Shock!

augusztus 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Type O Negative: „Újabb tíz év múlva megint másként élek majd”

Type O NegativeJosh Silver szinte felismerhetetlenül másképp néz ki, mint mondjuk egy évtizeddel ezelőtt, a Petőfi Csarnok oldalában lévő szabadtéri kocsmában megejtett kis beszélgetés azonban ékesen bizonyította, hogy a szarkasztikus, cinikus humor nem csak Peter Steele sajátja a Type O Negative-ban. Már az interjú során is volt egy enyhe, ám határozott megérzésem, hogy a billentyűsnek igazából mindene tele van már az egész turnézás-cirkusszal, de ha már így alakult, megpróbálja magát minél jobban elszórakoztatni, és ezt a koncert fényében csak még valószínűbbnek tartom. Az év egyik komoly csalódását jelentő buli dacára Josh-sal találkozni mindenképpen maradandó élmény volt: roppant kifejező mimikája, lapos pislantásai és az ember veséjéig hatoló átható tekintete olyan, amit garantáltan soha nem felejtesz el.

 

10 éve játszottatok itt az October Rust lemez turnéján, és…

Ezt már mások is mondták ma, de nem emlékszem rá, pedig állítólag még a helyszín is ugyanez volt.

Csak azt akartam kérdezni, hogy mi a legnagyobb különbség…

A globális felmelegedés. 15 fokkal melegebb van, mint akkoriban. (vigyorog)

…az akkori és a mostani Type O Negative között?

Hmmm… Hogyan is lehetne összehasonlítani egy fiatal, naiv bandát egy olyan öreg zenekarral, ami több mint 18 éve létezik? Tapasztalatlan idióták voltunk akkoriban, ez az igazság. Fogalmunk sem volt, mit csinálunk, semmi tudatosság nem volt abban, ahogyan működött az egész csapat. Rosszban voltunk a kiadónkkal, rosszban voltunk mindenkivel a világon, és nem tette egyszerűbbé a helyzetet, hogy még nem nőtt be a fejünk lágya. Ennyi idő alatt persze mindenki rengeteget változik. Te például mit csináltál 10 éve?

Középiskolába jártam.

Na látod! Annyit talán nem változtam, nem változtunk azóta, mint mondjuk te, de elég, ha annyit mondok, hogy akkor 34 éves voltam, most pedig 44 vagyok. Nézz csak rám! (mosolyog)

Akkoriban nagyon futott a szekeretek az October Rust lemezzel, az egyik legnépszerűbb metal banda voltatok a világ minden tájékán, de később kicsit háttérbe szorultatok, és most sincs körülöttetek akkora felhajtás. A pörgést, a nagy népszerűséget élvezted igazán, vagy jobb viszonylag nyugodtan dolgozni?

Nem tudok így különbséget tenni, hogy akkor volt-e jobb vagy most. Egyébként érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy mit jelent az általad említett háttérbe szorulás… Talán azt, hogy nem adunk már el annyi lemezt? Type O Negative - Josh SilverSenki sem ad már el annyi lemezt, sőt, lassan senki sem ad el egyáltalán semennyi lemezt az internetes letöltések miatt… Ma már sokkal nehezebb aranylemezt faragni egy albumból, mint akkoriban – a mi szintünkön úgyszólván lehetetlen – , pedig az régen sem volt könnyű meló. A World Coming Down szerintem egy óriási lemez, konkrétan a valaha megszületett legjobb Type O Negative albumnak tartom, az meg, hogy nem fogyott olyan jól, mint az azelőtti kettő, sok tényező együttes eredménye volt. Ami a lényeg: nem lehet igazán összehasonlítani a különböző időszakokat. Akkor akkor volt, most pedig most van. 10 éve fiatalok voltunk és bolondok. Ma sem vagyunk teljesen normálisak, de a hülyeséghez remélhetőleg több tapasztalat és bölcsesség társul. Messze nem görcsölünk már annyit lényegtelen dolgokon, mint akkoriban, inkább csak hagyjuk, hogy minden menjen nyugodtan a maga útján. Igyekszünk a zenére koncentrálni.

