgokat, és egy bizonyos körön belül hivatkoznak a zenékre." A zenekar eközben a fekete muzsikákra szakosodott rádióknál és orgánumoknál is csapdába került: ezeknél pont azt nem értették a szerkesztők és a kritikusok, mit akar a négy zenész ezzel a hibrid, de úgymond mégis fehér muzsikával... A Time's Up ugyan fialt pár MTV-s sikerszámot (Pride, Type, Elvis Is Dead, Love Rears Its Ugly Head), és simán aranylemez lett Amerikában, de összességében meg sem közelítette a Vivid eladási eredményeit.

A csapat részt vett az 1991-es első Lollapalooza fesztiválturnén, ezzel párhuzamosan megjelentettek egy Biscuits című, kiadatlan dalokat és élő felvételeket rejtő EP-t, majd eltűntek a próbaterem mélyén. Muzz Skillings nagyjából ekkoriban lépett ki soraikból zenei nézeteltérések következtében. Helyére egy neves session-muzsikus, Doug Wimbish került, aki a Sugarhill Gangtől kezdve George Clintonon és James Brownon át a közös pont Mick Jaggerig mindenkivel zenélt már, és eredetileg nem akart többé úgymond hagyományos zenekarban játszani. Az első néhány próba után azonban meggondolta magát – csatlakozása pedig zeneileg új fejezetet nyitott a csapatnál. Corey Glover: „Amit Doug játszik, az egyenesen félelmetes. Az egész zenekar számára új kezdetet jelentett a csatlakozása, mert olyan csodálatos témákat hozott az új dalokhoz." Nem túlzás, hogy Wimbish csatlakozása új dinamikát pumpált a zenekar hangzásába: ezerszínű, elképesztő játékának is köszönhetően a Livng Colour sokkal súlyosabban szólalt meg, mint korábban bármikor.

A harmadik album eredetileg a Shit Stain címet kapta volna, amit a kiadó és a menedzsment érthetően nem díjazott annyira, így az első szócskát lecsípve végül szimplán csak Stain lett a kompromisszumos megoldás. A Ron Saint Germain producerrel rögzített lemez 1993 márciusának elején került a boltokba, és egyből meglepte a szakmát szokatlanul keménykötésű megközelítésével. Reid: „Ezek mind nagyon direkt dalok groove és súlyosság szempontjából is. Ebben a lemezben végig nagyon ott van az élet szeretete abban, ahogy négyen együtt rezgünk és zenélünk. A Stain nem rak be egy zacskóba, és nem mondja, hogy maradj ott: szerzőkként mind próbáltunk kevésbé önző módon hozzáállni a dalokhoz, és előjönni a saját kereteink közül."

A Living Colour megszólalása az első két lemezen is teljesen jellegzetes volt, a Stain azonban még nagyobb ugrást jelentett a Time's Uphoz képest, mint amit a maga idejében a kettes lemez hozott az egyenesebb vonalú, slágeresebb Vivid után. Az album már a hangzást tekintve is kimondottan brutális: teljesen élő és nyers a megszólalás, Reid gitárja valósággal röfög, Wimbish hangszere pedig szinte egyenrangú vele mind a soundot, mind a zenében betöltött szerepét tekintve. A Go Awayben gyakorlatilag panterás durvaságú riffekkel indítják a lemezt: a dal mellbevágóan tömény és semmi máshoz nem hasonlítható, a végén mégis himnikus magasságokba emelkedik Corey fokozatosan kibontakozó, nagyívűen szenvedélyes dallamai és Wimbish szüntelenül gyomrozó basszusa révén. Az Ignorance Is Bliss már elsőre is barátságosabb és fogósabb, és mindenképpen a lemez egyik csúcspontja. Gyakran elhangzik a csapat kapcsán, hogy fehér ember soha az életben nem lenne képes ilyen groove-okat játszani, ebben a dalban pedig tökéletesen meg is testesül mindaz, amitől annyira különleges és jó ez a zenekar. Reid ritmustémái és szólói szinte lélegeznek, a basszusgitár nem evilági hangokkal sűríti őket még jelentőségteljesebbé, Calhoun követhetetlen dolgokat üt a háttérben, Glover hatalmas torka, érzelemgazdag előadásmódja pedig felteszi a koronát erre a furcsa elegyre.

