Shock!

január 28.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Stuck Mojo: „Cseppet sem vagyunk fontosak”

Stuck Mojo - Rich WardRich Ward egy édes pofa, és ha valakire rá lehet fogni, hogy száz százalékig hiteles, akkor az ő. A színpadon megőrül, megállíthatatlanul ontja azokat a jellegzetes déliesen groove-os riffeket és szólókat, pörög, forog, ugrál, vigyorog és folyamatosan hálás, hogy ott lehet, ahol. Interjún első kérdése, hogy mit kérünk, utolsó, hogy mit viszünk magunkkal, majd egy-egy kérdésünkre levegővétel nélkül, percekig ontja a választ, még az orra alá tolt CD borítók dedikálása közben is megállíthatatlanul sztorizik, és ha nem várna hosszú percek óta a következő újságíró kint, egészen biztosan átdumáltuk volna az éjszakát is a novemberi Dürer Kertes koncertjük után a backstage-ben.

Nem érzed valahol ellentmondásnak, hogy az utolsó lemezetek címe a The Great Revival (a nagy újjászületés), miközben zene finoman szólva nem lett túl jó?

Na igen… Az oka annyi, hogy 17 évig egy énekessel dolgoztunk, amíg Lord Nelson nem csatlakozott hozzánk. Majd öten lettünk, hozzánk került egy második gitáros, és ezek a változások magukkal hozták azt, amit ott lehet hallani. Mindig én írtam a zenét, de az új tagok miatt teljesen friss ötletek jöttek, és valahogy akkor úgy éreztem, hogy ez már nem ugyanaz a zenekar, hanem valami teljesen más. A The Great Revival koncepciója mögött csupán annyi van, hogy sok év után újra zenekarként tudtunk együtt dolgozni. Megvolt az egység, családtagként tekintettünk egymásra. Nem úgy mint korábban, amikor totál széthullott az egész, és már csak munkának éreztük a zenélést, nem jöttünk ki egymással. A zenekar lelkének az újjászületése volt az akkor, valami mást akartunk csinálni, ami mégsem működött. Büszke vagyok erre az anyagra, de tény, hogy nem Stuck Mojo lemez. Sokkal inkább egy Duke vagy szólólemez, vagy a Fozzyhoz is lehetne hasonlítani. Egy csomó minden keveréke, egy adott korszak lenyomata, de nem Stuck Mojo. Utána ezért maradtunk újra négyen, és nem is játszunk arról a lemezről semmit koncerteken. Pont olyan, mint egy randi, ami után azt gondolod, hogy teljesen jól sikerült, de nem igazán akarod megismételni. És ez akkor arra is rádöbbentett, hogy a dalírás nem nyújt sok örömöt akkor, ha nincs kihívás, ha nem tologatjuk a határokat, nem próbálunk ki új dolgokat. Engem az halálosan untat, ha egy zenekar mindig ugyanazt a lemezt adja ki, ugyanazzal a hangzással, hasonló dalcímekkel, ugyanazokkal a bevált formákkal. Néha ki kell próbálni új dolgokat, kockáztatni kell, és néha veszíteni is tudni kell.

Szereted egyébként a popzenét?

Nagyon, inkább azt hallgatom, mint metalt.

Melyik a kedvenc Lady Gaga dalod? (a merch pultnál látható Lady Gaga zenéjét kritikusan illető pólófeliratra utalva)

(általános röhögés) Na, azt a fajta popzenét azért nem szeretem! Amikor a popzenéről beszélek, sokkal inkább a hetvenes évek zenéire gondolok, mint pl. Elton John, Queen, Supertramp, Rush, Styx, Kansas. (énekelni kezd) Ennek ellenére agresszív riffeket szeretek játszani. A stílusom abszolút súlyos, de nézd meg bármelyik Stuck Mojo dalt (a That’s When I Burn refrénjét kezdi énekelni), ez egy populáris dallam! Világéletemben ilyen dalokat írtam. (újra énekelni kezd) Az összes ilyen témám blues-rockon vagy popzenén alapszik. A Stuck Mojo hangzás teszi mindezt déli hangzásúvá, illetve déli-gospelessé. Rengeteg zenekar másolja a Killswitch Engage-et, az In Flames-t, a Panterát, de olyan zenekarról nem igazán hallottam, ami úgy szólna, mint mi. Van egy sajátos, egyéni hangzásvilágunk, és nem akarunk túlságosan messzire elrugaszkodni attól a mintától, ami működik.

