Shock!

május 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Leatherwolf: Street Ready

0508leatherwolf1A Los Angeles-i Leatherwolf a metalszakma nagy ígéreteinek egyike volt a '80-as évek második felében, ám a három szólógitáros felállásban dolgozó csapat végül sajnos két szék között a pad alá esett. Sorsuk ebben eléggé hasonlít a szintén hasonló ívású Armored Saintéhez: akármilyen kiváló zenét játszottak, nem írtak elég kommersz dalokat ahhoz, hogy slágerbandát faragjanak belőlük, viszont ahhoz meg nem voltak elég durvák, hogy az agresszívebb vonal hívei rájuk harapjanak. A harminc éve megjelent Street Ready album azonban ettől függetlenül a műfaj csúcskorszakának kiemelkedő, különleges hangulatú alkotásai közé tartozik, amely ennyi év után is minden tekintetben megállja a helyét.

megjelenés:
1989. április 25.

kiadó:
Island
producer: Kevin Beamish

zenészek:
Michael Olivieri - ének, gitár
Geoff Gayer - gitár
Carey Howe - gitár
Paul Carman - basszusgitár
Dean Roberts - dobok

játékidő: 40:16

1. Wicked Ways
2. Street Ready
3. Hideaway
4. Take A Chance
5. Black Knight
6. Thunder
7. The Way I Feel
8. Too Much
9. Lonely Road
10. Spirits In The Wind

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

A Leatherwolf a '80-as évek elején alakult Huntington Beach-en. Michael Olivieri gitáros/énekes, Dean Roberts dobos, Geoff Gayer gitáros, Carey Howe gitáros és Matt Hurich basszer elsősorban a súlyosabb megszólalású brit bandák hatására kezdett zenélni, így az elejétől fogva heavy metalosabban szólaltak meg, mint Los Angeles flitterbe mártott színterének derékhada.

A csapat élőben egyaránt kompatibilisnek bizonyult a Metallicával, a szintén Huntington Beach-i Slayerrel és Dél-Kalifornia tengernyi dallamos bandájával, de az elejétől fogva megkülönböztette őket a többiektől, hogy egyes dalokat három szólógitárral szólaltattak meg a bulikon. Michael Olivieri: „Semmiképpen sem tervszerűen alakult így. Egyszerűen csak egy rakás feldolgozást játszottunk a '80-as évek elején a Judas Priesttől, az Iron Maidentől, a Scorpionstól és hasonlóktól, és elég gyorsan rájöttünk, hogy két gitárral képtelenség teljesen autentikusan, a lemezverziókhoz hűen megszólaltatni ezeket a dalokat, ugyanis a stúdióban rengeteg utólagos finomságot, többletet pakoltak hozzájuk. Emiatt kezdtünk el kísérletezni a három gitárral már egészen korán. Még nem énekeltem, csak gitároztam a bandában, amikor már próbálkoztunk hasonló megoldásokkal... A dolog viszont jól működött, hiszen három különböző gitárral, három különböző stílusban játszó gitárossal hirtelen a saját dalok terén is kitágultak a lehetőségeink. Ráadásul azt is láttuk, hogy rajtunk kívül senki más nem játszik ebben a felállásban."

0508leatherwolf8

A súlyos zenék általános fellendülése a Leatherwolfnak is meghozta a kiugrási lehetőséget. Első, a banda nevét viselő minialbumuk az Enigma istállójához tartozó Tropical labelnél jött ki 1984-ben, és olyan kedvező visszhangokra talált, hogy végül – a menet közben felvett többi dallal együtt – a következő évben teljes nagylemezként is megjelent. Mindezt utóbb maga a csapat is korainak ítélte, arra ugyanakkor elegendőnek bizonyult az anyag fogadtatása, hogy egy tényleg komoly és tőkeerős céghez, az Islandhez kerüljenek. A zenekarban ekkor már Paul Carman basszusgitározott Matt Hurich helyén, belépésével pedig létrejött a tulajdonképpeni klasszikus felállás. Itt jelent meg tehát 1987 januárjában a szintén Leatherwolf címet viselő lemez, amelyet Olivieriék később rendszerint csak első tényleges albumukként emlegettek. (A félreértéseket elkerülendő, a '85-ös anyag bizonyos későbbi újrakiadásai Endangered Species címmel jöttek ki az egyik húzódal alapján, de az sem ritka, hogy a '87-es albumra hivatkoznak itt-ott Leatherwolf II néven.)