A Leave It Alone a lemez kvázi-slágere: a Vivid direktebb hangulata éled benne újjá, bár a hangzás jóval masszívabb. Corey ebben a dalban is hatalmasat alakít, a „Why are we always talking about peace?" kezdetű rész itt is katartikus. A játékos ritmizálású Bi szintén a könnyedebb oldalt erősíti lazább tempóival, és maga a téma is igen sikamlós, hiszen a biszexualitásról írták. Reid: „A Bi nem ítélkezik, és nem is papol a biztonságos szexről, sokkal inkább egy konkrét létezési állapotról beszél. A zenét Will hozta, a szöveg pedig tőlem jött, mert egy időben együtt éltem egy biszexuális nővel, és akadt ebből fakadóan pár igen érdekes helyzetünk." Wimbish: „A dal áttételesen mindenféle előítéletre rávetíthető. A heavy metal színtéren sokan lázadónak, társadalmi számkivetettnek tekintik magukat, miközben ők maguk is képtelenek elszakadni a többségi társadalomban élő előítéletektől, és például homofóbok..." Akárhogy is, ez a szerzemény is igazi mestermunka, élőben pedig ritka hatásos.

Ha már szövegek, a Stainen a Living Colour kicsit visszavett azokból a nagyon direkt üzenetekből, amik a Vividet és a Time's Upot jellemezték. A politikus megközelítés továbbra is megmaradt, de ezúttal egyszer sem csúsztak bele a papolás csapdájába, ami korábban olykor-olykor azért megesett, és az elnyomott társadalmi csoportok jogaiért való öntudatos kiállás sem eredményezett olyan nehezen vállalható szövegeket, mint amilyen például az Elvis Is Dead volt a második lemezen. Mondanivalóját tekintve a pattogós, disszonáns hangszeres alapok, illetve Glover tiszta dallamainak kettősségére épülő Ausländer tekinthető az egyik központi dalnak. Calhoun: „Németországban tartottam dobklinikákat, és állandóan ezt a szót hallottam, ami külföldit jelent: azokra az emigránsokra, vendégmunkásokra használták, akik Törökországból, Görögországból és más államokból érkeztek Németországba. Sok német úgy reagált erre, hogy miért kell beengedni a hazájukba ezeket a családokat, miért kell nekik megengedni, hogy munkát vállaljanak, illetve letelepedjenek bizonyos környékeken. Felkeltette az érdeklődésemet a téma, így nagyon sok mindenkivel beszélgettem: németekkel, törökökkel, más külföldiekkel, és egy este a szállodában kiszaladt belőlem a szöveg az Everything that I want / Isn't everything that you got sorokkal, benne azzal, hogy én a saját munkámat, házamat és lehetőségeket akarom, amik révén megszerezhetem ezeket, nem pedig a te melódra és otthonodra fáj a fogam. A zenét pedig megpróbáltuk indusztriálisra, majdnem katonás lüktetésűre, sarkosra venni, és nagyszerűen jött ki a végeredmény." A nehéz légkörű verzék feszültségét némiképp oldja a fogós, ütős refrén, de nem csoda, hogy a szám klipesítve utóbb nem lett az MTV kedvence: a téma és a hozzá passzintott zene is túl fajsúlyos volt ehhez.

