Shock!

Október 4-én speciális koncerttel ünnepli meg fennállásának húszéves jubileumát a The Joystix. A koncerten számos vendég bukkan majd fel a Backyard Babies gitárosától, Dregentől kezdve Ganxsta Zolee-n és Szaszán át egészen Kiss Endiig, vagyis a vérbő punk'n'rollban utazó trió abszolút megadja az ünneplés módját – azzal együtt is, hogy az utóbbi években némileg visszafogottabb tempót diktáltak. Utóbbi okairól és a speciális koncertről egyaránt szó esett Szőke Gáborral, azaz Szőszővel készített interjúnkban.

Az évek során többször is voltak olyan megnyilvánulásaid, amikből arra lehetett következtetni, hogy nem megy tovább a zenekar, lehet, hogy takarékra teszed a működést, nem tudod, hogy van-e egyáltalán értelme. Aztán valahogy mégis mindig visszahozod a The Joystixet. Te nem tudod elengedni a zenekart vagy a zenekar nem tud elengedni téged?

Én nem tudom elengedni. De kellett egy nagyobb fajta gondolkodásmód-váltás egyébként nekem ahhoz, ami az elmúlt öt évben ment végbe, hogy másképp tekintsek nemcsak a zenekarra, hanem alapvetően mindenre. És igazából teljesen felesleges volt ezen a témán kapálózni, mert ez a zenekar – kis túlzással – igazából nekem fontos egyedül, nekem viszont szükséges is. Egy platform, ahol meg tudom valósítani magam, ez a csatornám ahhoz, hogy kiírjam meg kiventiláljam, ami bennem van. Teljesen felesleges lenne ezt befejezni, meg a zenéléssel nem foglalkozni. Nyilván volt egy nagyfokú csalódottság abban, ami miatt ezeket írtam, de alapvetően rossz volt a szemlélet. Nem azzal kell foglalkozni, hogy hány ember jön, meg most mennyien vannak, meg hogy mit lehet ebből profitálni. Úgy gondolom, hogy egy alkotó ember esetében nem kérdés, hogy alkot. Az utóbbi időben rácsúsztam a buddhizmusra, ilyen könyveket olvasok, és néztem egy előadást, ahol a faszikám mondta: ő festő, de mostanában nincs ideje festeni, de majd reméli, jövő hónapban. És erre mondta neki a dharma-tanító, hogy figyelj, ha neked ettől függ, hogy van-e időd festeni vagy nincs, akkor te nem vagy festő. Vagyis, ha valakiben megszületik egy dal, egy rajz, egy fénykép, egy bármi, az nem állítható meg, azt meg kell csinálni. Saját magammal szúrtam volna ki a legjobban, ha abbahagyom a zenekart. Igényem van rá, és nem hiszem, hogy valaha is be fogom fejezni. Jó, ha már eljutunk oda, hogy kellemetlen felállni a színpadra, mert úgy nézünk ki, vagy mert olyan produkciót tudunk nyújtani, vagy mert annyira megöregedtünk, az más helyzet, de ezek az én dalaim, és akkor mondjuk áthangszerelve, az aktuális életkoromhoz igazítva, az aktuális hangszerelésben biztos, hogy játszom majd őket.

De azért a működésetek így is átalakult az évek során...

Élő koncert lényegesen limitáltabb számban van, de minden évben kijövünk egy EP-vel, néha kirakok egy-egy feldolgozást, Steve Miller Bandet, Faster Pussycatet... Azért csináltam otthon stúdiót, hogy ki tudjam magamból írni meg olyan formában meg tudjam valósítani az ötleteket, ahogy megszólalnak a fejemben. Hat éve, amikor a Pretty Boy Floyd előtt játszottunk Tatabányán, akkor jött, hogy leállunk, bla-bla-bla, de utána csomó mindent végiggondoltam, úgymond önvizsgálatot tartottam, és rájöttem, hogy ez egy adottság, és ezzel élni kell. Ha öt ember hallgatja, az pont öttel több a nullánál... Rengeteg nagy kedvencemből sosem lett nagy név: ott a Warrior Soul például... Most nyilván nem a Warrior Soulhoz hasonlítom magunkat, de ahhoz képest, amennyit nekem adott az a zene, ahhoz képest, micsoda potenciál rejlett benne, mondhatni, sikertelenek voltak, nem jött be nekik az az áttörés. Ha én akár csak egy embernek is annak a felét adom, mint amit nekem adott egy ilyen zenekar, akkor már tökre megérte. Szóval ez minden szempontból egy ilyen win-win szituáció, amennyiben nem úgy áll az ember hozzá, hogy rajtam miért nincsenek annyian, mint ezen meg azon, miközben én ennél jobb vagyok. Ami amúgy tök szubjektív. Vagyis a lényeg, hogy arra jutottam: semmit sem kell túllihegni, csinálni kell, ami jön az emberből, mert nekem ez jólesik. Ha van ebben társam, az tök menő – és mindig akad –, ha nincs, akkor meg csinálom egyedül.

