Shock!

május 27.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Arcturus: Aspera Hiems Symfonia

arcturus_1„Van az úgy, hogy a holdfény védtelenné teszi az embert. Felkavarja az emlékeinket, felszakítja a sebeinket, mi pedig vérezni kezdünk." (Jón Kalman Stefánsson)

Az északi égbolt egyik legfényesebb vörös óriása után elkeresztelt Arcturus kétségtelenül beszédes nevet kapott – ez a „zenekar" ragyogásra született. Már egészen korán előszeretettel nevezték őket black metal supergroupnak, ami egyrészt pusztán a tagok életkora miatt sem lehetett igaz, de különösen nevetségessé az tette a dolgot, hogy zeneileg az Arcturusnak semmi köze nem volt a black metalhoz. A Mayhem (Hellhammer) és az Ulver (Garm) nevének felbukkanása okán persze nagyon is adta magát a képzavar, de ez nagyjából csak arra lehetett jó (a figyelem felkeltésén kívül), hogy a potenciális érdeklődőket éppen úgy vezesse félre, ahogy az később a Nexus Polarisszal stílust váltott Covenant esetében is megtörtént.

megjelenés:
1996. június 3.
kiadó:
Ancient Lore Creations
producer: Arcturus

zenészek:
Garm - ének
Sverd - billentyűk
August - gitár
Hellhammer - dobok
Skoll - basszusgitár

játékidő: 41:28

1. To Thou Who Dwellest In The Night
2. Wintry Grey
3. Whence & Whither Goest The Wind
4. Raudt og svart
5. The Bodkin & The Quietus (...To Reach The Stars)
6. Du nordavind
7. Fall Of Man
8. Naar kulda tar (Frostnettenes prolog)

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Még egy jó oka volt annak, hogy a black metalt ide keverjük, mégpedig az, hogy a hírhedtebb feketefém-színterek közül az oslói különösen belterjesnek számított, és ezen Euronymous halála és az azt követő események sem sokat változtattak. A Mayhem, az Ulver és az Arcturus eleve közös helyiségben próbált, de a Ved Buens Ende (ahonnan a bőgős Skoll érkezett) is ott zajongott ugyanabban az épületben. A csillagok szerencsés együttállásán kívül tehát roppant szimpla, praktikus okok is közrejátszottak abban, hogy ez a túlzás nélkül ragyogó felállás ebben a formában összejöhetett.

Nem volt ez másként akkor sem, amikor az Arcturusban mindig is háttérszereplőnek számító gitáros posztra kerestek embert az ideiglenesen börtönkoszton élő Samoth (Emperor) helyettesítésére. Aktuális választásukkal pedig aztán végképp lerázták magukról a black metal bilincseit, hiszen Carl August Tidemann személyében egy ízig-vérig progmetal-fanatikust sikerült magukhoz édesgetniük. Sverd: „Carl August zenekara, a Tritonus szintén a Skippergata 21 alatt próbált, ahogy a legtöbben akkoriban. Miután megnéztem az egyik próbájukat, udvariasan megkérdeztem, hogy ki tudna-e segíteni az Aspera felvételeinek idejére. Ő pedig annak ellenére igent mondott, hogy éppen a saját prog metal projektjében volt mélyen elmerülve. Ami Skollt illeti, Garm hozzájárult, hogy kölcsönkérjük őt az Ulverből. Ő végül is úgy döntött, hogy állandó tagként velünk marad, Carl viszont a stúdiózást követően azonnal odébb is állt. Session munkaként kezelte az egészet, és a saját dolgai mellett amúgy sem lett volna ideje ránk. Knut (Magne Valle, későbbi gitáros) már akkoriban felbukkant, az Aspera felvételeinek utolsó napjaiban meg is látogatott minket a stúdióban." Ahogy mondani szokás, August érkezésével az utolsó dominó is a helyére került tehát, hogy az Arcturus bemutatkozó LP-je a ma ismert formájában előállhasson. A banda szempontjából meghatározó fordulópont azonban már sokkal korábban bekövetkezett.