Az Island kiadónak ekkoriban az Anthrax volt a legsikeresebb metalcsapata, és erősíteni szerették volna a rockfrontot, így a Leatherwolf 1987-es albuma részükről is tesztlépést jelentett. Ehhez semmiféle forrást nem sajnáltak: a csapat megkapta producernek az igen elismert Kevin Beamisht, és a nassaui Compass Point stúdióban rögzíthették a lemezt, ahol többek között az AC/DC, a Judas Priest, az Iron Maiden és a U2 is dolgozott az évek során. Olivieri: „Amikor az Island leszerződtetett bennünket, természetesen olyan zenekart kerestek, akiket a rádiók is játszanak majd. Emiatt lett Kevin Beamish a producerünk, akinek talán a Y&T volt korábban a legsúlyosabb zenekara, akikkel dolgozott. Alapvetően ilyen pop/rock-arc volt, az REO Speedwagonnel, a Jefferson Starshippel és hasonlókkal melózott előttünk... Ez már helyből bizonyos, hogy megfosztotta a zenénket a súlyának egy részétől, amit tény, hogy egy fokig mi is hagytunk. De ezt annak idején nem láttuk át. Nem állítanám, hogy mai fejjel ne szeretném a két islandes lemezünket, de biztosan másképp csinálnánk rajtuk egy csomó mindent, ha visszautazhatnánk az időben."

0508leatherwolf3

A hangzásilag még a rengeteg ráköltött pénz ellenére sem éppen tökéletes, a rajta hallható zenei anyagot tekintve azonban kiváló album egyből megmutatta, hogy korántsem a legegyszerűbb utat választották ehhez. A The Calling című igen fogós dal bekerült egyes rockrádiók programjába, és néha az MTV is leadta a klipet, így sokakkal ismertette meg a banda nevét – ugyanakkor viszonylag hamar kiderült, hogy a Leatherwolfot nem nagyon lehet hatékonyan marketingelni. Zenéjük sokkal tradicionálisabb, gitárcentrikusabb és szövegileg is kiműveltebb volt az Államokban könnyen eladható glam/sleaze-bandákénál, ahhoz viszont túl melodikusnak bizonyultak, hogy le lehessen nyomni őket az undergroundot uraló thrash-vonal híveinek torkán. Emiatt aztán megfelelő, jól passzoló turnépartnereket sem igazán találtak melléjük. Michael: „Csapdahelyzetbe vitt minket, hogy nem játszottunk színtiszta heavy metalt vagy pláne thrasht, de ugyanakkor nem tartoztunk az akkoriban futó Poison-, Ratt-, Warrant-vonalhoz sem. Valami köztes mezsgyén haladtunk, a dalaink mélyebbek, progresszívebbek voltak, és javarészt alkalmatlanok arra, hogy a poprádiókban nyomják őket. Ez nem feltétlenül rossz dolog, az érvényesülésünket viszont mindenképpen megnehezítette."

A lemez ennek ellenére nem bizonyult sikertelennek, mert nagyjából 150 ezer példány kelt el belőle világszerte. Így aztán az Island ismét bizalmat szavazott a csapatnak, és megint komoly pénzeket bocsátottak rendelkezésükre, hogy tényleg igazi sikeralbumot készíthessenek. Viszont már ekkoriban is akadtak jelek, amelyek alapján ki lehetett volna olvasni, hogy nem feltétlenül megy majd minden úgy, mint a karikacsapás. Olivieri: „Igazából nagyon furcsa volt a viszonyunk a kiadóval, mert sosem tudtuk, mire számíthatunk. A mindennapokban nem is igazán tartottuk a kapcsolatot, és akárhányszor bementünk az Island irodáiba, mindig teljesen más arcokat találtunk ott. Ez persze nem könnyítette meg, hogy tényleges kapcsolatokat tudjunk kiépíteni velük. Az A&R-os fickó például, aki odavitt bennünket a céghez, rögtön azután le is lépett tőlük, hogy aláírtuk a szerződést. Innentől fogva nem is volt felelősünk, aki irányította volna az ügyeinket, mint ahogyan az egy hasonló projektnél szokásos lenne. Már akkoriban is felmerült bennünk, hogy talán csak valami adóügyi trükközés miatt foglalkoznak velünk. Robert Palmer meg a U2 túl sokat termelt nekik, szóval valahol némi veszteséget is kellett produkálniuk..."