Ezzel együtt pont most néztem, hogy kiraktad: gyakorlatilag elővételben közelíti a teltházat a jubileumi buli. Lehet, hogy ez is annak köszönhető, hogy nem erőlteted?

Figyelj, én hiszek ezekben... Ahogy egyre öregszem, egyre furcsább gondolatokkal rokonszenvezem! (nevet)

Én is maximálisan hiszek benne, ezért is kérdezem.

Fiatal koromban ezeket megmosolyogtam, de ma már úgy látom: ha valaki görcsösen ragaszkodik valamihez, az kontraproduktív tud lenni. Arról nem beszélve, hogy annyira komolyan vettem ezt a punk dolgot, hogy tényleg felvettem a Johnny Rotten legrosszabb pillanatait idéző attitűdöt. Mindenkinek beszólni, állandóan dohogni meg szarakodni mindenen... És ezt olyan magas fokig vittem, hogy már komoly problémáim támadtak belőle saját magammal, ez ugyanis egyáltalán nem a problémakezelés megfelelő módja. Szóval elengedtem ezt az egészet. Jó, nyilván kurvára hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak magam miatt csinálom ezt, hiszen a zenélésnek, a koncertezésnek, a zenekarosdinak akkor van létjogosultsága, ha ott a közönség. Anélkül nem teljes az élmény. De nem erre koncentrálok. Ha sokan lesznek, tök fasza, de ha lesznek hárman, az is kurva jó, érted, mert hárman vették az adást. A mai világban te is tudod, mennyi szabadidőd van – nekem ugyanennyi van. Ha bárki veszi a fáradságot, és eljön a bulira, azt értékelni kell. Nyilván nem titok, hogy a mi zenénk már poros. A lányom 13 éves, látom a mai tiniket, kurvára nem ez mozgatja őket. Lehet, hogy majd egyszer lesz egy felívelése ennek a stílusnak, de ez most még nincs itt. Vagyis a miénk öreg zene, a koncertekre alapvetően a pályatársaink jönnek le, és mindenkinek kilencmillió dolga van, szóval tök nagy megtiszteltetés, ha bárki veszi a fáradságot ehhez. Úgyhogy a kérdésedre visszatérve: igen, szerintem előfordulhat, hogy ez a szemléletváltásnak is köszönhető. Meg annak, hogy megálljt tudtam parancsolni annak az aknamunkának, amit saját magam ellen végeztem a közösségi médiában. Visszaolvastam és az összes posztomat letöröltem vagy tíz évre visszamenőleg... Borzasztóan égtem magam előtt, amikor elolvastam, hogy miket írogattam ki, mert felettébb gáz volt. És ahogy mondtam, próbáltam tudatosan átvariálni a gondolkodásmódomat, inkább a pozitív dolgokra koncentrálni. Már csak azért is, mert ma már az átlagember is olyan, mint én voltam nyolc évvel ezelőtt: ez a pikírt, fikázó, cinikus izé... Nekem meg kurvára tele van ezzel a tököm, kurvára gáz az egész. Nem akarok semmilyen szinten ilyen emberekhez hasonlítani. Úgyhogy próbálom pozitívabban szemlélni a világot, és ugyanígy hozzáállni a zenéléshez is. És nem azért, mert így majd több ember jár a bulikra, hanem szimplán, mert így jobban érzem magam.

Szerintem a te esetedben a fizikai életmódváltás is jelentős dolog, mert láthatóan neked is nagyon fontos, és valamennyire köztudott is rólad. Úgyhogy indokolt a kérdés, hogy melyik jött előbb: a szemléletváltás vagy a fizikai életmódváltás? Vagy kéz a kézben járt a kettő, és nem lehet így megmondani?

