Aligha okozhatott meglepetést bárkinek is, hogy a Hatebreed harmadik budapesti koncertje totális teltházzal ment le, hiszen a connecticuti hardcore/metal banda az utóbbi években a világ egyik legkedveltebb underground brutál csapatává vált.
Az áttörésüket meghozó Perseverance lemez már félmillió eladott példány körül jár, és aki nyitott az igazán dühös, zsigeri zenékre, az nem nagyon mehetett el szó nélkül az azt követő két anyag, a The Rise Of Brutality és a tavalyi Supremacy mellett sem. Jamey Jasta énekessel a zenekar turnébuszában sikerült leülni egy kicsit a koncert napján.
Harmadszorra játszotok Budapesten. Szerettek fellépni itt? Egyáltalán emlékszel az előző két bulira?
Emlékszem, hogyne emlékeznék! Először egy kis klubban léptünk fel és csaknem másfél órát játszottunk. Iszonyú forróság volt, de a hangulat nem is lehetett volna jobb. Aztán utána jött az a nagy fesztivál, ahol a Slipknot volt a headliner, azt is nagyon élveztük.
A Hatebreed most már hosszú évek óta létezik, azóta világszerte ismert, bejáratott és sikeres névvé váltatok. Amikor elkezdtetek zenélni, gondoltad volna valaha is, hogy idáig juttok?
Mondjuk inkább úgy, hogy reménykedtem benne. Tudod, a Hatebreed a kezdetektől fogva mindig több akart lenni pusztán helyi csapatnál. Mindent alárendeltünk a zenekarnak, rengeteget melóztunk a sikerért, az elismerésért. Persze voltak jobb és rosszabb időszakaink is, de mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy most itt tartsunk. A nehéz periódusokra is, hiszen ezek tanítanak meg igazán értékelni azt, amikor jól fut a szekér. Büszkék vagyunk arra is, hogy sok zenekarral ellentétben nekünk sosem kellett megalkudnunk az idáig vezető úton. Egyetlen olyan kompromisszumot sem kötöttünk, amit ma vállalhatatlannak éreznénk.
A Hatebreed tipikusan olyan banda, ami egyfajta közös nevezőt képvisel a kemény zenék rajongói körében, hiszen egyformán népszerűek vagytok a hardcore, a metal és a punk színtéren. Beszélhetünk még egyáltalán olyan merev határokról az egyes táborok között, mint a '80-as években?
Sokkal egységesebb a színtér manapság, ami nagy szerencse, hiszen ez a zenekaroknak is jó. Annak idején ugyan mi is a hardcore vonalról startoltunk, de a zenénkben a kezdetektől fogva rengeteg metal elem volt, jobban is szerettem crossovernek hívni magunkat, mint vegytiszta hardcore-nak. Eleve ugyanolyan meghatározó hatásaink voltak a klasszikus metal bandák, mint a hardcore nagyjai, és az elejétől fogva rengeteget koncerteztünk metal zenekarokkal, először csak helyi szinten, aztán ahogy egyre ismertebbé váltunk, nagyobb turnékon is: nyitottunk a Machine Headnek, a Napalm Death-nek, a Megadeth-nek... Minden közönség más egy kicsit, de a kezdetektől fogva imádtunk metalosoknak játszani, ma meg már tényleg abszolút nem érdekel, milyen helyen vagy kivel lépünk fel. Az Iron Maiden előtt ugyanúgy megálljuk a helyünket, mint egy vegytiszta hardcore bulin. Lehet persze kasztokra osztani a zenét vagy a rajongókat, de szerintem nem érdemes. A metal, a hardcore és a punk egyaránt agresszív, súlyos muzsikák, olyanok, amiknek a hatása alól nem tudod kivonni magadat, és ennek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen hosszú a haja. Az emberek eljönnek a koncertünkre és átjárja őket a zene, látom rajtuk, hogy jól érzik magukat, és a végén mosolyogva mennek haza. Nekem ez számít igazán, nem a címkék.
Hol látod a zenekart 5 év múlva?
Azt hiszem, több időt fogunk tölteni a stúdióban és egy kicsit kevesebbet az úton, turnézással. Az utolsó két lemezt rohammunkában készítettük az előre lekötött turnék miatt, és ez hosszabb távon nem egészséges.