A másik végletet a szintén klipes Nothingness jelenti Corey finoman szárnyaló, törékeny és csodaszép dallamaival, amelyek alatt egyébként a szintetizátoros szőnyegek viszik a prímet Doug minden pillanatban jelenlévő, a teret teljesen kitöltő basszustémáival és az elektronikus hatású ütemeket. Balladának nem nevezném, de e kategóriához kétségtelenül közelebb áll, mint a hagyományos rockdalokhoz. Ami a többi szerzeményt illeti, a Stain végig változatos, és úgy ugrál szabadon a stílusok között, ahogyan arra csak a Living Colour képes. A Mind Your Own Business valami egészen elvarázsolt, súlyosan vonszolt blues-témával kezd, hogy aztán a refrénnél szinte punkos kalapálásba csapjon át, de még ezt is össze-vissza tekerik. Az eredmény egészen bizarr, akárcsak a kapkodós tempókkal operáló This Little Pigben. A ragadós refrénű Never Satisfied és a Postman ezeknél mindenképpen hagyományosabbak, bár a végére utóbbi staccato riffeken alapuló témát is elég alaposan elbrutalizálják. A WTFF (azaz What The Fuck Factor) inkább csak amolyan rövid instrumentális átvezetés, amiben Reid teljesen elmebeteg módon szóló gitárja viszi a prímet pár hasonlóan agyahagyott effekttel megspékelve, a Hemp hangkollázsa pedig csak a záró Wall intrója. Utóbbi mintegy a Stain betetőzésének is tekinthető: Wimbish soha nem nyugvó, pulzáló bőgőtémáira épített, hatalmas, robbanásveszélyes energiákat rejtő téma, zajos, csikorgó-sikoltó zárása pedig tökéletesen összegzi az albumon hallottakat. Doug itt is tényleg egészen elképesztően játszik – nem csoda, hogy állítólag a Rolling Stonesnál is a fő esélyesek között volt, miután Bill Wyman bemondta az unalmast nagyjából a Stain megjelenésével párhuzamosan. (Maga Wimbish az elejétől fogva cáfolta az erről szóló pletykákat, és ugyan játszott Jagger aktuális szólólemezén, a Wandering Spiriten, az állást végül Darryl Jones kapta.)

Az eredeti európai CD-s kiadáson szerepelt egy T.V. News című bónusztéma is, egy álomszerű harmóniákkal, pszichedelikus, lebegős hangulatokkal operáló hangulatdal is, de további érdekesség, hogy a zenekar a lemez egy bizonyos nyomására három számot is alternatív változatban pakolt fel. A Leave It Alone, az Ignorance Is Bliss és a Bi huszonötezer CD-n más gitárszólókkal kapott helyet, mint az alapverzión, de mivel ekkoriban még bőven az internet kora előtt járt a világ, saját példányuk különlegessége sokaknak vélhetően a mai napig nem esett le. A csapat a maga idejében mindenesetre egyetlen szót sem ejtett a sajátos gegről az interjúkban.

Akármennyire is új dimenziókat tárt fel a Living Colour a Stainnel, a korábban említett csapdahelyzetből sajnos nem tudták kiverekedni magukat: az album stílusa és brutális súlyossága már nemcsak a fekete adóknál zárta ki a dalok lejátszását, ekkor már a fehér rádiók és az MTV szerkesztői is túl bizarrnak találták az anyagot. 1993-ban már minden Seattle-ről szólt a rockzenében, Reidék pedig abszolút nem fértek bele ebbe a képbe, így az album a maga idejében nem lett igazán sikeres: noha Angliában a 19., a Billboardon pedig a 26. helyen kezdett, igazi A-ligás klipdal híján végül nem tudta megismételni nemhogy a Vivid, de még a Time's Up eredményeit sem. Persze minden relatív: a Leave It Alone-t így is jelölték Grammyre, az album pedig végül több mint 400 ezer példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, vagyis csak kevéssel maradt el az aranylemez fokozat félmilliós határától. A kiadó emberei számára mindez ugyanakkor épp elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a továbbiakban már ne foglalkozzanak túl intenzíven a zenekarral. Így aztán 1995 januárjában, egy Bad Brainsszel közös turnét követően a Living Colour bejelentette feloszlását, mert nem látták értelmét a további erőlködésnek a megváltozott környezetben. Egészen 2001 közepéig nem is mozdultak meg újra, mindenki a saját ügyeire koncentrált.

A zenekar azóta szerencsére újra aktív, és ugyan a lemezeket nem gyártják túl pörgős tempóban a reunion óta, a minőségre ma is nagyon figyelnek. A 2003-as Collideoscope szerintem egyenesen a legjobb albumuk a Stain után, de a 2009-es The Chair In The Doorway is kiváló munka volt, és az utóbbi években szerencsére Magyarországon is visszatérő vendégeknek számítanak. A csapat már dolgozik a következő albumon, ami elvileg idén meg is jelenik, de a napokban húsz évvel ezelőtt kiadott Stainhez hasonló mesterművet én már ezzel együtt sem várok tőlük: az 1993-as lemez még akkor is a Living Colour magnum opusa, ha a Vivid slágerei jóval ismertebbek ezeknél a daloknál. Ha nem ismered, de nyitott vagy a semmi máshoz nem hasonlítható, különleges – sőt, néhol kimondottan bizarr –, de súlyos (!) hangzású hard rock zenére, ami ugyanakkor mindvégig abszolút dalközpontú, érdemes tenni vele egy próbát.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+4 #13 neal and jack and me 2013-03-04 09:06
anno a hammerban azt írták róluk, hogy a zenekartagok maguk is biszexuálisok... és, hogy erről szól a bi szám. hehe.
az európai kiadáson a tv-s szám mellett a love rears koncertváltozat a si ott van bónuszként. a nothingness c. számban pedig gitárszinti van :)
Idézet
 