Körülbelül egyszerre. Úgy négy-öt éve elkezdtem sportolni, és teljesen átvariáltam az életmódomat. Örülök is, hogy felhoztad ezt, mert egy léha fasz voltam! (nevet) Úgy nézett ki egy napom, hogy akkor is rengeteget dolgoztam, aztán hazamentem és sajnáltam magam. Egy idő után mindez odáig fajult, hogy már a családi életemnek is kezdett nagyon durván a rovására menni, tehát magánéleti zűrök is beköszöntek. Hálistennek van egy olyan baráti köröm, akik rábeszéltek, hogy figyelj, szedd már össze magad! Volt rajtam x kiló, elkezdtem meghízni, tunya lettem, és tunyává vált a gondolkodásom is: befásult, megkeseredett vén fasz voltam. És akkor nekiálltam a sportnak, kezdve a saját testsúlyos edzéssel. Bent volt állandóan az edzőcucc a csomagtartómban, és bárhol láttam egy parkot, megálltam, átöltöztem, leedzettem, aztán mentem haza. Utána még jött hozzá a futás, a boksz, az országúti bringa, és a mai napig hetente négy-ötször mozgok, futok. Egy maratont nem futok le egy héten, de a félmaratonon túl vagyok. A boksz most kicsit elmarad, mert nincs rá időm, de a saját testsúlyos edzés végig megmaradt. Így szépen sikerült íaz állóképességemet is felhozni, és ledobtam 15 kilót is. Bár sosem voltam elhízva, de én azért láttam magamon a pluszt... És ez az egész nyilván a gondolkodásomat is elkezdte átformálni, teret nyert a pozitívabb szemlélet: hogy nem elhagynia kell magát az embernek, hanem átformálni. Úgyhogy szerintem javamra vált ez az egész sztori. Nyilván, ha valaki ismer, akkor tudja, hogy ha valaminek nekiállok, akkor azt vagy csinálom, vagy nem csinálom. Úgyhogy nekiálltam, és tényleg a mai napig nyomom. Sokan két hónap fellángolás után feladják, de én most már elmondhatom, hogy több mint négy éve ez a heti négy-öt edzésem ez megvan, és próbálom kondiban tartani magam. Szerintem minimumkövetelmény, hogy aki feláll a színpadra, az ne úgy nézzen ki, mint egy lefingott, elhízott, tohonya izé, hanem adja meg a tiszteletet az embereknek, akik eljönnek. Ettől lesz hihető, amit csinál. A The Joystixet is addig csináljuk majd, amíg megvan belülről a késztetés, és fel bírok menni a színpadra.

Amíg megy az a jellegzetes derékból meggörnyedt póz?

Az simán megy, de alapvetően azért, mert púpos vagyok! (nevet) De egyébként érzem én is a kort, hiszen 50 éves leszek jövőre. Pedig most voltam 22, aztán 28, és az egész elrepült...

Nem ez a jubileumi koncert lesz az első alkalom, hogy neves külföldi zenészt sikerül idecsábítanod, hiszen ott volt Kory Clarke, aztán Stevie Rachelle, most meg érkezik Dregen. Miért pont ő?

Év elején leültünk a zenekarral, megkérdeztem tőlük, hogy figyeljetek, húszévesek vagyunk, csináljunk valamit, vagy ne csináljunk valamit? Mondta Jimmy és Lacika is, hogy ja, csináljunk, tök jó lenne, én meg: figyeljetek, ha már húsz éve nyomjuk, akkor csináljuk meg faszán! És arra gondoltam, hogy megpróbálok elhívni egy olyan embert, aki miatt ezt a zenekart megcsináltam anno 2005-ben. Sőt, a Joystixnak volt egy elődje, a Sonicdollz, amit azután alapítottam meg, hogy kiszálltam a Slangből 2000 környékén. Ott már Jimmy dobolt, de a Slang basszere, Végh Feri játszott velünk. A hatszámos EP-nk abszolút ilyen Backyard Babies-jellegű történet volt.

Emlékszem, hogy már a Slang hammeres interjújában is emlegettétek őket a '90-es évek végén.