0508leatherwolf5Akár így volt, akár nem, az Island nem garasoskodott a Leatherwolffal – jellemző, hogy még a csapat tagjai is túlzásnak érezték, milyen körülmények között rögzíthették a második lemezt, méghozzá ismét a Bahamákon, Beamish irányítása mellett. Olivieri: „Egészen őrült módon valami 200 ezer dollárból vettük fel a lemezt, miközben simán összehozhattuk volna mondjuk a Sound Cityben is 15 ezerből, a többi pénzt meg elkölthették volna marketingre. Így a végén olyan lett az egész, mint valami luxusnyaralás... Az első islandes lemezhez képest az jelentette a legnagyobb eltérést, hogy ezeket a dalokat turnézás közben írtuk. Kevin eljött a próbatermünkbe, és mindent rögzített a kis nyolcsávos berendezésével, így amikor megérkeztünk a Compass Pointba, már pontosan tudtuk, mit szeretnénk. Nagyjából két hetet töltöttünk előzetes munkálatokkal, így a stúdióban is többet kísérleteztünk."

A csapat tisztában volt vele, hogy akár nagyobb kiugrás előtt is állhatnak, így olyan dalokat is összeraktak, amelyek eséllyel indulnak a rádióknál. Olivieri: „Biztos, hogy tudat alatt megpróbáltunk olyan nótákat is írni, amik a rádiókba is beférnek. A Street Ready dal például egyértelműen így született: megpróbáltunk összehozni valami egyszerűbb, AC/DC-sen egyenes és világos számot. És akkoriban elég nehéz volt rávenni Deant meg Pault arra, hogy szimplább ritmusokat nyomjanak... De láttuk, hogy egy rakás zenekar sokmillió lemezt ad el, mi meg jóval ez alatt voltunk, szóval kísérleteztünk, hátha ez a nóta majd segíteni fog. Kevin is igyekezett minél több énekharmóniát egymásra pakolni, ami nekem például nagyon bejött. Már az REO Speedwagonnél is sok ilyen megoldást alkalmazott. A többiek a stúdiózás közben mindig azt mondták, hogy túlzásba visszük, de a végén mindannyian nagyon megszerettük ezeket a nagy háttérvokálokat."

Érdekes ugyanakkor, hogy a végső keveréssel még azzal együtt sem bizonyultak maradéktalanul elégedettnek, hogy ahhoz egy igazi nagyágyút szerződtetett le nekik az Island. Michael: „A hibát tulajdonképpen az jelentette, hogy nem Kevin, hanem Michael Wagener keverte a lemezt. Épp előtte fejezte be a Skid Row albumát, így teljesen kimerült, és legszívesebben egyből ment volna szabadságra ahelyett, hogy velünk stúdiózzon. Nem is igazán akarta, hogy ott legyünk mellette meló közben, és az ötleteinkre sem volt tekintettel. Nagyon szeretem az egyéb munkáit, de egyszerűen túl fáradt volt, amikor becsatlakozott a munkába." A csapat egyébként persze a stresszel és a nagy nyomással együtt is élvezte a stúdiómunkálatokat a festői környezetben: „A szállásunk közvetlenül a tengerparton volt, és egy nap észrevettünk egy embert, aki fuldokolt odabent. Dean szerencsére nagyon jó úszó, hiszen igazolt vízilabdázó volt, így fél perc alatt odaért hozzá, és kihozta. Egy nagyjából 80 éves fickó volt az illető, aki éppen homárt halászott. Mint kiderült, valami helyi főnök volt a faluban rengeteg szolgával, szóval Deannel onnantól úgy bántak, mint valami királlyal. Utána végig elég jókat kajáltunk..."

