Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Greg Howe: „Motivált, ha olyan gitárossal találkoztam, aki meghaladta az addigi maximumot”

1114gh1Talán egyet tudunk érteni abban, hogy az elektromos gitár valaha élt legnagyobb tudású mesterei közül jó néhányat a '80-as évek második felének nagy gitárhős-mozgalma termelt ki. Greg Howe egyike volt az akkor feltűnt sajátos látásmódú virtuózoknak, és már az 1988-ban megjelent bemutatkozó lemezével nagyban hozzájárult az azt követő korszak gitárjátékának meghatározásához. Azóta eltelt majd' harminc év, Greg örökzöld gitáralbumok egész sorát alkotta meg ez idő alatt, de játszott hard rockot, fúziós jazzt, funkot és popzenét is. Turnézott Michael Jackson oldalán, részt vett session-munkákban többek között Justin Timberlake és az 'N Sync, valamint Christina Aguilera, Rihanna, illetve Enrique Iglesias megbízásából. Greg valódi terepe azonban mindig az instrumentális gitármuzsika marad, ezt legújabb, szám szerint kilencedik szólóalbumán is bizonyítja.

Wheelhouse címmel új lemezzel jelentkeztél szeptember elején, ami a Sound Proof című előző, 2008-as keltezésű munkádat követi. Mi volt az oka, hogy majdnem egy évtizedre felhagytál a szólóalbumok gyártásával?

Az ok prózaibb nem is lehetne: a Sound Proof megjelenését követően egy énekes zenekar tervét kezdtem dédelgetni magamban. 2012-re jött össze a csapat, amit Maragold névre kereszteltünk. Kihoztunk egy albumot, koncerteztünk, úgy három éven keresztül volt aktív a zenekar. Gyakorlatilag ezen időszak miatt nyúlt meg ennyire a két szólóalbumom közötti periódus.

Érzésre és hangzásra a Wheelhouse az Introspection című klasszikus anyagodhoz áll közel. Véletlen ez, vagy tudatosan akartál ebbe az irányba haladni?

Nem gondolom, hogy bármiféle tudatosság szerepet játszott ebben, inkább arról van szó, hogy megint azt a fajta single coil-hangzást helyeztem előtérbe, amelyek a kettes és a négyes pozíciókban érhetők el a Strat-típusú gitárokon. Ezek sokkal változatosabb tónusokat biztosítanak a magamfajta gitáros számára, mint bármi más. Az Introspection korongot anno egy Fender HM Strat modellel vettem fel, amiben stack-típusú hangszedők voltak, és tonalitásban sokkal közelebb álltak az autentikus single coil-világhoz, mint a humbuckerhez. Az új lemezemen is ez a hangzás dominál, ebből adódik a hasonlóság.

Akad egy énekes dal is a lemezen, a Shady Lane, amiben Richie Kotzen hangja hallható. Anno a '90-es években két lemezt is készítettetek közösen. Ezúttal milyen volt a Richie-vel való munka?

Kiváló, mint mindig. Tudod, Richie közeli barátom, sokszor találkozunk, a közös zenélés pedig állandóan a levegőben lóg. Szoktunk beszélni arról, hogy csinálhatnánk együtt megint egy lemezt, de gyanítom, hogy Richie ezúttal énekesi minőségben szeretne elsősorban kollaborálni. Nyilván ezzel sincs gondom, a Shady Lane dal is mutatja, hogy lenne ebben potenciál. Jó móka volt kicsit újra közösködni Richie-vel, elképesztő tehetséges muzsikus, állandó inspirációval lát el.

1114gh2

A Shady Lane dalt a testvéreddel, Al Howe énekessel írtad, ha jól tudom, akivel volt közös bandátok a '90-es évek elején, a Howe II...

Pontosan. A dal úgy húsz évvel ezelőtt készült, de valamiért úgy alakult, hogy sosem találtunk neki megfelelő zenei platformot, ezért mostanáig a fiók alján lapult. Ugye én instrumentális albumokat készítettem, Al pedig... Nos, a testvérem sajnos szerfüggő volt életének jelentős részében, ami nagyon megnehezítette a vele való zenélést. Al továbbra is roppant muzikális fickó, folyamatosan ír, de igazából nem volt realitása annak, hogy ezt a dalt együtt vegyük fel. Viszont mindenki szerette a témát, aki csak hallotta, ezért mindenképpen szerettem volna lemezre tenni. Úgy voltam vele, talán Richie hajlandó lesz felénekelni - szerencsére így is lett.