Eszerint nem vagy elégedett az utolsó két albummal?
Dehogynem, teljesen elégedett vagyok velük, pont olyanok lettek, mint amilyennek szerettük volna őket, de legközelebb azért kicsit másként akarunk dolgozni, más producerrel, más stúdióban, több vendéggel, nem tudom még pontosan... Nem kell persze nagy váltásokra gondolni, eddig sem arról voltunk híresek, hogy szuperdrága stúdiókban vettük fel a lemezeinket hasonlóan drága producerekkel. Most sem készülünk ilyesmire, de tudom, hogy sokkal lelkesebben állok majd az albumhoz és nem 100, hanem 125 százalékosan leszek vele elégedett, ha nem kell rohannunk a dalokkal a lekötött turnék miatt.
Azzal az agresszív zenével, amit ti játszotok, szintet ugrani már nehéz onnan, ahol most álltok. Cél ez egyáltalán?
Ha eljutunk egy magasabb szintre, annak örülni fogunk, de direkt, tehát a zenénk habosabbá, slágeresebbé tétele árán sosem törekedtünk arra, hogy minél több lemezt adjunk el, és ez ezután sem fog megtörténni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egy csomó dalunk nagyon fogós még annak ellenére is, hogy súlyosak vagyunk és agresszívek, de elsősorban nem még ragadósabbnak szeretném a következő albumot, hanem változatosabbnak. Ha meghallgatod egyben az eddigi négy lemezt, észrevehetsz olyan dolgokat, mint például hogy egyetlen dalunk sem kezdődik igazán lassan. Vagy ugyanígy egyetlen nótánk sincs, ami végig valami jóféle basszustémára épülne... Ilyesmikkel szeretnék kísérletezni majd, de természetesen csak a Hatebreed identitásának feladása nélkül.
És ez a változatosság jelenthet dallamosabb hozzáállást is?
Nem, és ennek roppant egyszerű oka van: sosem éreztük úgy, hogy képesek lennénk igazán dallamos nótákat írni. Egyszerűen nincs meg a bandában az a töltés, ami ehhez szükséges, és ezzel most nem arra gondolok, hogy olyanok vagyunk, akikben az egyetlen létező érzés az agresszió, mert ez nem igaz. Pusztán csak arról van szó, hogy ha meghallgatom mondjuk a Killswitch Engage-et, akkor kiadom magamból azokat az érzelmeimet, amiket más esetben mondjuk dalba öntenék. Ha egyszer eljön majd a pillanat az életemben, amikor valami olyasmin megyek keresztül, ami kihozna belőlem egy balladisztikus nótát, akkor azt meg fogom írni és fel fogom venni, mert sosem fogom vissza magamat, mindig olyan dalt írok, ami magától kijön belőlem. De semmiképpen sem a Hatebreed neve alatt fogom kiadni, hanem valami más formában. Ez a zenekar nem erről szól, ide nem fér be egy lírai szám.
Van bármi olyan konkrét vágyad, amit még mindenképpen el szeretnél érni a Hatebreeddel?
Nos... Nagyon szerencsések vagyunk, hiszen nyitottunk már a Black Sabbathnak, Ozzynak, az Iron Maidennek, de mindannyiunk legnagyobb álma az, hogy egyszer le tudjunk nyomni egy teljes turnét a Metallicával. Játszottunk már előttük többször is, de komplett koncertsorozaton, ahol végig mi vagyunk az előzenekar, sajnos még nem volt alkalmunk elkísérni őket. Azt hiszem, ez egy páratlan lehetőség lenne a zenekar számára. Most Európában a Bullet For My Valentine lemondott pár bulit előttük, egyből el is kezdtünk megmozgatni minden követ, hogy beugorhassunk a helyükre, akár ingyen is, nekem mindegy, csak ott lehessünk a Metallica előtt.
Rengeteg bandával turnéztatok már. Kikkel volt a legjobb együtt játszani?