arcturus_3

Mindössze 15 éves volt Steinar „Sverd" Johnsen nevezetű hősünk, amikor Marius Vold (Thorns) társaságában életre hívta rövid életű, majd pár éve a Ravnsvart lemezzel varázslatos módon exhumált death metal projektjét, a Mortemet, amelyben Hellhammer is szerepet kapott. Látszólag egy szimpla átkeresztelést követően folytatták ugyanezek az arcok a muzsikálást Arcturus néven, valójában azonban ennél sokkal többről volt szó. Sverd hamarosan máig tartó szerelembe esett a billentyűs hangszerekkel és a klasszikus zeneszerzőkkel, úgyhogy a riffközpontú, rothadásszagú death metalnak és a gitárnak nem lehetett maradása. Igazi korabeli norvég sztori az is, ahogy Sverd az első komolyabb hangszeréhez hozzájutott: az Ensoniq SD-1 (amelynek megszólalása hosszú évekre meghatározta az Arcturus soundját) beszerzéséhez szükséges pénzt sodronyingek és szöges botok barkácsolásával teremtette elő. Előbbire helyi szerepjátékosoknak, utóbbira például Herr Varg Vikernesnek lett égető szüksége a megfelelő pózok még megfelelőbbé tételéhez. Erik Wroldsen (Decadence, később Red Harvest) jóvoltából időközben Sverd a templomi orgonák (hangzás)világával is megismerkedett (a Decadence a Bekkehaugen templom pincéjében próbált, magától értetődően), ami még inkább elmélyítette a billentyűsök és az ifjú oslói zenész kapcsolatát.

Az Arcturus első életjele a My Angel kislemez volt a már emlegetett Sverd-Hellmammer-Vold trió hattyúdalaként, amelyhez Snorre W. Ruch (Thorns, Mayhem) is hozott dalszövegeket amellett, hogy az artworkért is ő felelt. A kép aztán fokozatosan változott, ahogy új zenészek léptek a körbe. Mindenekelőtt a nagykorúság küszöbén toporgó Garm csatlakozott énekesként, Samoth pedig ott segítette a fiatalokat, ahol tudta: kiadói kapcsolataival és gitárosként. Ez már komoly szintlépést jelentett az addig jobbára hobbizenekarként üzemelő társulat életében. Garm: „Úgy éreztük, sikerült valami egyedit összehoznunk. Olyasmit akartunk csinálni, ami atmoszférájában felér az egyéni képességeinkkel. Nagyszerű zenészek alkották a zenekart, sok tekintetben én voltam a gyenge láncszem, hiszen közel sem volt annyi tapasztalatom zenészként, mint a többieknek. Ez nem az Ulver volt, nem is a Mayhem, az Arcturusban Hellhammer és én is másfelé indulhattunk. Nem is igyekeztünk meghatározni a stílusunkat." A megújult, alapjaiban átalakult felállás első dalai elkezdtek formát ölteni, az 1994-es Constellation EP képében pedig végre egy igazán komoly, saját arccal rendelkező alkotást is sikerült tető alá hozni. Az Arcturusra amúgy is folyamatosan jellemző módon, a maga módján számtalan gyermekbetegséggel küzdő anyaggal pedig már el lehetett kezdeni házalni a kiadóknál is.

arcturus_4Garm: „A Constellation valójában csak egy demó volt, amit kiadtunk EP-ként. Eleve annyi volt vele a célunk, hogy kipróbáljuk a dalainkat stúdiós környezetben, és magától értetődő volt, hogy azok felkerülnek a majdani rendes lemezre is. A Constellation nem volt hibátlan, de az akkori hangulat benne van. Minden kissé csiszolatlan volt még azokban az időkben." Az Arcturus rátalált tehát a megfelelő ösvényre, de az Euronymous-gyilkosságot követően a színteret körbelengő mostoha körülmények, a nem kívánt médiafigyelem kereszttüzében az elmélyült, kreatív munkára meglehetősen kevés esély volt. Számtalan társulat megszenvedte ezt az időszakot, a Mayhem például gyakorlatilag vegetatív állapotba került, de az Emperort is csaknem a földbe állították a történtek, és akkor még csak a legnagyobb nevekről ejtettünk szót. Az Aspera Hiems Symfonia is valahol áldozata lett ennek a turbulens klímának, bár a Constellationt követően Sverdéknél egyelőre legfeljebb néhány félkész dalról és egy megcsonkított zenekarról beszélhettünk ekkoriban. Samoth helyére aztán megérkezett August és Skoll, és végül össze is állt az a dalcsokor, amelyet debütáló albumán az Arcturus a világnak megmutatni szándékozott. Minden kedvezőtlen körülmény dacára, hogy egy újabb, ez esetben nagyon is találó közhellyel éljek.