A gitártónusod számomra nagy rejtély, mert amellett, hogy nagyon tiszta és artikulált, óriási hangkitartás is jellemzi. Hogyan sikerült kifejlesztened ezt a nem túlságosan torzított, mégis komoly sustainnel büszkélkedő hangzást az évek során?

Ez egy érdekes dolog, ami nem egy bizonyos faktorra, hanem inkább több összetevő kombinációjára vezethető vissza. Nyilván van ennek egy kézzel fogható, leegyszerűsített magyarázata, ami alapvetően az erősítő végfokának kihajtásán alapul. Sok gitáros az előfokon tekeri fel a gaint, hogy kellő mennyiségű sustain-hez jusson, ezzel viszont az a baj, hogy így elveszítik az erősítő eredendő karakterét és dinamikáját. Én ennek mindig az ellenkezőjét csináltam, mert a végfok kihajtása sokkal tisztább és nyitottabb szaturációt eredményez. Nyilván magam is használok overdrive pedált, illetve nem zárkózom el az előfok bizonyos mértékű torzításától sem, a célom azonban az, hogy a hangszer hangját halljam, ne a torzítópedálét. A tiszta hangú hangszerekért rajongok elsősorban, amilyen a zongora és a hegedű, és a saját gitárhangzásomat is ennek tudatában igyekszem meghatározni. Azt szeretem, ha a munka javát az erősítő végzi el, és nem a gitár. Ennek érdekében alacsony kimeneti jelű hangszedők találhatóak a gitárjaimban, ez is azt szolgálja, hogy ne nyomjam meg a kelleténél jobban az előfokot. Az overdrive pedálnak nálam tónus-kiemelő szerep jut, nem extra gaint akarok nyerni vele. Van egy szignált Carl Martin overdrive pedálom, a Kick Box, és amikor kitaláltuk, pontosan az a koncepció lebegett a szemeink előtt, amit a kérdésben feszegettél: oly módon legyen képes nagy hangkitartású, szólisztikus tónust produkálni, hogy nem a torzítás mértékét emeli meg, kvázi nem megy át heavy metalba. Allan Holdsworth volt nagy mestere az ilyen típusú megszólalásnak. Egyszerre volt nagyon tiszta és túlvezérelt a hangzása. Ez egy olyan koncepció, aminél nem árt, ha jó füle van az embernek, és a frekvenciák közül képes kiszűrni azokat, amelyek a hangok érthetőségét segítik elő, de azokra is tud fókuszálni, amelyek a túlzott torzítást idézik elő.

1114gh4

Ami a technikádat illeti, a vibratód teljesen egyedi, szinte csak hegedűn alkalmaznak ilyet. Hogyan találtad ezt ki annak idején?

(nevet) Ezt a technikát már kölyökkoromban alkalmaztam, persze akkor még csak a saját szórakoztatásomra. Aztán amikor az első albumomat készítettem 1988-ban, az egyik gitárszóló felvételekor épp jelen volt a Shrapnel kiadó tulajdonosa, Mike Varney. Épp egy futam végére értem, amikor jelezte, hogy nem elégedett az ott hallható vibratóval, és valami agresszívebb dolgot képzelne el. Nekifutottam újra, de hiába szerettem volna jobban megnyomni, hangsúlyosabbá tenni azt az utolsó hangot, valamiért nem akart összejönni. Mindketten éreztük, hogy nem az igazi, nem ezt keressük, és akkor egy hirtelen ötlettől vezérelve a következő próbálkozásnál viccből bedobtam ezt a slide-vibratót. Egyből minden a helyére került. Mivel már régóta benne volt a kezemben ez a technika, nem okozott nehézséget beépíteni a játékomba. Annyira jól sült el ennél a felvételnél a használata, hogy úgy gondoltam, ami egyszer működött, az működhet a következő egymillió alkalommal is. Azóta folyamatosan használom, és a stílusom alapvető alkotóelemévé vált, meghatározza a játékomat. Érzetre nekem ez a fajta vibrato egyáltalán nem tűnik agresszívnek, sokkal inkább hat mókásnak, jókedvűnek, az energikussága viszont nem kérdőjelezhető meg. Egyébként a '80-as évek közepén több Los Angeles-i gitáros is alkalmazta ezt a technikát, elsősorban George Lynch és Warren DeMartini, de ők inkább effektként használták, nem kimondottan vibratóra.