A Slayerrel, a Slipknottal és a Kornnal aránylag sokat játszottunk együtt és mindig nagyon élveztük. Remek arcok mindannyian, ráadásul ezek gyilkos csapatok, akiknek a zenéjét is nagyon szeretjük. Aztán vagy három különböző turnén is felléptünk a Danzig előtt, velük is tökéletes volt az összhang.
A Danziggel? Ez azért meglepő...
Igen, Glennről sokaknak rossz véleménye van, de velünk mindig nagyon barátságos és rendes volt. Ismerte a Hatebreedet, tudta, hogy egy Misfits nóta alapján neveztük el a csapatot. Kimondottan kedvesen bánt velünk, és ez a zenészeire is állt. Eleve óriási élmény és megtiszteltetés volt vele játszani, hiszen azokban a hardcore körökben, ahonnan mi is származunk, Danzignek hatalmas respektje van a Misfits miatt, igazi kultuszfigura. Akármilyen a hírneve, én tényleg csakis a legjobbakat tudom elmondani róla a személyes élményeim alapján.
És kikkel nem jöttetek ki?
Voltak ilyenek is, de inkább nem mondanék neveket, hiszen ők alighanem teljesen másként látták a helyzetet, mint mi. Egy turné sem gyerekjáték, roppant fárasztó és stresszes tud lenni, így aztán adott esetben mindenkiből kihozhatja a rosszabbik énjét. Könnyen meglehet, hogy akiket most felsorolnék, az én helyemben pont azt mondanák, hogy mi voltunk seggfejek, mert éppen fáradtak voltunk, részegek, harsányak, satöbbi...
Mik voltak azok a lemezek, amiknek a hatására elhatároztad, hogy zenélni szeretnél?
A legelső nagy kedvenceim a Metallica és a Slayer voltak, de zenészként, énekesként legalább ekkora hatást gyakorolt rám a Sepultura is. Amikor először hallottam az Arise-ot és a Chaos A.D.-t, arra gondoltam, hogy valahogy úgy akarok én is vokálozni, mint Max Cavalera. Tom Arayával hasonló volt a helyzet, ő is óriási példaképem volt, de nagyon szerettem James Hetfield hangját is.
Azt is szereted, ahogy most énekel?
Igen. Becsülöm benne, hogy kipróbál új dolgokat, hogy mer kísérletezni, próbálkozik tisztábban hozni magát. Nem lehet 25 éven keresztül folyamatosan üvöltözni. Azt is szerettem, amikor erőszakosabban énekelt a klasszikus lemezeken és az is bejön, amikor finomabban nyomja az újabbakon.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Gyakran megkérdezik ezt tőlem, és mindig azt szoktam mondani, hogy inkább kérdezzék a legjobb tizet, mert akkor könnyebb dolgom lesz (vigyorog). Eleve minden hozzám közelálló stílusban tudnék mondani legalább három óriási kedvencet... Most sem ragaszkodom a háromhoz, oké? Inkább mondok pár meghatározó albumot, amiket akármikor meg tudok hallgatni és akármikor lenyűgöznek. Hardcore vonalon mindenképpen ilyen az Age Of Quarrel a Cro-Magstől, ami ma is egy ugyanolyan top-album, mint amikor megjelent. Meggyőződésem, hogy a Cro-Mags elsősorban amiatt tud ma is meghatározó név lenni, zseniális lemez, egyszerűen tökéletes. Aztán imádom az Agnostic Front One Voice-át, a Sick Of It All Just Look Aroundját és az első Biohazard albumot is. Metalban egyértelműen a Slayer Reign In Bloodja az egyik leghatalmasabb etalon, de legalább ennyire szeretem az előbb már említett két Sepultura lemezt, az első három Metallicát és a Bonded By Bloodot is az Exodustól. Mondom, tényleg napestig tudnám sorolni a kedvenceket minden stílusból.
A felsoroltak közül a Sick Of It Allnak dedikáltatok is egy dalt a The Rise Of Brutality lemezen.
Igen, ez volt az Another Day, Another Vendetta. Az a nóta úgy született, hogy a stúdióba menet éppen Sick Of It Allt hallgattam, és eszembe jutott, amikor kissrácként mentem a suliba, és útközben állandóan őket bömböltettem. Valahogy fejbevágott, hogy mennyi idő eltelt azóta, és mégis mennyire aktuális még mindig minden egyes soruk, ez inspirálta aztán a dal szövegét, benne a konkrét Sick Of It All idézetekkel.