Ehhez persze kellett az is, hogy a minden korábbinál alkalmibbnak tetsző társulat nagyon is működőképesnek bizonyuljon a stúdióban, az egók és az eltérő megközelítések ne oltsák ki egymást, főleg a Garm-Sverd-August tengelyen. Garm: „Amikor én a képbe kerültem, a dalok már többé-kevésbé készen voltak. Sverd és Hellhammer, meg persze egy bizonyos mértékig Marius összepróbálták őket. Amikor Samoth és én csatlakoztunk, nyilván kicsit más színezetet kaptak, majd ugyanez történt August és Skoll esetében is. Ez már csak így megy. Nem igazán kaptunk iránymutatást, inkább közös vízióról beszélhettünk. Kihoztuk magunkból a legtöbbet, közben persze vitáztunk is, meg apróságokkal bíbelődtünk. Nagyon tetszett akkoriban August játéka, nagy rajongója voltam a technikás gitárszólóknak és néhány prog bandának. Mára ez teljesen megváltozott, de akkoriban így volt." August: „Nagyon szabadon dolgozhattam, ahogy visszaemlékszem, csak néhány olyan részlet volt, amit Sverd írt meg nekem előre. Meglehetősen stabil zeneelméleti háttérrel bírtam, sok gitártémát helyben, a próbákon hoztam össze. A klasszikus zene és hangszerelés iránti közös csodálatunk miatt Sverddel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni." A mából visszatekintve ez persze ettől még pontosan olyan szürreálisnak hat, mint negyed évszázaddal ezelőtt.

arcturus_6

A védjegyükké vált, gátlástalan, megközelítésbeli kanyarok csak még nehezebbé tették az Arcturus stílusának meghatározását, a skatulya-fetisiszták ellenében én az aktuális tagság kémiájában látom ennek a megfejtését. Nyilvánvaló, hogy az Asperát csakis ez a négyes-/ötösfogat hozhatta össze ebben a formában, ebben a furcsa, átmeneti időszakban, az éppen legmeghatározóbbnak számító hatásaiknak engedve. Klasszikussá viszont azért válhatott, mert direktben nem következett semmiből, és nem is hasonlított semmire, beleértve a tagok egyéb zenekarainak dolgait is. Skoll: „A legnagyobb különbség az Arcturus és a többi bandánk között az volt, hogy itt a zenét a klasszikus szerzők inspirálták, és gitár helyett billentyűkön született. Nem igazán érdekelt minket, hogy mi történik körülöttünk, vagy hogy milyen műfaj játékszabályaihoz kellene igazodnunk. Egyszerűen ez jött belőlünk. Nem tudom, hogy felismertük-e egyáltalán, mennyire másképpen gondolkodunk, de nem is igazán számított. Az Arcturus a saját útját járta." Pontosan ezért különösen fájdalmas, hogy ez a felállás nem tudott/akart ennél többet megmutatni magából. Hellhammer: „Reménykedtünk benne, hogy August a későbbi lemezeken is velünk játszik majd, de a Tritonus miatt erre nem volt ideje. Nekem pedig a Tritonusra nem volt időm, csak egyetlen koncertet játszottam velük, és nem is igazán vettünk fel semmit közösen. Rengeteg bandában voltam érdekelt, mert mániákusan dobolni akartam, szóval valamit fel kellett volna adni a kedvükért. Így aztán ez volt az egyetlen közös lemezünk az Arcturusszal. Később, már a Winds tagjaiként, még négy albumon játszottunk együtt Augusttal."