Igen, igen, igen. Aztán később teljesen rácsúsztam a rockabilly zenére, és akkor átváltottunk rockabillybe nagybőgővel meg mindennel, és a Sonicdollz már inkább így lett ismertebb, de másképp indult. És amikor utána megcsináltam a Joystixet, három zenekar hatása volt nagyon meghatározó: Gingeré és a The Wildheartsé, a Danko Jonesé meg a Backyard Babiesé. Dregennek gitárosként is kurva nagy fanja voltam. Gingert korábban már el akartuk hívni egyszer, de nem egyszerű a pali, nem is nagyon mozdul ki Angliából, Danko Jones nem Európa, tehát ő eleve nem játszott, így adta magát Dregen. Vele eleve játszottunk már korábban, és egy baráti pár Franciaországban vele is jóban van, innen a kapcsolat. Írtam a srácnak, hogy puhatolózzon nála, beférne-e neki a jubileumi buli, gyorsan megjött a pozitív válasz, így utána már direktben őt kerestem. Mondott egy tök baráti árat, meg hogy szívesen jön, ha kell, DJ-zik, ha kell, játszik velünk, amit szeretnénk. Megállapodtunk, és ennyi volt. Kurvára jó fej volt. Azóta is egy kontaktban vagyunk, úgyhogy nekem nagyon nagy szám, hogy eljön ide azért, mert húszéves ez a szar magyar zenekarom, és játszik velünk pár dalt. Tök nagy élmény lesz.

A többi vendéggel is hasonló együttzenélések várhatóak?

Igen. Ott leszünk mi hárman, és majdnem végig három plusz ember áll majd a színpadon. Jön Dakos Lilla, aki billentyűzni fog egy csomó dalban – ugye a lemezeken van szinti, meg zongora, meg minden, úgyhogy ő azt hozza –, plusz lesz két vokálos hölgy is, Nagy Kriszta és Jakab Szilvi Barbara. Mindig küzdök vele, hogy a többiek sajnos nem tudnak énekelni, meg nem is vagyunk sokan, de azért az összes dalunk tele van vokállal, és élőben nem tudjuk ezeket úgy lehozni, mint a lemezen. Most viszont megoldjuk ezt is, úgyhogy hálistennek a műsor nagy részében hatan leszünk fenn, és ehhez csatlakoznak majd a vendégek. Nagy többségükkel már zenéltem közösen: jön Ganxsta Zolee és Big Daddy Laca, akikkel a KGB-ben játszottunk együtt, aztán Szasza, akivel a Zorallban, Greff Andris és Zsola, mint egykori Joystix-tagok, valamint Dominique, azaz Stuffy a High-School Motherfuckersből, akivel a Suckerstarzban játszunk együtt. De ott lesz Ben, a Flying Donutz dobosa, aki egy francia turnén dobolt nekünk végig. Jön Körmi, akivel a fehérvári gyökerek miatt több évtizedes a barátság, és ott lesz Endi is, akivel még nem zenéltem együtt, de ezer éve tök jó barátok vagyunk, úgyhogy gondoltam, meghívom. Nem szeretek senkinek a nyakára járni, de erre a húszévesre most azt mondtam: oké, felveszem a pléhpofát, és végighívok mindenkit. És elsőre mindenki mondta, hogy persze, jövünk! Magyarországon ez is tök hülyén jön ki, mert mondjuk a nemzetközi színtéren Ganxsta Zolee vagy Szasza megfelelői legendák. Itthon nyilván kimész a közértbe és találkozol velük, szóval másképp működnek a dolgok, de én ezekért az emberekért annak idején rajongtam: 14-15 évesen Sex Action- meg Sing Sing- meg Dance-fan voltam, aztán jött a Kartel. Tényleg tökre szerettem ezeket a zenészeket: akkor még nem ismertem őket személyesen, de rajongó voltam. És most, x év után ott tartunk, hogy zenéltem is velük a karrierem során, plusz egy telefon, és azt mondják: figyelj, ott vagyunk, persze, jövünk tök szívesen, tök király, csináljuk! És ez kurva jó érzés! Most folynak a próbák, és lesz például olyan felállás, hogy Endi dobol, Ganxsta Zolee meg én gitározunk, Big Daddy bőgőzik, Szasza pedig énekel. Kérdeztem őket, és mondták, hogy soha nem játszottak még így együtt. Ja, és előzenekarként a pécsi Dirty Dealerz játszik majd, akiknek az énekesük, Jeli az egykori Stallionből lehet ismerős. Hozzá szintén ezeréves barátság fűz.