Az új lemezetek, a Dead Again már az SPV-nél jelent meg. Köztudott, hogy Peter sosem volt éppen elégedett az előző kiadótok, a Roadrunner munkájával…

Nagyon kevés olyan zenész létezik, aki igazán elégedett a kiadójával, de ehhez azért azt is vegyük hozzá, hogy a zenészek alapvetően hisztérikák. Imádnak állandóan panaszkodni, sírni minden miatt, olyanok, mint a kisgyerekek. Ami a Roadrunnert illeti, kétségtelen, hogy egyre lejjebb kerültünk a fontossági listájukon, hiszen először szakítottak egy hatalmasat a Slipknottal, aztán a Nickelback sikere egy egészen új szintre helyezte az egész céget. Egy olyan szintre, ahonnan mi már nem is igazán látszottunk… A Life Is Killing Me lemez ebből következően Amerikában gyakorlatilag nulla támogatást kapott, de a világ többi részén sem volt sokkal jobb a helyzet. Te annak idején sok reklámot láttál róla?

Nem.

És most a Dead Againről?

Arról jóval többet.

Na, pontosan erről beszélek. Az SPV-nél most jónak tűnik a zenekar helyzete, mindentekintetben normálisan bánnak velünk. Persze nem kezelnek minket szupersztárokként, de hát nézzünk szembe a tényekkel, nem is vagyunk azok.

Ez a biztosabb háttér a bandán belül is jobb hangulatot eredményezett?

A bandán belüli hangulattal előtte sem volt semmi probléma. Hullámvölgyek persze mindenütt akadnak,de hát egy zenekar kicsit olyan, mint egy család: néha összevesznek az emberek, aztán kibékülnek.

Csak azért kérdezem, mert a neten elég sok híresztelést lehet olvasni. Ennek nagy része nettó baromság, …

… nagy része viszont egyáltalán nem az. (nevet) Nem kellenek a kötelező körök, nyugodtan kérdezd meg, amit akarsz, legfeljebb nem válaszolok.

Oké. Mennyire egészséges manapság Peter?

(felsóhajt) Kétségtelen, hogy volt már egészségesebb is. Egy turné komoly fizikai és lelki igénybevételt jelent, amit mindenki másképp kezel le. A zenekarban mindannyiunknak voltak nehezebb periódusai. Én a magam részéről így 44 évesen teljesen egészséges vagyok. Ez a válaszom.

Akármilyen állapotban is leledzik éppen Peter, az a sajátos humorérzéke azért a helyén van azok alapján, amiket olvastam tőle mostanság. Csak egy tipikus Steele-vicc volt az is, hogy a Dead Again az első lemezetek a Bloody Kisses óta, amit nem dobgépekkel rögzítettetek, vagy tényleg ez az igazság?

Tényleg ez az igazság.

Azért esett nehezemre elhinni, mert a dobgéppel felvett lemezek nagy részén azért erősen hallatszik, hogy nem élők a ritmusok, egy October Rustról vagy egy World Coming Downról viszont meg nem mondtam volna.

Type O Negative - Josh SilverNem csoda, hogy mindenki fennakadt ezen, mert tényleg nem hallatszik az albumokon a dobgép, de ez rengeteg munkánkba került. Ez egyébként régen sem volt koncepció, egyszerűen csak így alakult, így jött ki kényelmesebben. Mindig volt egy rakás közel tökéletes demófelvételünk, amikbe nem lett volna értelme már utólag belenyúlni, mert annyira rendben voltak. Ezért aztán csak igazítottunk a hangzásokon, az egyes hangmintákon, de nem doboltattunk fel Johnnyval újra mindent. Most viszont már eleve az volt az elképzelésünk, hogy egy élőbb, lélegzőbb megszólalású albumot akarunk, így aztán a kezdetektől fogva élő dobokkal dolgoztunk.

Azon túl, hogy élőbben szól, miben különbözik a Dead Again az utolsó albumtól, a Life Is Killing Me-től?

Leginkább abban, hogy a Life Is Killing Me-nek nem volt arca. Az volt a Type O Negative valaha született leggyengébb albuma. Egyszerűen összecsaptuk, mindenbe belekaptunk rajta, és a vége az lett, hogy nincs egységes hangulata, egyénisége, olyan, mintha legalább négy különböző album lenne rajta egybesűrítve. A Dead Againnel nincsenek ilyen gondok, ez ugyanis nagyon is egészet alkot. Mindannyian hihetetlenül elégedettek vagyunk vele.