A főhősökkel egyetértésben igyekszem kerülni a korszak és az érintett zenekarok túlmisztifikálását, egészen nyilvánvaló, hogy nem az ifjú lángelmék tudatalattijából a fülükön keresztül túlcsorduló napalm gyújtotta lángra ezeket az alkotásokat (meg persze a templomokat). A géneknek, a véletlennek és a saját korukat meghazudtolóan érett, tudatos építkezésnek egyaránt volt szerepe abban, hogy a múlt évezred utolsó évei ilyen bőségben ajándékoztak meg minket klasszikus albumokkal, már ami konkrétan a norvég extrém/avantgarde színteret illeti. Ugyanakkor pontosan az Arcturus esetében nehezen lehet elvonatkoztatni egyfajta mágiától, ami még a hasonszőrűek táborában is magasra emelte őket. A korai In The Woodson kívül nem is nagyon jut eszembe olyan banda, amelynél ennyire egyértelműen tetten érhetően, ugyanakkor megfoghatatlanul jelen van valami plusz varázslat. Talán az sem véletlen, hogy Botteriékhez hasonlóan az Arcturus sem vált soha „profi" társulattá, és tagadhatatlanul bájos amatőrségük is hozzátesz az összképhez. És ezért van az is, hogy elakad a szavam, valahányszor ehhez a műhelyhez érünk a Nagy Norvég Mesekönyvben, megspórolva magamnak a kísérletet is, hogy az Aspera Hiems Symfonia és társai objektív nagyszerűségét indokoljam.

arcturus_2

A lemez felvételei 1995 nyarán zajlottak a Panser stúdióban, és már önmagában ez a tény újabb szintlépést jelentett a társulatnak. Ráadásul, ahogy már említettem, valahogy a közös hangot is sikerült mindvégig megtalálni a látszólag eltérő irányokba tartó, nagy kaliberű zenészeknek. August: „A Panserben sok underground banda gondozott akkoriban. Jó helyen is volt, a három tulajdonos egyike pedig nagyon képzett gitáros volt, aki sok embert ismert a zeneiparban. Úgy emlékszem, a felvételek pozitív, kreatív hangulatban zajlottak, leszámítva némi vitát Garmmal az énekstílust illetően. Jó barátok voltunk, viszont nekem semmilyen kapcsolatom nem volt a black metallal, és nem igazán tetszett az az ének akkoriban. Ma már viszont el sem tudnám képzeli a lemezt más stílusú vokállal, Garm nagyszerű munkát végzett." Hellhammer: „Nagyon jól emlékszem a stúdiózásra, különösen egy bizonyos dologra. Fokozatosan elhalkuló megszólalást akartunk a crash cinekhez. Ezt végül úgy értük el, hogy Garm az ujjbegyeivel tartotta a cintányért egy mélyedésben, valahol a semmi közepén, én pedig kalapáccsal játszottam rajta a crescendót. Ezután leejtette a cint, de még azelőtt elkapta, hogy a földre esett volna, így állítottuk elő ezt a különleges, zuhanó hatású hangot, amit se előtte, se ezt követően nem használtam máshol."