 
+3 #12 loup 2013-03-03 16:23
Nagyon köszönöm a cikket!
Nagyon szeretem Őket, kár, hogy úgy néz ki Budapest kimarad a mostani koncertkörútból ...
Idézet
 
 
+2 #11 jimm 2013-03-03 02:21
Csak most olvastam végig a cikket és ezen röhögök: "1993-ban már minden Seattle-ről szólt a rockzenében, Reidék pedig abszolút nem fértek bele ebbe a képbe",
nekem meg ott figyeltek AIC-cel egymás mellett balról a Chaos A.D, jobbról a Winger Pull-ja mellett! :D
Hát igen, '93 is egy jó év volt!
Idézet
 
 
+3 #10 jimm 2013-03-02 21:04
Nagy kedvenc! A Sony Records piros kazettán adta ki, teljesen kész voltam tőle. Jól nézett ki a polcon a zöld AIC kazi mellett.
Idézet
 
 
+4 #9 klogg 2013-03-01 23:17
Ezt a lemezt nagyon nehezen emésztettem meg annak idején, annyira eklektikus, fura és egyedi, de annál nagyobb kedvenccé vált azután. Épp pár hete hallgattam újra. Igazi időtálló darab.
Idézet
 
 
+5 #8 SwedenIsHeaven 2013-03-01 20:53
Zseniális és utánozhatatlan zenészek.
Méltó megemlékezés,kö szi.
Idézet
 
 
+4 #7 ddrum 2013-03-01 19:46
Idézet - Equinox:
Nagyon szeretem, Vivid mellett kedvenc. A Collide-ról csak a Song without Sint ismerem egy válogatásról. A lemez is olyasmi?

Sokkal nehezebb lemez bármelyiknél, én megvettem, amint megjelent, először nagyot csalódtam, a hangzásban is (nyers, néhol indusztriális), és a dalokban is, de aztán beérett. Nem kedvenc, de néha meghallgatom.
Idézet
 
 
+2 #6 Korpusz 2013-03-01 18:51
Idézet - Equinox:
Nagyon szeretem, Vivid mellett kedvenc. A Collide-ról csak a Song without Sint ismerem egy válogatásról. A lemez is olyasmi?

Hallgasd meg és megtudod:
http://www.youtube.com/watch?v=t8iTOLCckYs&list=PL8F7CA2C1DC8C49F7
Idézet
 
 
+3 #5 Equinox 2013-03-01 18:01
Nagyon szeretem, Vivid mellett kedvenc. A Collide-ról csak a Song without Sint ismerem egy válogatásról. A lemez is olyasmi?
Idézet
 
 
+11 #4 ddrum 2013-03-01 13:59
Ja, és ahogy az Ignorance is blissre megmozdult az A38 a Dunán, az azóta is felejthetetlen.
Idézet
 
 
+8 #3 ddrum 2013-03-01 13:58
Itthon láttam őket 4x, ebben benne volt a Kings'x-es csókával lenyomott turnéjuk, ami nem kicsit irigyelték ezt a részét Európának. Wimbish egy mágus, Vernon Reid a 2004-es koncert után maga jött oda hozzánk, hogy "Photo?" és állt le negyed órát dumálni a gitáros ismerősömmel, hogy ki miért milyen gitárcuccot használ. És a végén még roadoltam is nekik. =)
Nálam az egyik abszolút kedvencek, mint zeneileg, mint hozzáállásban.
Idézet
 
 
+7 #2 Norbi 2013-03-01 13:30
Szuper album.Kihagyhatatlan!
Idézet
 
 
+12 #1 Chris92 2013-03-01 13:22
Azért szeretem ezt a rovatot mert vagy számomra is klasszikus anyagokról olvashatok remek összeállításoka t vagy remek és az érdeklődésemet felkeltő összeállításoka t olvashatok olyan lemezekről, amiket eddig nem hallottam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.