0508leatherwolf6Ilyen körülmények között nem csoda, hogy szinte még az utolsó pillanatban is összeállt egy dal, amelyhez aztán mindenki óriási reményeket fűzött úgy a csapatban, mint a menedzsmentnél és a kiadónál. Olivieri: „Már a keveréssel is készen voltunk, amikor Carey alaposan bevisszhangosítva elnyomta azokat a bizonyos intró-akkordokat, amelyekből aztán kinőtt a Hideaway. Mindannyian kifeküdtünk tőle, és mivel épp kéznél volt egy hat- és egy tizenkéthúros akusztikus gitár, nekiültünk, és mindössze pár perc alatt összeraktuk az egészet. Utána felhívtuk Kevint, aki ismét belőtte a cuccokat, és felvettük. A kiadónak is nagyon tetszett a dal, és egyből azt mondták: ez lesz az első single. Ezzel viszont már nem értettünk egyet, mert mi a Thunderre akartunk klipet forgatni elsőként, mint súlyosabb, jellemzőbb nótára." A Street Ready címet kapott lemez végül 1989. április 25-én került a boltokba.

Megszólalását tekintve a lemez mindenképpen hatalmas előrelépést jelentett az első islandes albumhoz képest: sokkal tisztábban, erőteljesebben, arányosabban szól annál. Mai fejjel nyilván kicsit furcsa lehet ez a visszhangos '80s-hangzás, de a Leatherwolfnál nem ölte ki a karcosságot a zenéből, és nem műanyag az összkép sem. A gitársound például egészen gyilkos mai fejjel is, valami gyönyörűen szólnak a hathúrosok. Zeneileg pedig tényleg nagyon különleges senkiföldjén alkotott a banda: az alap egyértelműen a Judas Priest-féle brit metalban rejlett, viszont Kalifornia azért így is mélyen ott gyökerezett a srácokban, így a zene rejt egy határozott hard rockos, hajmetalos ízt is – flitter és smink nélkül. Párhuzamként még talán a hasonlóan ismeretlen Fifth Angelt tudom felhozni legközelebbi rokonként, netán hangulatokat, témákat tekintve itt-ott a klasszikus Queensryche-ot vagy a Lethalt, utóbbi kettő azonban nem konkrét rokonság, inkább csak a stílusban, a megközelítésben akadnak közös pontok.

A nyitó, hat perc feletti Wicked Ways tulajdonképpen mindent megmutat, amit a zenekarról tudni kell. A sodró lendületű, kavargó intróból elsöprő heavy metal dallá fejlődő szám különlegességét éppen a refrén furcsán melankolikus, megadallamos belassulása adja meg. Még csak hasonló szabású nóta sem jut eszembe a korszakból, és az egészben az a legjobb, hogy a folyamatos szólódíszítéseknek és Olivieri magával ragadó előadásmódjának köszönhetően így is ellenállhatatlanul dögös az egész. A begyorsulós középrész például a legszebb európai heavy metal hagyományokat követi, és amit itt – meg úgy általában az egész dalban – Gayer és Howe összeszólózik, attól a műfaj minden híve magához nyúl. Aztán jön az említett címadó szám, amely annak idején a fix péntek és szombat esti buliba indulós dalaim egyike volt fiatalon. Mintha csak a Skid Row egy még metalosabb, felpumpált változatát hallanánk ebben a szexuálisan túlfűtött, übervagány street rock témában, ahol az együtténeklős kórust már a második körben üvölti az ember Olivierivel, a feelinges, nyomokban kicsit Warren DeMartinit, illetve George Lynchet idéző szóló pedig ismét száz százalékos Los Angeles. Brutálisan nagy himnusz, simán slágerré kellett volna válnia három évtizeddel ezelőtt.

0508leatherwolf7Ugyanez a státusz a Hideawayt is jogosan illette volna meg, amely – A oldal hármas számként, a korszak fogásainak megfelelően – a lemez power/balladája, nem kifejezett glamlíra, de valóban nem volt a bandát legtökéletesebben jellemző első single, még úgy sem, hogy egyébként ízig-vérig Leatherwolf. Dalként persze valódi mestermű, igazi csúcspont. A Take A Chance a banda zakatolós, riffelős oldalát mutatja, mintha csak a Judas Priest amerikai arénarockba oltott verzióját hallanánk egy Rob Halfordnál középutasabb, de a zenéhez tökéletesen passzoló, óriási hangú énekessel. Külön felhívnám a figyelmet a briliáns szólóbetétekre, és érdemes azt is megfigyelni, mennyire más stílusban játszottak a gitárosok. Tökéletes egyensúlyt képez a jellegzetes váltott szólóblokkokban Howe melodikus, hajlékony stílusa és Gayer karcosabb, durvább, tekerősebb megközelítése. A harmadik gitár jelenléte szintén abszolút hallatszik a dús hangszerelésben, bár a dolog jelentősége a Leatherwolfnál inkább abban rejlett, hogy élőben is hozni tudták a finomságokat, amiket másoknak a lemezverziókhoz képest egyszerűsíteniük kellett a koncertekre.