A végtelenül elégedett visszaemlékezések dacára azt azért jegyezzük meg, hogy az így elkészült album megszólalását az Emperor Anthemsével vetekedő módon sikerült elbaltázni – ami persze idővel az erényévé is vált az anyagnak. Én sem tudnám ma már máshogy elképzelni ezt a hét plusz egy dalt, mint ezzel a fénytelen, bárdolatlan hangzással, amely szépen megágyaz egyben a hangulatnak is. Az Asperát hallgatva tényleg úgy érezhetjük, hogy csupaszon állunk a roppant északi égbolt alatt, és csupán játékai vagyunk olyas erőknek, amelyek hatalma magasan felettünk áll. Garmék azonban e tekintetben is igyekeztek eltávolodni a black metal mitológiától: „Viszonylag nyugodt, békés időket éltünk akkoriban, nem sokkal a hidegháború után, ami rengeteg feszültséget hozott magával világszerte. A relatív béke időszaka volt ez, és az egész black metal sztori valahol ebből fejlődött ki. Ahogy mindig, a fiataloknak találniuk kellett valamit, ami ellen lázadhatnak. Nem tudom, hogy valójában kapcsolódott-e ez a dolog a természethez, de biztosan kapcsolódott a kozmikus és természeti erőkhöz való vonzalomhoz." August: „Engem ez az egész egyáltalán nem érintett meg, Yngwie Malmsteent, Steve Vait, Dream Theatert hallgattam, és a black metalos arcokkal csak a kocsmai bulik során vegyültem. Totális gitárfanatikus voltam, és vagyok is a mai napig, semmi más nem foglalkoztatott, így aztán a színtér vallási, politikai, akármilyen nézeteiben sem osztoztam. Nem is értettem, miért olyan dühösek, amikor a világ egyik legjobban működő demokráciájában élhetnek. Az időm nagy részét gyakorlással töltöttem, és eközben kevésbé már nem is érdekelhetett volna a black metal világa."

arcturus_8

Ha messzebbre tekintünk, az Aspera Hiems Symfonia a szélesebb értelemben vett színtéren is alapműnek számít, pusztán abból adódóan is, hogy hírből sem ismerte a műfaji határokat, ugyanakkor atmoszférateremtésben kevesek vehették fel vele a versenyt. A maga korának terméke, mégis időtlen munka. A nagyjából négyéves időszakban megszületett dalok mindegyike saját karakterrel bír, az Arcturus lényegét szerintem a Constellationről áthozott tételek (Wintry Grey/Icebound Streams and Vapours Gray, Rødt og svart, Naar kulda tar, Du nordavind) adják vissza legjobban, hiszen azokat sokat, évekig játszották már addigra, míg a többi viszonylag „hirtelen" állt össze a stúdiózás előtt. Ebbe az is belefért, hogy Beethoven F-moll zongoraszonátáját (Appassionata) 6/8-ba átgyúrva beemeljék a Fall Of Manbe, már csak azért is, hiszen ha úgy tetszik, Sverd teljes életműve a klasszikus szerzők előtti tisztelgés jegyében fogant. Hellhammer: „Ma is szeretem ezeket a dalokat és a lemez atmoszféráját is. Mondhatja bárki, hogy mi mindent csinálhattunk volna másként, de ezt már sosem tudjuk meg, így aztán különösebben nem is bánok semmit ezzel kapcsolatban. Persze, milliónyi dolog van, amit ma máshogy csinálnék, de ezen még gondolkodni sem érdemes, hiszen a belőle következő dolgokat is megváltoztatnánk vele. Így aztán mindig inkább az album erősségeire koncentrálok."

Ha a kiadvány úgynevezett kereskedelmi sikereire lennénk kíváncsiak, nos, azt semmiképpen sem pénzben mérték Sverdék számára, ennek okát pedig három szóban foglalhatjuk össze: Ancient Lore Creations. Nevezett „kiadó" mögött egyetlen ember, egy bizonyos Anton Merckoll állt, aki az Asperán kívül a mai napig mindössze a Ved Buens Ende Those Who Caress The Pale demóját jegyzi ebbéli minőségében, de aki ez esetben láthatóan jó helyen volt a megfelelő pillanatban, hogy a szerződéskötésért járó pénzt zsebre tehesse. Már-már maffiafilmbe illő, legendás Skóciába távozása mindenesetre semmiképpen sem könnyítette meg az Arcturus dolgát, akik ezt követően már kizárólag Tiziana Stupia labeljével, a Misanthropyval tárgyaltak. Anyagilag mindenesetre ez a váltás sem sokat lendített a csapaton. Megközelítőleg korrektnek mondható terjesztést csak akkor kapott az anyag, amikor a Century Media azóta már megszüntetett, black metalra szakosodott, észak-amerikai imprintje, a Century Black a szárnyai alá vette. Ekkor tűnt úgy először (de közel sem utoljára), hogy az Arcturus dolgai igazán beindulhatnak, turnézásról azonban Garm hallani sem akart (egy rövid időre nemsokára ki is szállt a bandából, nagyjából a Borknagarral párhuzamosan), és rövid úton el is halt ez a szál.