A Declaration of a Headhunter a kedvenc Stuck Mojo lemeze a legtöbb rajongótoknak, nekünk is. Miért nem játszotok róla semmit?

Ez az én kedvencem is! Egy gitárral piszok nehéz előadni azokat a dalokat, ezért nem játszunk róla semmit. Azokat a részeket, amikor például 3-4-féle témát játszom egyszerre, és arra jön valami dallam, nem lehet visszaadni, túl komplex. Annak idején pont ezért akartam még egy gitárost magam mellé. Ezen a turnén eredetileg a Halcyon Days játszott volna, az ő gitárosuk egy atlantai srác, ismeri a dalokat, és a terv az lett volna, hogy színpadra hívjuk, hogy játsszunk el néhány dalt erről a lemezről, a Raise the Deadmant, a Set the Tone-t és a Drawing Blood-ot. De sajnos a turné előtt négy nappal kiderült, hogy rákos, ami iszonyatos, teljesen szétestem ettől. Ekkor ugrott be a Black Swan a helyükre, és újra kellett terveznünk a programot, bevettünk néhány régebbi dalt, mint a F.O.D. és Tears.
A Declaration és a Souther Born Killers a két kedvenc lemezem, ezekben él az a tökéletes kombinációja a riffeknek, a dallamoknak és a gitárszólóknak, amit világéletemben kerestem.

A Rising volt az a lemez, amivel átütő sikereket értetek el…

Szeretem is azt a lemezt. A legkevésbé a Snappin' Necks jön be, az egész lemez nem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Eleve egy popzenei producerünk volt akkor, aki olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Whitney Houston meg Mariah Carey.

Hogy került ő mellétek?!

A menedzserünk barátja volt, és ki akarta próbálni magát a súlyosabb zenékben is. Felvettünk néhány demót, és volt egy megállapodásunk, hogy ha a demókkal lemezszerződést kapunk, akkor vele fogunk stúdiózni. Stuck Mojo - Rich WardÉs ugye így is történt. Borzalmas volt, folyamatosan letekerte az erősítőmön a torzítást, valami teljesen műanyag dolgot akart csinálni. A Pigwalkkal már abba az irányba léptünk, amerre mi szerettünk volna. A Rising és a Declaration pedig még jobb lett.

A Declaration után mi történt a zenekarral?

