Shock!

április 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Machine Head: „Nekem is új volt, hogy tudok magasan énekelni”

Szeptember 27-én jelenik meg az oaklandi Machine Head hetedik stúdióalbuma, az Unto The Locust. Nem túlzás azt állítani, hogy Robb Flynnék új nagylemezét ezúttal minden korábbinál komolyabb várakozás előzi meg: miután az ezredfordulós stíluskanyarokat követően a banda a Through The Ashes Of Empires anyagon visszatalált régi önmagához, majd a The Blackeninggel olyan magasra jutottak, mint még soha, mindenki roppant kíváncsi, merre indultak tovább a friss dalokban. Az elképesztő érdeklődést a feszes ütemezés is elég jól jelzi: mindösszesen tíz percet kaptunk a főnök életéből arra, hogy csevegjünk vele egy kicsit az új témákról. Mélyinterjúra ennyi idő alatt nyilván nincs lehetőség, a felszínt azonban remélhetőleg sikerült megkapargatnunk Robb segítségével...

Nem éreztetek nagy nyomást, amikor nekiálltatok a dalszerzésnek egy olyan sikeres és szakmailag is agyondicsért lemez után, mint a The Blackening?

Mire egyáltalán eljutottunk addig, hogy komolyan elkezdjünk gondolkodni az új albumon, már készen álltunk arra mentálisan, hogy ne foglalkozzunk ilyesmivel. De kétségtelen, hogy bizonyos típusú nyomás létezett, ezért is nem akartuk elsietni a munkálatokat. A The Blackeninggel három teljes éven át turnéztunk, és szerencsére a lemez tényleg hatalmas sikert aratott, ami fantasztikus. De éppen ezért amikor véget értek a hozzá kapcsolt körök, elvonultunk magunkat kipihenni, és csak akkor fogtunk bele az ötletek összefésülésébe, amikor már mindenki készen állt a folytatásra.

Mondhatjuk, hogy most is te voltál a fő dalszerző?

Igen, a zenekar megalakulása óta így van. De mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a többiek nem teszik hozzá a dalokhoz a magukét, mert ők is rengeteg témát hoznak. Dave (Dave McClain dobos) például most is egy csomó riffet agyalt ki a dalokhoz, és a megfelelő pontokon Phil, illetve Adam (Phil Demmel gitáros és Adam Duce basszusgitáros) is elővezették az elképzeléseiket. Az én szerepem ebből a szempontból leginkább most is abban állt, hogy én vagyok az, aki felboncolja a közösbe bedobott ötleteket, kiszórja a kevésbé erőseket, aztán szépen egymásba fűzi a megmaradtakat.

Phillel már a '80-as években is együtt zenéltél a Vio-lence tagjaként. Nagyon másképp működtök együtt gitárosként, mint akkoriban, vagy éppen ellenkezőleg?

Azt hiszem, ma már sokkal inkább arra törekszünk, hogy gitárduóként játsszunk együtt, és ez a Vio-lence időkben még annyira nem volt jellemző. Vagyis most elsősorban az a cél, hogy Phil erősítsen engem, és én is erősítsem őt. Mindkettőnknek megvan a maga szerepe, és ez a lehető legjobbat hozza ki Philből és belőlem is. Az új lemezhez is rengeteg apró finomsággal járult hozzá, harmóniákkal, ellenpontozásokkal, netán csak egy-egy hanggal, amik azonban az összhatás szempontjából óriási jelentőséggel bírnak.

Nekem az a benyomásom az Unto The Locust kapcsán, hogy megmaradt rajta az előző album súlyos, technikás jellege a hosszú számokkal, a dallamokra viszont mintha ezúttal még nagyobb hangsúlyt fektettetek volna...

Tudod, szerzőként viszonylag nehéz megítélni az ilyesmit... Így aztán nem is tudok válaszolni arra, hogy most akkor valóban dallamosabb-e az Unto The Locust, mint a The Blackening volt, vagy sem. Az viszont egészen biztos, hogy a harmóniákra igyekeztünk fokozottan odafigyelni, és ez mindenképpen tudatos szemlélet volt. Arra törekedtünk, hogy minden lehetséges eszközzel erősítsük, támogassuk a dallamokat.

Szerinted melyik dal jellemzi legjobban az Unto The Locustot?

