Shock!

Az új Faith No More-album megjelenése a tizennyolc éves hatásszünet után mindenképpen az év egyik kiemelt eseménye lesz, amely a zenekar jó szokásához híven bizonyára senkit sem hagy majd hidegen, és szükségszerűen éppolyan végletes érzelmekre sarkallja majd a fanatikus tábor tagjait, mint a maga idején az éppen húsz évvel ezelőtt megjelent King For A Day... Fool For A Lifetime lemez. Ha minden jól alakul, talán csakugyan egy, az utóbbihoz hasonló jutalomjátéknak lehetünk majd fültanúi, ami egyszerre vált ki viharos érzelmeket és oszt ki megrendítő erejű balegyeneseket. Mike Pattonéktól már akkor, de ma sem számíthat(t)unk ennél kevesebbre.

Bár minden érintett tökéletesen tisztában volt az eredeti állapot fenntarthatatlanságával, a jelenből visszanézve mégiscsak a Faith No More „végromlásának" kezdő lépéseként értékelhető az a Roddy Bottum által 1993 nyarán küldött fax, amelyben – feloldhatatlan zenei ellentétekre hivatkozva – elbocsátja a banda kötelékéből annak meghatározó figuráját, Jim Martin gitárost. A különc zenész ugyan ma is fenntartja véleményét, hogy annak idején valójában ő lépett ki a bandából, a zenekar jövőjének szempontjából azonban hasonló, lényegtelen véleménykülönbségek helyett ekkorra inkább az utódlás kérdése vált meghatározóvá. Ha pedig ez utóbbit nézzük, azt kell látnunk, hogy hasonló kaliberű muzsikust a későbbiekben már nem sikerült Martin helyére állítani, ekként pedig a csapaton belül a gitár szerepe innentől kezdve egyértelműen leértékelődött. A külső körülmények és tudatos megfontolások eredményeként tehát egy csonka összeállításban fordult rá a társulat a King For A Day... Fool For A Lifetime lemezre.

Nem Martin volt azonban az egyetlen hiányzó a FNM fedélzetén, és mint a '90-es években annyi mindent, persze ezt is részben Kurt Cobainnek köszönhetjük. A Nirvana frontemberének 1994. áprilisi öngyilkossága után özvegyen maradt Courtney Love ugyanis közeli barátja volt a billentyűs Roddy Bottumnak (Courtney egyben a zenekar első énekeseinek egyike is volt, még Chuck Mosely csatlakozása előtt), akit a vele történtek és apja halála olyan érzelmi állapotba kergettek, amelynek kreativitása látta kárát, így ebben az időszakban a dalszerzéstől is távol maradt. Ami a dalok formába öntését illeti, az ötödik stúdióalbum tehát lényegében gitáros és billentyűs nélkül készült el, ez pedig tökéletesen új szituációt teremtett a zenekari mag számára. A kényszer szülte helyzetben a nótákat így zömmel a Gould / Bordin / Patton hármas hozta, természetesen a bandára jellemző, tökéletesen egyedi felfogásban. Meglepő módon a szerzői csapat megfogyatkozása mintha éppenséggel a kreatív szikrák belobbanását eredményezte volna.

A remek dalokhoz mindenekelőtt a világ egyik legnagyszerűbb ritmusszekciója fektette le az alapokat. A később Ozzy mögött is felbukkant Mike Bordin és a zenekarvezető Billy Gould működése bennem a Peter Gabriel szólómunkáin hasonló minőségű háttérmunkát végző Manu Katché / Tony Levin páros lenyűgöző teljesítményét idézi fel, ahogy a legkülönbözőbb zenei stílusokban is fölényes tudással és rendkívül ízlésesen dolgoznak a főhős alá. Utóbbi pedig nem is lehet más, mint az énekes Patton, aki egy időben szabadul meg végképp a konvencióktól és teremt iskolát, zsánerek között cikázó, bődületes énekteljesítménye egyszerre totálisan meghökkentő és tankönyvbe illő. A hathúros hangszer ideiglenes gazdája is rajta keresztül lehetett saját csapata, a Mr. Bungle multiinstrumentalistája, Trey Spruance, akinek játékában társaihoz hasonlóan, zökkenőmentesen fonódnak össze a legkülönbözőbb stílusok a free jazztől a death metalig – és aki mindennek ellenére kizárólag ezt a lemezfelvételt érte meg a FNM soraiban, a turnén már Dean Menta játszott a zenekarral.