Az énekesünk drogozott, meggyűlöltük egymást. Emlékszem, hogy épp Ausztriában voltunk egy turnén, amikor a buszban összeverekedtünk. Ez elég kíméletlenül rádöbbentett arra, hogy baromira nem érezzük már jól magunkat. A színpadon úgy csináltunk, mintha minden rendben lenne, de senki nem nézett egymásra. Ennek így mi értelme? Nem azért kezdtem zenélni, hogy pénzt keressek, akkor inkább alhatnék otthon a saját ágyamban, ha a pénzről szólt volna az egész. Úton lenni kemény életforma, és amiért megéri, az pont az, ami ma este is történt: az a rengeteg mosoly, a szenvedély és az a csoda, amikor a közönséggel összekapcsolódunk. Akkor ez nem fog megtörténni, ha csak megjátszod magad. Játszottuk az ostoba rocksztárokat. Nem akartam többé az a fickó lenni. Dan Dryden játszott akkor basszusgitáron, Bud Fontsere pedig dobolt, és akkor azt mondtam, hogy nekem ebből elegem van, új zenekart akarok csinálni. Ha benne akartok lenni, rendben, de az is rendben, ha Bonzzal maradtok. A gond az volt, hogy igazából senki nem utálta Bonzot, csak egyszerűen senki nem akart vele dolgozni. Az ő életében nem a zene volt a legfontosabb, hanem az az életmód: a csajok, az pia, a drogok, az egó. Mindannyiunkkal megesik, hogy megszédülünk, de mindenkinek két választási lehetősége van. Vagy felkel valaki, és rájön, hogy ennek véget kell vetni, vagy… Egy zenésznek kizárólag annyi a dolga, hogy egy múló pillanatig szórakoztassa az érdeklődőket. Ennyi az egész, egy cseppet sem vagyunk fontosak a világon. Ugyanúgy, ahogy egy filmszínész vagy autóversenyző, mi is szolgálunk. És ehhez egyszerű motivációkra van szükség. Egy autóversenyzőnek például elég az, hogy vezethet egy fasza autót. Ne az vezérelje, hogy megnyerje a versenyt. Magát a vezetést kell élveznie, nem arra kell koncentrálnia, hogy nyernie kell, mert ha mégsem lesz első, akkor jön a csalódottság. Pont ugyanezért a szenvedélyért csináljuk mi is, 25 évvel az indulás után még mindig. Soha nem volt platinalemezünk, teljesen normális életet éltünk. A szenvedély az, amiért csináljuk. Elképzelni sem tudom, hogy mi másért küzdjek. Legyen hat autóm vagy néhány házam? Minek?! Gitár nélkül én egy hasznavehetetlen alak vagyok, semmi máshoz nem értek. Ezt szeretem, és minél jobb zenész szeretnék lenni. 41 éves vagyok, és csak néhány olyan huszonéves srác van a világon, akik ugyanarra képesek, amire én. Miért? Mert hihetetlenül sokat gyakoroltam, naponta kétszer, amikor nem turnéztam. Az elmúlt évek alatt arra is rádöbbentem, hogy a rajongóink igenis sok pénzt adnak azért, hogy lássanak minket koncerten, és megérdemelnek egy olyan színvonalú előadást, ami megfelel az igényeiknek. Én ezt akarom adni, és elragadtatott arcokat akarok látni, különben elbukom. Úgy akarok kimenni a színpadra, hogy a tőlem telhető legtöbbet nyújtsam. De mit is mondhatnék, eddig sikeresnek érzem az életemet...

Bonzról amúgy tudsz valamit?

(elkomorul az arca) 2005-ben párszor beszéltem vele telefonon. Akkor azt mondta, hogy rendbejött az élete, abbahagyta a drogozást, a családjával és a két gyerekével foglalkozott, és épp egy öt éves pihenőt tervezett. Ez egyébként nem valami Bonz és Rich Ward közötti harc volt, sokkal inkább Bonz és a világ közötti harc. Azok az emberek akik áldozatként állítják be magukat, folyamatosan keresik annak az okát, hogy ki miatt jutottak oda. Egyszerűen azért, mert számukra így könnyebb. Áldozatnak lenni mindig egyszerűbb, ahelyett, hogy felismernék, mitől váltak azzá. A legtöbb embernek baromi nehéz belenézni a tükörbe és kimondani: az én hibám. Ha egy zenekaron belül, vagy férj-feleség, szülő és gyerek kapcsolata jó, akkor bizonyos helyzetekben jobb meghunyászkodni, és elfogadni a szerepet, hogy te vagy a hibás az adott kapcsolat elromlásáért. Bonznak segítettem minden emberi módon, anyagilag is, a végén mondtam, hogy muszáj elmenned rehabra, hogy rendbehozzanak, vissza akarom kapni azt a srácot, akivel annak idején találkoztam, hogy folytathassuk a történetünket. A Southern Born Killers költségeit Sean Delsonnal fizettük ki ketten, sokba került. Andy Sneappel dolgoztunk, nem volt túl olcsó Angliába menni stúdiózni. Ketten folytattuk, annak ellenére, hogy Bonznak szüksége volt ránk, nekünk meg rá. Aztán Bonz azt mondta végül, hogy nem megy rehabra, nincs semmi problémája. Így nélküle folytattuk. Ezzel be is fejeztem vele a történetet. Nem azért, mert nem szeretem, szívből örülnék, ha rendbejönne és lenne egy sikeres zenekara, de ehhez az kellene, hogy tiszta legyen az agya. Sejtelmem sincs, hogy fogja ezt elérni. Pedig rettentő tehetséges srác. Ugyanez történt Phil Anselmóval vagy Peter Steele-lel, David Lee Roth-szal, rengeteg más frontemberrel megesett már ez. Azt hittük, hogy vége a karrierünknek, amikor Bonzzal sorra pocsék koncerteket adtunk és láttuk a közönség csalódottságát. Ez az, amit soha nem akartam újra átélni. Lett új zenekarom, szólólemezem, és úgy gondoltam, ha boldog akarok lenni, akkor az a fontos, hogy száz százalékos minőséget nyújtsak. Amikor Lord Nelson képbe került, először be voltam tojva teljesen, mert énekest egyszerűen képtelenség lecserélni. Pont ezért úgy mutattam be mindenhol, hogy ő az új arc, nem valakinek a helyettese, valakinek a második kiadása. A Stuck Mojo Lord Nelsonnal él és működik ezentúl, vagy vége az egésznek. A menedzsment ugyan megpróbált belőlem frontembert faragni, de én nem akartam. (nevet) Biztos, hogy rosszul sült volna el. Az, amit most teszünk a legközelebb áll ahhoz, ami mindig is jellemzett minket, elkerülve azt, hogy csak egy másolata legyünk saját magunknak.