arcturus_7Az Aspera története azonban ettől függetlenül is tovább íródott. Tudatosan, vagy puszta ösztönből, de ők öten valami olyat alkottak meg itt, ami a maga tökéletlenségében is nagyon hamar hivatkozási alappá vált, amit később sokan próbáltak utánozni, miközben az elkövetőknek sejthetően fogalmuk sem volt róla, de nem is igazán foglalkoztatta őket, hogy ekkora hatással lesznek vele a színtérre. Akár a mindenkori Ulverre jellemző totális művészi szabadság, akár az August és Sverd képviselte hangszeres virtuozitás, akár a Hellhammer köré kiépült kultusz felől tekintjük a dolgokat, az origóban mindannyiszor az Arcturus korai korszakának produkcióit találjuk. Felbukkan azért némi ifjúkori túlmozgás a norvég, latin, óangol nyelvű szövegek egymást kergető használatában, többek között a My Dying Bride és köreik hatására. Nincs azonban miért elnézést kérni, jól áll ez (is) az Arcturusnak, egyben a következő, a La Masquerade Infernale albummal fémjelzett korszakukba is átvezet. Az úgymond pszichedelikus vonások a későbbiekben jobban előtérbe kerültek, ahogy hőseink idősebbek és nyitottabbak is lettek, közben pedig belépett a képbe számtalan hatás, az abszolút kvlt Devil Dolltól kezdve a Pink Floydig. Az Augustot váltó Knut szerepe is nagyon fontos volt ebben a váltásban, bár abban ekkor már mind egyetértettek, hogy el akarnak távolodni a black metal csapdáitól. A kapuk pedig kitárultak!

 

Hozzászólások 

 
-2 #4 GTJV82 2022-02-24 21:22
Kiváló írás egy 10/10-es albumról.
Egyetlen érszrevétel: sajnos az eredeti lemez hangzása elég poros és tompa, viszont kiadták 2002-ben dupla albumon "Aspera Hiems Symfonia + Constellation + My Angel" címmel, mind3 ikonikus anyago tisztességes remasztert kapott.
Mind az album, mind a Constellation EP és a My Angel demo is.
Szóval az ottani hangzással érdemes hallgatni. :)
Idézet
 
 
-2 #3 sehol 2022-02-23 21:47
Köszi a cikket, nagyon jó! Koroknai úr írásaival ambivalens a viszonyom, a koncertbeszámol ók irodalmias stílusán rendre meglepődöm, de kritikákért és a klasszikushocké rt trve respekt.
Idézet
 
 
-2 #2 Thasaidon 2022-02-23 21:41
Király írás arról az Arcturus-lemezről, ami pont a legkevésbé mozgat meg. A To Thou Who Dwellest in the Night meg a Du Nordavind bejönnek, a többire sosem tudtam ráhangolódni, néha emlékeztetnem is kell magam, hogy a La Masquerade előtt ez a lemez is ott van, nálam ott kezdődik úgy igazán az Arcturus.

Viszont ha valahogy terítékre kerülne a záró bekezdésben említett Devil Doll, azt annyira szanaszét adnám, hogy szavakban ki sem tudom fejezni. :-D
Idézet
 
 
-2 #1 Equinox 2022-02-23 18:40
Szeretem én ezt a rovatot, de ez még a szokásosnál is jobb, alaposabb írás. Én nem ismerem ezt az albumot, én csak a következő 2 avantgárd lemezért vadulok Arcturus fronton. Amióta azokat hallgatom (elég sok éve), most van először az a pont (pandémia óta kb), amikor a black metlat már önmagában is tudom értékelni (Emperor, Immortal meg 1-2 kirívó ellenpélda régen is volt, de a stílus mindig a legmostohább volt nálam). Szóval egy ilyen cikk hatására muszáj kipróbálni, hogy mai fejjel mit mond a lemez.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.