A produceri székbe Matt Wallace helyére névrokona, Andy Wallace érkezett, akit ekkoriban mindenki a Nirvana Nevermindja alapján azonosított be, viszont közelmúltjában a Slayer szentháromsága (Reign / South / Seasons) révén például sokkal egyértelműbb metalos kötődés is akadt, hozzátéve, hogy nevét akkoriban elsősorban hangmérnökként ismerték. A Sepultura Chaos A.D.-jét, illetve a Bad Religion Stranger Than Fictionjét ellenben már produceri minőségében jegyezte, a következő logikus lépés pedig ekként akár a FNM is lehetett... a zenekar legalábbis letette a neve mellé a garast. A fickó pedig nem is okozott csalódást, a roppant szerteágazó, cseppet sem a saját komfortzónájába eső feladatot úgy tudta megoldani, hogy a produkció általa hatalmas, szellős teret kapott, miközben – ha arra volt szükség – tökéletesen tudta érvényesíteni csontrepesztő súlyát. Márpedig a zene mindvégig elképesztően súlyos, még akkor is, ha zseniálisan kelti a könnyedség látszatát.

A fémzene T-1000-ese, az Angyalporral magát máris a legnagyobbak közé katapultált Mike Patton itt is hozza a dühből és kacagásból összegyúrt szövegeit, amiben a szükséges agresszivitás, önirónia és a maró gúny egyszerre van jelen. Ennek leképezése számomra a lemezcím is, a Star A.D.-ben pedig végképp nem csinálnak titkot abból, hogy ezek az arcok magukat is kigúnyolják, ha kell („A little joke that's understood / All over the world"). Az album milliónyi színe között ugyanakkor már a férfihoz méltó búcsú lehetősége is feldereng, amíg még erre esély mutatkozik („...And when you die, you'll become something worse than dead / You'll become a legend"). A King For A Day... lemez ereje teljében és annak tökéletes tudatában mutatja meg a zenekart, akik ebben a szűk órányi terjedelemben is pontosan száz százalékos teljesítményt nyújtanak, hiszen zsigerből képtelenek tölteléktémákra. Jellemző, hogy a lemez hátsó traktusába pakolt négy dal (Take This Bottle – King For A Day – What A Day – The Last To Know) is olyan tökéletes érzelmi ívet ír le, ami önmagában csaknem zavarba ejtő.

Jellemző az is, hogy az Angel Dust Easyjéhez hasonlóan itt szintén egy FNM-szempontból atipikus sláger vezette a legkomolyabb hódításokat: a lemezelőzetes kislemezen is kihozott Digging The Grave egy elemi energiabomba, de önmagában állva, általa a teljes lemez természetéről vajmi keveset tudhatunk meg. A második single, a Kurt Cobain halálának napján született Ricochet már sokkal többet mond arról a ferde bájról, ami az albumot átitatja. Punk és latin, HC és jazz, bizony, itt bármikor bármi megtörténhet, mégis túl jó ez ahhoz, hogy kényelmetlenül érezd magad. Az Eric Drooker képregényének (Flood! A Novel In Pictures) motívumait felhasználó borító is ugyanazzal az egyszerre elidegenítő, mégis vonzó kisugárzással bír, mint maga az album. A tüskés, csapongó anyag nem tudott, de nem is akart megfelelni az érvényes elvárásoknak, értékeit ugyanakkor csak fokozza az az idő, amennyit a megemésztése igénybe vett.

Ha a feddhetetlen életműből valaki választásra kényszerítene, és csak egyetlen lemezt cipelhetnék tovább magammal, minden különösebb dilemma nélkül választanám ki a King For A Day...-t. Nem azért, mert minden nap hallgatnám, hanem mert nélküle bizonyára kevesebb lennék, és mert van benne valami esszenciálisan fejedelmi.

...És akkor inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át.