Az MTV2-s Headbanger's Ball révén még olyanok is tisztában vannak azzal, kicsoda Jamey Jasta, akik egyébként soha az életben nem hallgattak Hatebreedet. Mit gondolsz, mennyire változtatott meg az, hogy sokmillió ember ismeri az arcodat, hogy odafigyelnek arra, amit mondasz?
Emberként semennyire. Tudod, inkább tipikusan azoknak az arcoknak nagy szám, ha összefutnak velem valahol, akik nem ismerik a Hatebreedet. „Nézd, ott a fickó, aki nyomja a tévében a klipeket", „jé, ott a gyerek, akit minden szombaton nézünk"... Jó egyébként ezekkel az emberekkel is találkozni, de hozzászoktam már ahhoz, hogy felismernek, ha mondjuk lemegyek vásárolni a szupermarketbe. A Headbanger's Ball-lal kapcsolatban inkább másfajta dolgokat nem lehet megszokni. Már több mint négy éve vezetem a műsort, de még mindig nem vagyok képes természetesnek venni, hogy milyen zenészek, zenekarok jönnek el hozzám a stúdióba. Az első adásban Riki Rachtman volt a vendégem, a századikban Lemmy, és közben járt nálam az Iron Maiden, Ronnie James Dio, a Metallica... Erre egyszerűen nem lehet mit lépni. Amikor James, Lars, Kirk és Robert ott ültek velem szemben, folyamatosan úgy éreztem, hogy mindjárt felébredek, mert ez egyszerűen nem lehet igaz. (olyan csillogó szemekkel vigyorog, mint egy 15 éves) De igazából azért is tud ilyen jól működni a műsor, mert akiket meghívunk, nagyjából tudják, hogy ki vagyok, tudják, hogy én is egy zenekarban nyomulok és segíteni próbálok nekik. Ugyanez egyébként a nézőkre is áll, mert ők is tisztában vannak vele , hogy egy ugyanolyan rajongó vezeti a műsort, mint amilyenek ők is, függetlenül attól, hogy a Hatebreedet ismerik-e vagy sem.
Valahogy mindig olyan érzésem volt veled kapcsolatban, hogy rengeteg mondanivalód lenne, sokkal több annál, mint amit a Hatebreed lemezeken ki tudsz adni magadból. Nem gondolkodtál még azon, hogy írsz egy könyvet?
Ó, dehogynem. (lelkesen vigyorog) Sőt, szerintem legalább négy-öt különböző könyvet is meg tudnék írni, ha lenne rá elég időm. Egyet eleve kitenne az, hogy annak idején honnan indultam és hogyan jutottam el odáig, ahol most vagyok. Egy másikat simán meg tudnék írni a rajongókról. Egy harmadikat tele tudnék rakni olyan sztorikkal, amik csak a tapasztalataimról szólnak, és azt hiszem, sokan okulhatnának belőlük. Ugyanúgy rengeteg mondanivalóm lenne arról, milyen olyan fiatalon apává válni, mint amilyen én voltam, de ugyanígy a személyes harcaimról is bőven tudnék mesélni. (Jameynek komoly alkoholproblémái voltak) És egy könyvet persze meg lehetne tölteni csak az első száz Headbanger's Ball adás kapcsán történtekkel.
És mi az élet értelme szerinted?
Egy ember élete során többször is megváltozik az, hogy mi igazán fontos számára. Nyilván nem úgy gondolkodom már, mint 17 évesen, amikor az volt a legfontosabb, hogy minden létező hardcore buliba elmenjek, ott megigyak és elszívjak mindent, amire rá tudom tenni a kezemet, aztán megdugjak minden csajt, aki csak hajlandó eljönni velem. Szülőként, apaként csak az lehet a legfontosabb, hogy minél többet adjak a gyermekemnek. Bánj úgy mindenkivel, ahogy te szeretnéd, hogy veled is bánjanak. Próbálj meg minél többet tanulni, képezd magad, tegyél szert minél több tudásra és tapasztalatra.