Nemsokára Európában fogsz koncertezni Simon Phillips Protocol zenekarával. Hosszú távúnak ígérkezik ez az együttműködés, vagy csak ideiglenes jelleggel állsz Andy Timmons helyére?

Egyelőre nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Andy kiváló barátom és az egyik kedvenc gitárosom, pár hete még láttam a Protocolban zenélni Mexikóvárosban. Nem szeretnék Andy nevében beszélni, de úgy tudom, szüksége volt némi szünetre, hogy a saját dolgaival is foglalkozhasson, ezért kellett a helyébe lépnem. Nyilván, ha visszajön, azzal sincs gond, de a döntéseket ebben a csapatban Simon Phillips hozza, szóval majd meglátjuk, mi lesz...

Kihívást jelent egy olyan meglévő és roppant határozott kontúrokkal ellátott zenei környezetbe csöppenni, mint amilyen a Protocol?

Amikor Simon felhívott, és megkérdezte, hogy vállalnám-e a turnét, egyből igent mondtam. Ekkor viszont előállt a farbával: „rendben, de így az új lemezt is neked kell feljátszanod!" Így is történt, és ebben az a jó, hogy ilyen formán már nem egy tőlem függetlenül létező és idegen zenei közegről van szó, hanem valamiről, amibe lehetőségem nyílt belecsempészni a saját személyiségemet. Az biztosan más lett volna, ha csak az előző lemezeket kellett volna betanulnom, így viszont részese lehettem a kreatív folyamatnak, aminek köszönhetően kicsit magaménak is érzem ezt a zenét.

1114gh6A '90-es évek közepén Michael Jackson turnécsapatában Jennifer Batten szerepkörét vetted át egy időre. Elmesélnéd a teljes sztorit?

Örömmel, mert bolond egy történet! Jenniferrel már korábban ismertük egymást, ha jól emlékszem, az egyik NAMM Show alkalmával találkoztunk először. Mindig nagy rajongója voltam, és azt hiszem, ő is kedvelte a játékomat. Egyik alkalommal, amikor beszéltünk, jelezte, hogy ott fogja hagyni a produkciót és mindenképpen engem javasolna maga helyett. Ennyiben maradtunk. Sokáig nem történt semmi, csak azt láttam, hogy Jennifer maradt a csapatban. Úgy tűnt, hogy bármilyen nézeteltérés is adódott közte és a produkció között, valószínűleg sikerült rendezniük. Aztán egyszer az édesanyja hirtelen megbetegedett, ezért Jennifernek fel kellett készülnie arra, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz félbeszakítani a turnét és hazarepülni, attól függően, hogy az édesanyja állapota milyen irányt vesz. Erre felkészülvén megkaptam tőle a műsor anyagát, hogy tanuljam be, és álljak készen, ha esetleg be kellene ugrani. Bevágtam az anyagot, rengeteget gyakoroltam az összes dalt, hogy minden flottul menjen, mégsem történt semmi. Hónapok teltek el, de nem csöngött a telefon. Ez 1996 elején történt, tehát éppen az internet-korszak beköszönte előtt. Még mobiltelefonom sem volt akkoriban, ezért hónapokig nem mertem kitenni a lábam a házból, állandóan a hívást vártam. Nem koncerteztem, mert attól tartottam, hogy nem találnak meg, és lemaradok a buliról. Az egész életemet a várva várt telefonhívásnak rendeltem alá. Aztán egyszer elegem lett. Úgy voltam vele, hogy vissza akarom kapni a régi, normális életemet, bármi áron.Újra elkezdtem foglalkozni a saját dolgaimmal, a Michael Jackson-műsort pedig messzire hajítottam, teljesen elengedtem a lehetőséget. Újra hónapok teltek el, míg 1996 szeptemberének utolsó napjaiban, egy hétfő estén megcsörrent a telefon. Este nyolc volt, a vonal másik végén pedig a Michael Jackson-koncertek zenei rendezőjét találtam, aki kétségbeesve kérdezte, hogy ugye fel tudok ülni másnap reggel hatkor az amszterdami gépre, mert nagy szükségük lenne rám! (nevet) 65 ezer ember előtt kellene fellépni szerda este... A szavam is elállt, hiszen hétfő este volt, én pedig ott álltam felkészületlenül. Mindössze hat órám volt, hogy valamennyire átvegyem a dalokat, mert hajnali négykor már a repülőtéren kellett lennem, ehhez pedig kettőkor el kellett indulnom otthonról. Kedden, az amszterdami hotelben még volt némi időm gyakorolni, majd szerda reggel jött a buli előtti első és egyetlen zenekari próba a stadionban. Miután átrágtuk magunkat a programon, a zenei rendező odajött hozzám és azt mondta: „a gitárjátékod nagyon meggyőző, úgyhogy ugorjunk, és kezdjük el átvenni a koreográfiát..." (nevet) Tiszta őrület volt, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent el kellett sajátítani, ugyanakkor roppant izgalmas és érdekes kihívásnak bizonyult, amire ma is kizárólag jó érzéssel tudok visszaemlékezni.