Lord Nelson hogy került képbe?

Elég furán alakult. Először meghívtuk, hogy vokálozzon a The Great Revivalon hallható Friends című dalban, ami eredetileg a Souther Born Killersre került volna fel. Mindig van pár témám, ami vagy a fiókba, vagy majd a Fozzy lemezre kerül, netán kuka lesz a vége. Amikor együtt dolgoztunk, megéreztem benne azt a fajta szellemet, amit kerestem, és roppant szimpatikus volt, ráadásul baromi tehetséges arc. Bonz olyan volt színpadon, mint Henry Rollins, őrült, maga a káosz, de énekesként nem volt a legjobb, ezt el kell ismerni. Lord Nelson egy csodálatos vokalista és remek énekes. Stuck Mojo - Rich WardVan egy olyasféle dinamizmus a hangjában, amitől kész voltam teljesen. Eleve imádok lemezt készíteni, a semmiből valamit teremteni. A munka kreatív részében rendkívül inspiráló volt egy rugalmas emberrel együtt dolgozni. Jó pár énekessel volt már dolgom stúdióban, akik legtöbbször nehezen fogadták el a tanácsokat, a saját fejük után mentek, ezért mindig óvatosan kellett bánni velük. (nevetünk) Ha nem akarsz semmi negatívumot bevinni az alkotás folyamatába, akkor azt úgy kell csinálni, mint amilyen egy szülő-gyerek kapcsolat. Meg kell dicsérni őket, aztán finoman meg kell kérdezni, hogy megpróbálhatnánk-e esetleg ezt vagy azt? Abban semmi öröm nincs, ha két alfahím csatázik egymással, és mindenki a saját területét védi. Az én hibám egyértelműen az volt, hogy pipa voltam Bonz megbízhatatlansága miatt, és ezért falat emeltem közénk. Mondtam is neki: „te nem vagy zenész, mi a fenéről beszélsz, még csak énekelni sem tudsz, amit te csinálsz az csak szövegelés, semmi más”. Elismerem, ezzel csak még nehezebbé tettem az egészet, én voltam a szuperzenész, aki mindent az égvilágon tud. Mindketten tettük a saját dolgunkat, csak épp másképp. Helyre akartam hozni ezt a kapcsolatot, de sajnos már menthetetlenül elromlott. Tipikusan olyan szitu volt, amikor mindkét félnek meg kellett volna ölelnie egymást, ha csak az egyik ölel, az nem elég. Sokat tanultam abból is, amikor a Fozzyban Chris Jerichoval dolgoztam. Ez ugyanolyan, hogy pl. a feleségemmel nem szeretjük ugyanazokat a kajákat, dolgozni kell ott az egyensúlyért. Vagy én például szeretem, ha a hajam nagyon hosszú, de a feleségemnek meg rövidebben tetszik. (vigyorog) Az élet az egyensúlyról és a tiszteletről szól. Ha nem tudod azokat tisztelni, akiket szeretsz, a büdös életben senki nem fog téged sem tisztelni. Ez az, amit az idő előrehaladtával alaposan megtanultam. A zenei életben elég rossz a hírem, mert nem iszom, nem szívok, lökött vagyok - de jó értelemben véve, meg kontroll-mániákus. Bárki, aki valaha játszott velem eddig, millió rossz dolgot tudna felsorolni rólam. Órákig tudnának a hülyeségeimről mesélni. De egyvalamit nem tudnának megcáfolni, mégpedig azt, hogy százmilliószorosan hűséges vagyok a zenekaromhoz. Hogy én dolgozom a legkeményebben, az első vagyok, aki gyakorolni kezd, az utolsó, aki elhagyja a helyet, én fizetem a próbatermet, én vagyok, aki folyton ellenőrzi a cuccokat – mert egyszerűen ez az életem. Egyáltalán nem várom el mindenkitől, hogy ugyanilyen intenzitással élje az életét, és azt sem várom el, hogy megértsék, hogy én miért vagyok ilyen.