A Black Knight és a Thunder kettőse a Street Ready karcosabb pillanatai közé tartozik. Előbbi egy váltásokkal, technikás megoldásokkal teli, ám a dalformát végig maradéktalanul tartó instrumentális darab, amely – sok hasonló korabeli tétellel ellentétben – roppant fogós, és mentes mindenféle öncélúságtól. Egyes megoldásait mai fejjel simán leprogmetaloznánk, annyira kiművelt és okos az egész, és érdemes odafigyelni benne Carman és Roberts ritmusszekciójára is. A szolidan galoppozó basszusfutamokra rákanyarított Thunder pedig a lemez másik nagy himnusza a címadó mellett, és nem véletlen, hogy a banda inkább ezt szerette volna felvezető klipdalnak, mivel tényleg minden egyesül benne, amiről a Leatherwolf szólt. Már a verzék dallamai is egészen varázslatosak, hihetetlenül hangulatos az egész, a megakórus pedig csak még magasabbra emeli az egészet. Kizártnak tartom például, hogy egy Iron Maiden-rajongónak ne jöjjön be ez a remekbe szabott téma.

A The Way I Feel egy fokkal ismét dallamosabb, amerikaibb húrokat penget, viszont tökéletesen hozzák benne az egyensúlyt a fajsúlyosabb, ikergitáros fémzenék és a csilivilibb, veszkócsizmás-szakadtfarmeres kaliforniai hard rock között. Ennek megfelelően Olivieri gyönyörűen megformált dallamai mögött végig markánsan jelen vannak a csodálatosan megszólaló gitárok is, a szólóblokk pedig megint bámulatos. Utóbbi fronton a zenekar simán ott volt a korszak legkiemelkedőbb amerikai bandái között ezen a lemezen, egészen méltatlan, hogy milyen kevesen tudják ezt ma már... Utána pedig ismét jól beletaposnak a gázba a Too Much metal'n'rolljával, a lemez talán legnyersebb, legdirektebb és legegyenesebb vonalú tételével. A Lonely Road utána visszaránt a földre: a billentyűkkel finoman alázengetett intró itt is valami ellenállhatatlanul hangulatos, majd a lemez leghajmetalosabb pillanatai következnek a zseniális, hatalmas vokálokkal ellátott refrénnel. Párhuzamként itt olyan bandákat tudnék felhozni – bár gyanítom, sokakat nem visz majd közel egyik név sem... –, mint a Heavens Edge vagy a Hurricane, tehát a tengerentúli dallamos színtér legtökösebb, legutcaibb vonulata. A finálé pedig egy újabb karcosabb, acélosabb darab a Spirits In The Winddel, amelyben azonban a fémes felszín alatt némi bluesos melankólia is megbújik, és még elsöprő lendülete mellett is rejlik benne valami fokozott érzékenység. Na, hát pont ezt tudta úgy kiegyensúlyozni a Leatherwolf, mint senki más...

0508leatherwolf4

A lemezt egyből kirobbanó lelkesedéssel fogadta a szaksajtó, a zenekarnak azonban a kereskedelmi fronton sajnos gyorsan szembesülnie kellett vele, hogy falakba ütköztek. Noha próbálták lebeszélni róla őket, a kiadó ragaszkodott a Hideaway erőltetéséhez, ami talán működhetett volna egy hosszasabb kampány részeként, első single-ként azonban mindent félrevitt. Olivieri: „Hiba volt, hogy nem figyeltek ránk, mert akik nem ismertek bennünket, a Hideaway alapján egyből azt hitték: itt van egy újabb balladás csapat. De utána lett csak igazán szar a helyzet, mert az Islandnek egyszerűen nem létezett semmiféle ütemterve ránk nézve. Már a megjelenés előtt elkezdtük a turnét, de senki sem ismerte az új dalokat, hiszen még nem lehetett kapni az albumot, és a nézőszámaink is elég rosszak voltak. Aztán sikerült megcsípnünk egy turnészakaszt a Queensryche-ékkal, de ezt leszámítva nagyon rosszul mentek a dolgaink. Tulajdonképpen csak annak örülhettünk, hogy végre igazi turnébusszal kelhettünk útra..." Dean Roberts: „Meggyőződésem, hogy a Leatherwolfot be kellett volna nyomni valamelyik akkori nagy zenekar elé egy turnén. Ha lehetőségünk nyílik bemutatkozni élőben egy komoly név előtt, valószínűleg minden másként alakul."