Ha jól emlékszem, hatalmas szőke parókában léptél fel a koncerteken...

(nevet) Így igaz, de az első egy-két bulit még enélkül kellett abszolválnom, mert Jennifer parókája túl kicsi volt, nem ment rá a fejemre! Úgy a harmadik koncertre viszont kerítettek egy nagyobbat, attól kezdve minden este abban léptem színpadra. Nem is lehetett volna másképp, ez része volt az egyezségünknek!

Mennyi ideig játszottál Michael Jacksonnal?

Öt-hat hétig, és hetente három-négy koncertet adtunk. Körülbelül húsz koncertet játszottam a HIStory turnén a zenekarában. Fantasztikus volt ez az időszak, mintha fizetett vakáción lettem volna!

1114gh5

Milyen embernek ismerted meg Michaelt?

Rendkívül udvarias, csendes, halk beszédű ember volt, a színpadon kívül kimondottan introvertált figura benyomását keltette. Félénknek, szégyenlősnek tűnt, ami nagyon furcsa volt, mert abban a pillanatban, hogy színpadra lépett, azonnal szuperhőssé változott, a valódi személyisége szöges ellentétét hozta a deszkákon. Érdekes volt ezt látni. Nagyon élveztem a vele való munkát, még akkor is, ha nem tartott sokáig, és emiatt nem alakulhatott ki mélyebb munkakapcsolat közöttünk. Viszont megtapasztalhattam az oldalán a létező legmagasabb szintű profizmust. Ezen a turnén minden első osztályú volt, az elképesztő luxusról nem is beszélve. Még a kísérőzenekar tagjai is külön magángéppel utaztak, a legeslegdrágább hotelekben laktunk, a legjobb ételeket ettük. Ez volt az első munkám kiegészítő zenészként, és rögtön a csúcson kezdhettem. Innen gyakorlatilag nem lehetett feljebb jutni, a további session-munkáim emiatt már nem is voltak annyira érdekesek számomra. Jó volt megcsinálni azokat is, de nyilvánvalóan más liga Michael Jackson, mint bármilyen egyéb produkció.

A beszélgetés elején szóba került a Howe II zenekar. Szerinted miért volt olyan rövid életű az a csapat annak idején?