Ha lement ez a koncert, utána mi következik? Gondolkozol már konkrétumokban, vagy majd ahogy jön?

Ha lemegy ez a buli, akkor pihenek! (nevet) Rengeteget rohangálok most minden szarral, én járok próbálni mindenkivel mindenhová. De ahogy mondtam: ha jön a késztetés, előbújik a kis hangya, hogy fú, most vannak bennem dalok, akkor leülök és megírok egy lemezt, mit tudom én, egy-két hét alatt. Felveszem a demót, mindenkinek megcsinálom, hogy neked ezt kéne játszani, feléneklem satöbbi-satöbbi. Konkrétan kész dalokat küldök ki a többieknek, és nyilván utána ők is hozzáteszik a saját ízeiket, de semmiféle nagy terv nincs. Szerintem a mi státuszunkban lévő zenekaroknak eleve totál felesleges óriási szabású terveket alkotni. Ahhoz meg már öregek vagyunk, mint amit úgy 2005 és 2012 között műveltünk, hogy orrba-szájba jártunk külföldre, Európa-turné, francia, holland, német koncertek... 50 évesen már nem feltétlen motivál, hogy leeresztett gumimatracokon aludjak valahol Franciaországban, egy kisvárosban, a promoter lábánál, vagy hogy arra ébredjek a benzinkúton, amikor a török vendégmunkások nekibasznak valamit a Volkswagen kisbusz ajtajának... Erre az underground turnézásra már alkalmatlan vagyok ezzel a zenei stílussal. Magyarországon meg igazából csak nagyon limitáltan érdemes ennek nekiindulni, mert gyorsan jön a pofon, azt meg senki sem akarja. Ahhoz is túl régóta vagyunk ebben, hogy több száz kilométereket utazgassunk azért, hogy aztán utána csalódás legyen, és beleesünk abba, hogy jaj, miért nem jött el senki. Ugyanazért nem jön el, amiért én sem megyek el egy csomószor, meg nyilván egyikünk se megy már el mindenre: mert van száz más prioritás. Úgyhogy nagy tervekre nem kell számolni, de az biztos, hogy zenekar lesz. Én azt mondom, hogy reálisan évi egy-két buli meg egy-egy új anyag várható.

Komplett lemez, vagy EP-k?

Nem azért álltunk rá az EP-zésre, mert nincs ötlet, hanem mert próbálunk alkalmazkodni a világhoz. Régen is kurva béna voltam az önpromócióhoz, most meg pláne elveszett vagyok: nincs TikTokom, és nem is érdekel ez az egész szarság, úgyhogy legalább ennyiben próbálunk haladni a korral. Érted: akkor ne lemezt készítsünk, azt úgysem hallgatja végig senki, hanem legyen egy-két-három szám. De mondom, a zenekar létezni fog, mert nekem fontos – tehát magamnak teszek vele jót főleg, nem az embereknek! (nevet) Megbecsülni sem tudom, hányan ismernek bennünket, de néha azért csodálkozom ám: egy doboktató ismerősöm mesélte, hogy megjelent nála egy 13 éves tanítványa egy Joystix-klippel, hogy ezt szeretné megtanulni... Vajon hol futhatott bele? Halvány lila gőzöm nincs... Úgyhogy fogalmam sincs, mik lennének a reális elvárások. Annyit látok – mert nyilván azért régóta bent vagyok ebben az egész „bizniszben" –, hogy mindenki, még a sokkal nagyobb, sokkal népszerűbb zenekarok is kínlódnak a nézőszámokon, a helyszíneken. A fesztiválokon is azt látom, hogy ugyanaz a tíz-húsz név cirkulál, mert egyszerűen ezekkel tudják megvetetni a belépőt az emberekkel. De hát elsősorban a zene is üzlet, tehát nem orrolok ezért senkire, totálisan elfogadom. Ha szórakozóhelyet üzemeltetnék, bizonyára én sem a Saigon Kicket meg a Warrior Soult hívnám játszani, hanem olyanokat, akiknek a bevételéből ki tudom fizetni a villanyszámlámat! (nevet)

A The Joystix jubileumi koncertje a Dürer Kertben lesz október 4-én. Részletek itt.