Ami egyébként majdnem össze is jött, mivel az eredeti tervek szerint ők játszottak volna Alice Cooper 1990-es európai turnéjának egy szakaszán. Miután azonban a lemez nem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, az Island végül kifarolt a dologból, és mindössze pár nappal a körút kezdete előtt lefújta a kirándulást, pedig a csapatot sokkal jobban el lehetett volna adni Európában, mint a tengerentúlon. A Street Ready egyébként még ezzel együtt sem fogyott rosszul – mintegy 250 ezer példányban kelt el világszerte –, de nem csoda, hogy ezek után a banda tagjainak lelkesedése is megtört. Nem sokkal később a felállás is szétrobbant: először Roberts, majd nem sokkal később Carman is vette a kalapját.

0508leatherwolf2

Ezt követően a sztori természetesen – a metalbandáknál a '90-es évek elején megszokott módon – szinte észrevétlenül halt el. Olivieri, Gayer és Howe egy ideig még zenélt tovább Patrick Guyton basszerrel és mindig más dobossal, de 1992 környékén belátták: ha a műfaj fénykorában sem voltak képesek befutni egy nagykiadónál, akkor a grunge-érában végképp esélytelenül indulnak. Olivieri: „Maradhattunk volna még egy lemezre az Islandnél. Adtak volna úgy 50 ezer dollár előleget hozzá, így egy ideig fontolgattuk is, hogy veszünk magunknak egy zenekari házat, meg ilyesmi... Én a magam részéről vártam, hogy belekezdjünk a munkálatokba, és kíváncsi is voltam, mire jutunk vele, de akkoriban már mindannyian más irányt vettünk, és zeneileg sem értettünk egyet egy csomó mindenben. Közben pedig beütött a '90-es évek is, és hirtelen senki sem akart kitartani a saját stílusa mellett. Utólag úgy látom, tartanunk kellett volna egy kis szünetet, hogy mindannyian lenyugodjunk, de ehelyett elkezdtünk más irányba haladni zeneileg. Aztán egy idő után beláttuk, hogy ez nevetséges, és közösen úgy döntöttünk: inkább próbáljon ki mindenki valami mást."

A Leatherwolf a '90-es évek végén aztán újjáalakult, és hosszabb-rövidebb ideig a klasszikus felállás minden tagja megfordult a bandában, néhányan többször is. Azóta azonban csupán egy albumot sikerült összerakniuk, az amúgy kiválóan sikerült World Asylumot 2006-ban. Mivel Olivieri akkor éppen külön utakon járt, utóbbit Wade Black énekelte fel, de kicsit később megjelent egy Michael által újradalolt verziója is New World Asylum címmel – nyugodt szívvel ajánlom bármelyik változatot, abszolút minőségi muzsikát rejtenek. Azt viszont kezdem elengedni, hogy valaha is új dalokat halljak tőlük, mert a csapat egyszerűen nem képes rendezni a sorait. Hiába léteznek folyamatosan, teljesen követhetetlen, mikor éppen ki játszik a bandában – pár hónapja éppen Michael dobbantott tőlük megint –, alig mozognak, érdemi eredmény pedig soha nem kerül ki a kezeik közül. Meg persze egy jó kis névhasználati vita is akadt náluk, hiszen nem is igazi '80-as évekbeli banda, amely nem kettőződik meg legalább egy rövid időre... Vagyis teljesen amatőr, vezetetlen-menedzseletlen, sufni-tuningos benyomást kelt a történet, ami meglehetősen illúzióromboló.