Tudod, a Howe II erős Van Halen-befolyás alatt ténykedett, ami a '90-es évek elején már nem bizonyult annyira menőnek, mint azelőtt. Még a középiskolában raktuk össze a bandát, és a kezdetekben kizárólag Van Halen-feldolgozásokat toltunk, ami rá is nyomta a bélyegét a későbbi saját dalainkra. Amikor 1988-ban szólószerződést kötöttem a Shrapnel kiadóval, négy lemezre írtam alá, de már akkor jeleztem Mike Varney-nak, hogy lojális vagyok a Howe II zenekarhoz, és valahogy ketté kellene bontani a szerződést. Azt szerettem volna, ha két instrumentális és két zenekari albumot fed le a kontraktus, és Mike szerencsére belement ebbe is. Így lett az első lemez a névadó szólóalbum, a második és harmadik pedig a Howe II zenekar High Gear és Now Hear This korongjai. Ez utóbbi már 1991-ben jött ki, épp amikor a zenei klíma kezdett barátságtalanná válni a hozzánk hasonló bandák számára. Jött a grunge-hullám, a Nirvana, a Soundgarden, meg a többiek, és ez az újszerű látásmód elsöpörte a tradicionális hard rockot. Így nem lett volna értelme belevágni a harmadik zenekari albumba. Biztos vagyok benne, hogy Mike Varney a kedvezőtlen trendek dacára is kiadta volna, ha megcsináljuk, de igazság szerint már nem láttuk értelmét ennek. A testvéremnek ráadásul ekkor már megvoltak a saját problémái, úgyhogy ki kellett találnom, merre tovább, így kötöttem ki újra az instrumentális vonal mellett. Ironikus, de az a sok instrumentális lemez, amit készítettem az évtizedek alatt, tulajdonképpen mind holtidőben született, amikor csak ültem otthon, és azon töprengtem, vajon mit is kellene kezdenem a karrieremmel...

1114gh3A virtuóz gitározás korszakának csúcsán indult el a karriered, veled együtt akkoriban bukkant fel Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Jason Becker és Marty Friedman. Nem túlzás, hogy a rockgitározást együtt vittétek el a plafonig a '80-as évek végén. Milyen volt a Los Angeles-i színtér és összességében az az éra belülről szemlélve?

Magával ragadó korszak volt, és ezt szó szerint értsd. Tudod, én egy kisvárosban nőttem fel, Pennsylvania államban, ahol kölyökként már nagyon menő gitárosnak számítottam. Én voltam a helyi hős, aki Van Halen-, Randy Rhoads- és George Lynch-témákat tudott játszani. Aztán elkezdett terjedni a pletyka, hogy van egy svéd gyerek, bizonyos Yngwie Malmsteen, aki sokkal gyorsabban és jobban képes gitározni, mint bárki azelőtt. Amikor szembesültem Yngwie dalaival és képességeivel, azonnal elkezdtem tanulni a fogásait. Úgy gondoltam, annál nyerőbb kombináció nem létezhet, ha Yngwie technikáját a Van Halen világával vegyítem. Később, amikor elküldtem a demókazettámat Mike Varney-nak, se Tony MacAlpine, se Vinnie Moore, se Paul Gilbert munkáit nem hallottam még. A demóm hallatán Mike egyből szerződést ajánlott, ugyanakkor megkérdezte, ismerem-e a többi művészét. Nem voltam biztos benne, kikre gondol. Yngwie dolgaival ugye képben voltam, a többiek neveivel viszont még nem találkoztam. Ekkor Mike elküldte eme srácok felvételeit. Emlékszem, egyik-másik témánál nem akartam hinni a fülemnek. Úgy gondoltam, nem létezik, hogy ezek a futamok valóban játszhatók ilyen sebességgel! Viszont óriási kihívást jelentett megfejteni őket. A stúdiózáskor újabb fontos behatás ért, mert Jason Becker és Marty Friedman épp a másik felvételi helységben készítette a kettes számú Cacophony-albumot. Fantasztikusan inspiráló volt közelről látni, amit csinálnak, különösen Jason letaglózó sweep picking-technikája adott hatalmas lökést a továbbiakhoz. Több hetet töltöttünk együtt akkor, állandóan közösen gitároztunk, és számtalan olyan trükköt mutatott, amivel addig még nem találkoztam. Rengeteget tanultam tőlük, hetek leforgása alatt ugrásszerű fejlődésen ment keresztül a játékom. Mire eljutottam a gitárszólók rögzítéséig, összehasonlíthatatlanul jobb gitáros voltam, mint három héttel azelőtt. Ennyit számított Jason és Marty jelenléte, illetve az, hogy megismerkedtem a Racer X és Tony MacAlpine zenéjével. Ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan formáljam a saját képemre ezeket a hatásokat. Személy szerint engem mindig jelentősen motivált, ha olyan gitárossal találkoztam, aki meghaladta az addigi maximumot, aki kicsit képes volt az addig ismert határokat kifelé tolni. Ilyen volt Yngwie, majd jöttek ezek a srácok. Ma is büszkeséggel tölt el, hogy részese lehettem ennek a hullámnak, hogy magam is hozzátehettem a saját részemet.