Mi a következő lépés, mikor lesz új lemez? Van egyáltalán most kiadótok?

Nincs. Nektek mondom először el a sztorit: a Napalm Records, aki az utolsó lemezünket kiadta, anno  bátorított, hogy írjak egy southern rock lemezt. Déli riffeket akartak, egy új fejezetet, amivel friss piacra lehetett volna betörni, új rajongókat találni. Aztán amikor megcsináltam, gyakorlatilag ugyanazokat a promóciós köröket futották le, ugyanazokban a heavy metal magazinokban reklámozták, és naná, hogy a Metal Hammer vagy a Terrorizer nem szerette, mert nem az ő profiljuk. A marketing terv az volt ugyan, hogy inkább a rockzenei területen reklámozzák, de végül nem így történt, és naná, hogy egy rakás rossz kritikát kaptunk. A kiadó meg visszakozott, hogy hát nem is annyira érzik ezt a lemezt. Én meg mondtam nekik, hogy ti mondtátok, hogy csináljam meg, hogy majd új piaci területen fogjátok reklámozni, és ti vagytok azok a balfaszok, akik végül a Metal Hammernek küldtétek el, majd sorra jöttek rá a pocsék kritikák. Soha nem lett volna szabad elküldeni nekik! Inkább a brit klasszikus rockzenei szaklapok újságíróinak kellett volna elküldeni, mint ahogy az is volt a terv. Akkor kitalálták, hogy legyen egy új kezdet, írjak egy igazán súlyos lemezt, küldjek nekik három új dalt. Mondtam, hogy rendben, majd küldtem nekik három country-rock dalt. (nevet) Aztán ki is hajították a kukába, pontosan úgy, ahogy akartam. Akkor azt mondták, hogy felrúgtam a megállapodást, én meg ott akartam hagyni a kiadót, de nem akartak elengedni, mondták, hogy még egy lemezzel tartozom nekik. Erősködtek, de tudtuk, hogy muszáj lesz elengedniük, ott volt a kezükben a három country dal, amivel nem voltak elégedettek. Stuck Mojo - Rich WardSzóval most ott tartunk, hogy új kiadót keresünk. Már van 2-3 új dalunk, valahol a Southern és a Declaration közötti vonalon, sőt, inkább a Declarationhez hasonlít, csak egy gitárral. Az iTunes-ra majd feldobunk néhány új dalt, csak azért, hogy a fesztiválokra legyen valami újdonság. Hirtelen új kiadót találni, lemezt felvenni, és kiadni még jövő nyár előtt, gyakorlatilag lehetetlen. Most az a terv, hogy néhány friss szerzeményt feldobunk valahova, új lemez meg majd jövőre lesz.

Bud Fontsere dobol újra a zenekarban. Pár szót mesélnél róla?