Van róla kedvenc dalod, vagy inkább az egészet szereted egyben?

Nos… Ezek ugye mind baromi hosszú nóták, amik rengeteg különböző részből tevődnek össze. Törvényszerű, hogy mindegyikben vannak olyan témák, amiket imádok és olyanok is, amiket ki nem állhatok például élőben játszani. De a These Three Things-et például nagyon szeretem, úgy egyben az egészet. Ez egyenesen a zenekar történetének leghosszabb száma, több mint 14 perc és ma is elnyomjuk, úgyhogy remélem, mindenki hozott magával kispárnát. (vigyorog) Nekem is nagyon jó kis témáim vannak benne.

Kik voltak azok a billentyűsök, akiknek a hatására annak idején pont ezt a hangszert választottad?

Talán furcsa lesz, amit mondok, de sosem érdekeltek kifejezetten a billentyűsök, mindig is összhatásában szemléltem a zenéket, a zenekarokat. (a szomszéd asztalnál felsír egy kisgyerek) Ez egycsecsemő vagy valaki a zenekarból? Na szóval… Egyetlen olyan billentyűs létezett és létezik a világon, akire úgymond példaképként tekintettem fel, Jon Lord a Deep Purple-ből. De őt leszámítva inkább az egyes csapatok voltak rám nagy hatással, a Beatles és a Black Sabbath mindenek felett, vagy ha már mindenáron külön hangszeresekről beszélünk, akkor a gitárosok. (nevet) Úgy akartam szólni, mint ők, ezért aztán minden lehetséges módon igyekeztem is betorzítani a hangszereimet.

Minden idők három legjobb lemeze?

A Beatles minden más bandánál nagyobb hatással volt rám, így három Beatles lemezt mondok: a Magical Mystery Tour, a Sgt. Pepper’s Lonely Heart Club Band és a White Album, ezek az örök kedvenceim. De végül is ugyanígy felsorolhatnám az első néhány Black Sabbath albumot is. (hirtelen nagyot csap a karomra, ahová egy légy repült) Hopp, kereket oldott. Hagytam tovább élni… Visszatérve a témához: rengeteg zenét szeretek, így elég nehéz válaszolnom a hasonló kérdésekre.Type O Negative - Josh Silver

Van még bármi, amit nem értél el a Type O Negative-val, de vágysz rá?

Speciális konkrét vágyam nincsen, de mindig történnek olyan dolgok a zenekarral, amiknek nagyon tudunk örülni. Tudod, már rég leszoktunk arról, hogy terveket gyártsunk, mert úgysem tudunk tartani semmiféle ütemezést, amit előre kitalálunk.

Peter már az October Rust idején is azt fejtegette, hogy 40 évesen a rózsatöveit akarja nyesegetni a hátsó kertben. Ehhez képest mindannyian elmúltatok 40 évesek és még mindig itt vagytok…

Ó, bárcsak én is a rózsatöveimet nyesegethetném a hátsó kertben! (nevet) Az igazság az, hogy ha írsz egy cetlit arról, hogy hol szeretnéd magadat látni 10 év múlva, aztán elteszed és utólag előszeded, meg fogsz döbbenni azon, milyen szinten máshol leszel minden tekintetben, mint ahogyan azt annak idején vártad. Ebből a szempontból érthető, miért beszélt Peter rózsatövekről, hiszen én sem gondoltam volna 10 évvel ezelőtt, hogy 44 évesen még mindig zenélni fogok, és egy nagy ősz szakállal Type O Negative interjúkat fogok adni a világ másik felén. Rengeteg minden megváltozott azóta, de nem bánom, hogy így alakult. Jósolgatni viszont nem fogok, mert egészen biztosan teljesen másként élek majd egy újabb 10 év múlva, mint ahogyan azt most elképzelem.

Mi az élet értelme?

Hogy amíg meghalok, addig annyi jót tegyek azokkal az emberekkel, akiket szeretek és fontosak nekem, amennyit csak tudok.

Interjúfotók: Valentin Szilvia

További fotók:
Type O Negative

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.