Az első lemezed szerintem azért kicsit kilógott a többi Shrapnel-kiadvány közül, hiszen jóval funkosabb, rock & rollosabb zenét rejtett, mint a többi anyag...

Érdekes, hogy ezt mondod, mert én is így éreztem annak idején. Akárhányszor hallgattam a többiek lemezeit, mindig konstatáltam, hogy egészen hihetetlen dolgokra képesek, azt viszont sosem értettem, hogy miért kell mindezt állandóan neoklasszikus köntösbe bújtatni. Ez is arra sarkallt, hogy kicsit változtassak a játékszabályokon, és Van Halen-ízű közegbe helyezzem ezt a stílust. Egyébként Mike ugyancsak szorgalmazta, hogy a bemutatkozó anyagom térjen el némileg az addigi Shrapnel-kiadványoktól, hiszen akkor már ott volt neki Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert és Joey Tafolla is, és mindannyian a neoklasszikus vonalat tolták. Yngwie-ről nem is beszélve, akit ugye szintén Mike fedezett fel... Mivel már akkor sem voltam nagy rajongója a neoklasszikus muzsikának, úgy voltam vele, hogy ha már ennyi kiválóság tevékenykedik ebben a stílusban, akkor célszerűbb valami mást csinálnom, olyasmit, amiben a saját egyéniségemet is kibontakoztathatom.

Beszéltünk Jason Beckerről, aki köztudottan ALS-ben szenved negyed évszázada. Tudsz valamit róla, hogy van mostanában?

Jason állapota változatlan jó ideje, de még manapság is hihetetlenül optimistán szemléli a világot. Továbbra is alkot, és a humorérzéke sem hagyta cserben. Jelenleg egy új lemezen dolgozik, amihez épp a napokban játszottam fel néhány gitártémát. Nagyon jó anyag lesz, és ahogy tudom, számos prominens vendég tiszteletét teszi rajta, érdemes lesz meghallgatni. Jason csodálatos elme, aki ebben a borzasztóan nehéz szituációban is képes megmutatni emberi nagyságát, és sosem adja fel a harcot. A kreativitása és a proaktivitása erőt ad mindannyiunknak!

1114gh7

A végére egy könnyű kérdés: melyik minden idők öt legfontosabb gitárlemeze számodra?

(nevet) Ó, haver, a válaszom minden egyes nap más lenne erre! Sőt, ha valaki két óra múlva kérdezné ugyanezt, valószínűleg már akkor mást válaszolnék! Lássuk csak... Jimi Hendrix Are You Experienced? albuma az első, aztán a Led Zeppelin II...

A Led Zeppelin nem tűnik nyilvánvaló választásnak...

Jimmy Page hatalmas kedvencem volt, amikor gitározni kezdtem, mert nem kellett sokat gyakorolni ahhoz, hogy le tudjam játszani a témáit!

De Jimmy Page baromi pontatlan gitáros, nem?

Valóban pontatlan, de a hihetetlen kreativitásával mindig ellensúlyozta ezt. Tudod, a Led Zeppelin az a zene, amit csak ebben a formában, ilyen módon feljátszva hallgatnék meg, mert sokkal több mint szimpla rockzene. Valódi művészi kinyilatkoztatás, és mint ilyen, nem szükséges klinikai tisztaságúnak és gépies pontosságúnak lennie. Az csak ártana neki, kiölné belőle a mágiát.

Rendben, jöjjön a többi korong...