0320lw1

Persze a csapat javára írandó, hogy ma már ők sem látják annyira fekete-fehéren a dolgokat az áttörés elmaradása ügyében, mint azelőtt. „Mindig egyszerű másokra kenni a felelősséget, ha valami nem sikerül, de nem vagyok híve az ilyesminek", mondta a Shock!-nak adott interjújában pár éve Michael, amikor arról kérdeztem, szerinte miért nem futott be a banda egy olyan lemezzel, mint a '89-es. „Valamennyire bizonyára mindenki tehetett róla, a kiadó is, a menedzsment is, és alighanem mi is. Az például egészen biztos, hogy a Street Readyben ott volt a potenciál egy nagyobb áttöréshez, de ehhez tutira nem a Hideawayt kellett volna kihozni kislemezként, hanem a Thundert vagy valamelyik olyan számot, amelyik tényleg jellemezte az anyagot. Ha így teszünk, talán minden másképp alakul. Utána pedig már hiába próbálkoztunk, a költségvetésünkben egy klip szerepelt, és azt ellőttük a Hideawayjel, ami amúgy egy nagyon jó nóta, de annak alapján mégsem lehetett reális képet alkotni a bandáról. Szerintem a promóciós anyagokban elhelyezett poszterek, fotók sem igazán jellemezték a zenekart. A kiadó egyébként ezt leszámítva segített minket, elég komoly összegekkel szálltak be a turnézásba, és ez látható eredményekkel is járt. A menedzsment szintén rendelkezett egy jó tervvel: ez gyakorlatilag megegyezett azzal, amit a Dangerous Toys esetében hajtottak végre, a különbség annyi volt, hogy mi az Islandnél dolgoztunk, ők meg a CBS-nél. Csakhogy ami a Dangerous Toysnál működött, az nálunk sajnos nem hozta meg a kívánt eredményeket, mivel két teljesen más karakterű csapatnál próbálták elsütni ugyanazt a receptet."

Akárhogy is, a Street Ready igazi mestermunka, hiába nem jutott el annak idején mindazokhoz, akiknek tetszhetett volna. Vonzódj a klasszikus európai tradicionális fémzenékhez, az amerikai power metalhoz vagy a '80-as évek hajmetaljához, garantáltan találsz majd rajta olyan dolgokat, amik tetszeni fognak. Nálam örök kedvenc ez a lemez.

 

Hozzászólások 

 
#4 Santoro 2019-05-13 09:12
Nálam az örökös Top10 ez a lemez.
Idézet
 
 
#3 pumpika666 2019-05-12 15:51
köszi a kritikát! imádom ezt a lemezt, bár csak a cd-írós korszak hajnalán sikerült hozzájutnom 98 körül :)
a thunder mekkora nóta, hogy abból miért nem ment el vagy 2 millió példány kislemezen, csak a kiadó (segg)fejesei tudnák megmondani
Idézet
 
 
#2 Cseke Feri 2019-05-11 10:50
"Steppin' Into the Night... Street Ready!" - Létezik ennél ökölrázósabb/együtténeklőseb b sor? :)
Idézet
 
 
#1 zebraman 2019-05-11 07:49
Ádám, hálás köszönet a megemlékezésért !

Ők ugyanúgy jártak, mint a Lillian Axe: kategóriák felett lebegő zenekar volt mindkettő, és az egyszerűbb tömegnek nem kellenek a bonyolult feladatok. Vagy szegecses klisék, vagy rúzsozott és feltúrt hajas klisék kellenek. Ezzel a két zenekarral viszont a többség nem tudott mit kezdeni, hiába játszottak egyedi, minőségi zenét. Abból a szempontból sem véletlen a L.A. párhuzam, hogy egy TDK D90-es kazettán volt meg a Street ready és a Poetic justice. Na, az egy sokat hallgatott szalag volt.

Egyébként pont a napokban nézegettem a Leatherwolf-ot a youtube-on, és élőben is tudták hozni a lemezminőséget, persze abban a felállásban, ahol az eredeti gitárosok voltak.

Kár, hogy szinte beszerezhetetle n a '87-es album, és a Street ready, persze használtan meg lehet venni, meg volt valami privát újrakiadás horror áron. Azt hiszem, a májusi befektetés hanghordoók ügyében az a két Leatherwolf lesz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.