1989 óta vagyunk barátok, a Metallicát mentünk egyszer megnézni a Justice turnéjukon, és azóta jóban vagyunk. A zenebisznisz maga a rémálom, egy lélekgyilkos gépezet, és ahogy korábban említettem, a versenyt akarja megnyerni mindenki, nem a vezetésben találnak élvezetet. Ez a mentalitás megtalálta Budot is, megváltozott, aztán a 2005-ös Fozzy turné után mondtam neki: menj haza, találd ki, miért is szeretsz dobolni. Nem mehetsz úgy színpadra, hogy boldogtalan vagy, hogy elmúlt a szenvedély. Ha kastélyt építesz, az alapját szenvedélyből kell lerakni, különben szét fog hullani az egész. Telefonon tartottuk a kapcsolatot utána, csak nem akartam vele dolgozni. De egyszer azzal hívott fel, hogy hozzuk rendbe a dolgunkat. Hiányzott is színpadon, pont ő passzol ide. Volt pár remek dobosunk volt, de egyikük sem hozta ugyanazt a groove-ot, hiába voltak bámulatosak, akár látványosak is, egyikük sem hozott száz százalékot.

Éreztétek valaha, hogy valami eltűnt a zenekarból?

Ha a Pigwalk korszakból nézek videót, elképesztően őrültek voltunk színpadon, és ha egy mostani videót megnézek, ugyanúgy őrültek vagyunk fent. Nem igazán érzem azt, hogy valaha bármi is elveszett volna. Semmi nincs kínosabb annál, ha egy zenekar öregedni kezd. Rengeteg olyasmit láttam, és nem akarok olyan lenni.

Például?

A Van Halent láttam egy évvel ezelőtt, szomorú volt, és utáltam akkor őket, pedig a Van Halent világéletemben imádtam. Pedig tök jól néztek ki, kockás hasak, totálisan fitt külső, de érezni lehetett, hogy valami nagyon nem stimmel. Ellenben láttam a Queent Paul Rodgers-szel, ők fantasztikusak voltak, mindenki vigyorgott, csodásan szóltak, imádtam. A Journeyt is láttam az új énekessel, óriásiak voltak, megvolt bennük a szenvedély. Pár hónapja láttam a Disturbed-et és az Avenged Sevenfoldot. Avengedék fantasztikusak voltak, jól játszottak, sütött az energia belőlük, de a Disturbed valami borzasztó volt, olyasmi, mint amikor a fű növekedését figyeled. Jól szóltak, ezzel nem volt gond, csak olyan szerencsétlenül ácsorogtak, hiányzott minden energia, pedig a Disturbednek nem erről kellene szólnia. Mi a fenéért játszottak úgy, mintha ők lennének a Type O Negative? Nem is igazán megyek sok koncertre, mert talán túl nagyok az elvárásaim, és nem azt kapom, amit szeretnék. Ellenben imádom a közönséget figyelni. Két évvel ezelőtt láttam az Aerosmitht, rettenetesek voltak. A ZZ Top volt a nyitóbanda, ők ellenben óriási formát nyújtottak: viccelődtek a közönséggel, hozták a szinkronizált, klasszikus mozdulataikat. Nem öregembereket láttál, hanem azt érezted, hogy ez mennyire odabasz. Mindig próbálom azt megfejteni, hogy ezt az érzést mi hozhatja elő, miért működik vagy nem működik egyes zenekaroknál. Az Aerosmithnél érezni lehetett a zenekaron belüli gondokat, Steven Tylernek drogproblémái voltak akkoriban, de ezt akkor nem tudtam, csak éreztem, hogy valami nem stimmel, mert Joe Perryvel egyáltalán nem néztek egymásra. Szeretem megfigyelni és elemezni ezeket a dolgokat. A mi közönségünk nyilván kisebb, a Stuck Mojo sosem lesz arénazenekar, sosem fogunk tízezer jegyet eladni. Nyilván jó lenne, de realisztikus vagyok, várhatóan egész életemben klubokban fogok játszani, és hihetetlenül boldog leszek, ha minden este annyira jó lesz, mint a mai. Akkor boldogan fogok meghalni. Ma a közönség jól érezte magát, a zenekar is, a crew is, a cateringes lány fantasztikus ételeket készített, minden csodálatos volt. Ha minden nap ilyen lenne, mint a mai: forró fürdő, friss üdítők… nem is érezhetném magam jobban.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 Guest 2011-01-20 21:26
Jó arc.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.