Természetesen az első Van Halen-album is alapvető fontosságú számomra, ahogy Eric Johnson legnagyobb lemeze, az 1990-es Ah Via Musicom is az. Ötödiknek nem is tudom, mit válasszak... Voltak nagy korszakaim, amikor teljesen belebolondultam bizonyos gitárosokba. Larry Carlton is közéjük tartozott. Amikor fiatalabb voltam, úgy másfél éven át szinte csak Larry játékát hallgattam, és rengeteg bop-hatású frázist tanultam meg a lemezeiről. Rettentő érdekesen formálta újra azt, amit Wes Montgomery és Joe Pass talált ki annak idején. Egy Larry Carlton Greatest Hits mindenképpen benne kéne, hogy legyen az ötben. De vannak továbbiak is: az első Stevie Ray Vaughan-anyag például, ha hiszed, ha nem. Vele ugyanúgy voltam anno, mint Larry Carlton munkáival. Nem lehet azt mondani, hogy Stevie Ray újra feltalálta volna a kereket, de mindenképpen új energiákkal ruházta fel a blues pentaton-világot. Majdnem elfelejtettem az egyik legfontosabbat: az első UK-lemezt 1978-ból! Eddie Jobson és Allan Holdsworth lenyűgöző teljesítményt nyújtottak itt! Középiskolás voltam, amikor kijött ez a lemez, és emlékszem, hogy Eddie Van Halen is úgy hivatkozott Holdsworthre, mint a legjobbra, akit valaha hallott. Én pedig nem értettem, hogy miért mond ilyet, hiszen ő a legjobb! Az érdeklődésemet viszont alaposan felkeltette ezzel a nyilatkozatával, egyből meg is vettem a lemezt. Amikor meghallottam Holdsworth játékát, csak ennyit voltam képes kinyögni: „Úristen, ez nem lehetséges!"

Az interjú teljes terjedelmében a musicmedia.hu oldalon olvasható.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 kamikaze 2017-11-17 19:52
Idézet - killerbasser:
Hát én mindig hülyét kaptam a gitáros-szólólemezektől , nem szeretem a túl hosszú gitárszólókat sem. De ez a fickó olyan meggyőződéssel és imádattal beszél a zenéről és a gitározásról, meg annyira szimpatikusan nyilatkozik mindenről, hogy komolyan kíváncsivá tett! Lehet, hogy rápróbálnék! Valaki javasolna valamit, hogy melyik lemezével kezdjem? :) Köszi!

Az elsővel kezd, de az Uncertain Terms és az Introspection is nagyon jók. Ennek ellenére, ha eleve előítéletes vagy a gitárlemezekkel szemben, akkor valószínűleg ezek sem fognak tetszeni. Mint az interjúban is szerepel, ez nem a - könnyebben emészthető - neoklasszikus vonal (inkább jazzes), ha viszont kedveled a Satriani és Vai fémjelezte dolgokat, akkor ez is bejöhet. Mivel Howe nem az egyszerű slágerekre gyúr (mint olykor Joe), megfelelő ráhangolódás nélkül hallgatva nem valami habkönnyű muzsika. Pedig érdemes próbálkozni vele, mert nagyon jó zenész.

https://www.youtube.com/watch?v=Vt6JMPqU1yg&list=PL8a8cutYP7fpG9PWY_fxRMFT9Rgr9diJa

https://www.youtube.com/watch?v=1RdNaJ0qRoA

https://www.youtube.com/watch?v=fZKXMNvNX00
Idézet
 
 
0 #4 killerbasser 2017-11-17 17:37
Hát én mindig hülyét kaptam a gitáros-szólólemezektől , nem szeretem a túl hosszú gitárszólókat sem. De ez a fickó olyan meggyőződéssel és imádattal beszél a zenéről és a gitározásról, meg annyira szimpatikusan nyilatkozik mindenről, hogy komolyan kíváncsivá tett! Lehet, hogy rápróbálnék! Valaki javasolna valamit, hogy melyik lemezével kezdjem? :) Köszi!
Idézet
 
 
+1 #3 ezrrl 2017-11-14 15:13
Nagy köszönet!
Igen...mennyire pozitív,és emberi interjú.
Idézet
 
 
+5 #2 miroowl 2017-11-14 11:11
Idézet - saszi:
köszi az írást. Kedvet is kaptam előkaparni a lemezeit. Jó példa ez az írás arra, hogy egymást segítve jutnak előre az emberek leginkább.


Igen, baromi pozitív az egész.
Idézet
 
 
+7 #1 saszi 2017-11-14 09:48
köszi az írást. Kedvet is kaptam előkaparni a lemezeit. Jó példa ez az írás arra, hogy egymást segítve jutnak előre az emberek leginkább.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.