Hú, ez nehéz... Talán furcsa, amit mondok, de összességében igazából semelyik. Szerintem a Machine Head igazi albumzenekar, vagyis nincs olyan, hogy hallasz egy dalt tőlünk, és annak alapján tökéletes biztonsággal jósolhatod meg, milyen a teljes nagylemez. Most is inkább a filmszerű hangulatra utaztunk: arra, hogy elindulsz valahová az albummal, aztán teljesen máshol érsz földet, mire lepörögnek a nóták. Vagyis a lemeznek van eleje, közepe és vége. De ha azt kérdezed, melyik a kedvenc dalom, ma éppen a The Darkness Withint mondanám. Ez azonban napról napra változik.

Az nem éppen egy tipikus Machine Head dal az akusztikus bevezetővel...

Ez biztos. A téma azonban roppant személyes, ezért is áll hozzám olyan közel. Rólam szól, az életemről zenészként. Benne van, mennyire imádom a zenét, benne van, ahogy a zene minden zűrös periódusomon átsegített, és az is, hogy örökre velem lesz. De ugyanakkor az is, hogy ha zenészként turnézol, az év jelentős részét távol töltöd azoktól, akiket szeretsz, akik fontosak neked.

A Who We Are kezdése szintén meglepett. Igazság szerint soha korábban nem gondoltam volna, hogy valaha is gyerekeket hallok majd énekelni egy Machine Head lemezen... Honnan jött ez az ötlet?

(nevet) Na igen... Teljesen természetesen alakult így. Otthon, az emeleten dolgoztam a nótákon, éppen az egyik akusztikus gitáromon játszogattam, a gyerekeim pedig odalent gyűrték egymást: kergetőztek, birkóztak, kiabáltak. Aztán egyszer elkezdtek énekelni, én pedig egyből felkaptam a fejemet. Tulajdonképpen akkor rögtön fel is demóztunk egy kezdeti változatot, miután pedig a többieknek is nagyon tetszett a dolog, végül úgy döntöttünk, a lemezre is felkerül.

Két feldolgozást is rögzítettetek a speciális kiadáshoz, ezeket sajnos még nem volt szerencsém hallani. A Rush Witch Huntján annyira nem is lepődtem meg, azt azonban bevallom, nem tudom elképzelni, ahogy a Judas Priest The Sentineljét játsszátok, pedig hallottalak már Hallowed Be Thy Name-et énekelni...

(nevet) Nos, korábban biztosan fel sem merült volna ilyesmi, hiszen én magam sem voltam vele tisztában, hogy tudok magasan énekelni. Magát a dalt azonban imádom, ha fel kellene sorolnom a három kedvenc nótámat, biztosan közöttük lenne. Úgy tökéletes az egész, ahogy van: a felépítés, a dallamok, az a fémes hangulat és persze maga a szöveg is... A Priest egyik csúcsnótája, ez nem is kérdés. Így aztán nekiugrottunk. Az ének persze nem volt könnyű falat, baromira meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy sikerüljön kihozni belőle azt, amit becéloztunk, a végeredmény azonban minden túlzás nélkül állati jó lett.

Ősztől elég komoly turnék várnak rátok, Európában a Bring Me The Horizonnal, a Devildriverrel és a Darkest Hourrel koncerteztek majd. Mit gondolsz a Bring Me The Horizonról és a deathcore mozgalomról?

Jó zenekarnak tartom őket, és van még a színtéren pár csapat, akiket szintén kedvelek: a Suicide Silence, az All Shall Perish... Nem mondom, hogy olyan zenében utaznak, amit akár játszanék is, de egy dolog biztos: ezek a bandák megint valami mást csinálnak, nem a régi levest melegítik fel. Másrészt pedig a Machine Head is nagy hatással volt rájuk, amit hallok is a dalaikban. És természetesen ők sem tagadják a dolgot.

Mit gondolsz, mennyit játszotok majd a koncerteken az Unto The Locustról?

Ezt egyelőre még nem döntöttük el, vagyis válasz nincs. Folyamatosan gondolkodunk a turnéprogramon, és lassan megállapodásra is kell jutnunk a dallistáról, hiszen most már hamarosan koncertezni fogunk. De azt hiszem, előbb-utóbb mindegyik új nóta előkerül majd a bulikon, mert nagyon hiszünk ebben az anyagban.

A Machine Head és vendégei november 12-én a bécsi Gasometerben játszanak.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.