Shock!

december 02.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Greg Bennick: halhatatlansági projectek

Greg BennickGreg Bennick nem egy átlagos arc. Miután a Trial nevű, a hardcore színtér egyik legmarkánsabb zenekarának vége lett, visszatért egy hihetetlen tervvel: zsonglőrként, és előadóművészként próbálja meg folytatni azt, amit abbahagyott zenekarával, azaz az erőszakmentes társadalmi változást.

A beszélgetés e-mailen keresztül zajlott, és mindketten nagyon elégedettek vagyunk vele. Bár rendkívül hosszú, mindenképpen szolgál érdekes információkkal, és így, egyben egy kerek egész. Nem is beszélek tovább, mivel Greg ezt a következő pár oldalon megteszi majd mindenki helyett.

Először is, mivel ez soha nem volt igazán tiszta mindenki számára: mi vezetett a Trial végéhez, azután, hogy annyi áldozatot hoztatok, hogy megalkossátok az egyik legjobb és leginspirálóbb hardcore lemezt?

Köszönet az elismerő szavakért! Nagyon jólesik. Még mindig inspirál az a lemez engem is. Rendkívül nehéz egyetlen dolgot kiragadni, ami a zenekar végéhez vezetett, talán annak tudható be, hogy hirtelen betetőzött számtalan meglévő feszültség. De ha egy dolgot kiragadnék, azt mondanám, hogy hazatérésünk után (ez a '99-es Európa turné után történt - Z.) egy hihetetlen mértékű kommunikációs probléma eredményeként egy adott személyes konfliktus aránytalanul fel lett nagyítva, és ez a zenekar végéhez vezetett. Tudom, hogy ez nem tűnik túl konkrétnak, de ha belemennék az eléggé fájdalmas részletekbe, az csak érzéseket sértene meg, és rossz emlékeket hozna fel. Azt hiszem, hogy nehéz lett volna folytatnunk a zenekart belső harcaink tükrében. Annak ellenére, hogy minden nap hiányzik a Trial, örülök, hogy inkább úgy döntöttünk, hogy nem csináljuk tovább, minthogy a folytatás egy olyan folytatás lett volna, ahol maga az a tény, hogy játszunk már nem lett volna szenvedélyes, móka, és mindenek felett: kollektíva. Azért azt se felejtsük el, hogy még számtalan más tényező is hozzájárult a feloszláshoz: 4000 dollárt loptak el tőlünk Rómában, félelmetesen nagy adósságokba keveredtünk ezért, nehéz volt leszervezni a koncerteket, és pénzt rakni a turnézásba, egy minden időt lekötő, fizetett zenekar sem volt mindannyiunk ínyére, és úgy éreztük, hogy talán túlságosan is keményen próbálkoztunk azért, hogy mindazzal a rossz szerencsével, és nehézséggel szembesüljünk, és egyszerűen lelkileg nem voltuk jó passzban. Kemény időszak volt. Azt gondolom, hogy a zenekar tökéletes véget ért. A Trial mindig is az intenzív szenvedély, és intenzív viták zenekara volt! Az "Are These Our Lives?" is egy olyan év alatt született, mikor Timmen és rajtam kívül mindenki otthagyta a zenekart. Viták vezettek oda, hogy kiléptek azok a tagok, és szerintem el tudod képzelni, hogy Timm és én mennyi különböző dolgon vitatkoztunk abban az egy évben. Gyakran gondolom, hogy azon konfliktusok nélkül nem lett volna feszültség, ami inspirálta volna olyannyira a szövegek, és a zene intenzitását, amennyire az megjelent azon az utolsó lemezen.

Hogyan született meg az ötlet, hogy megpróbálod összekötni azt, amit azért teszel, hogy legyen mit enned (zsonglőrködés), a politikus hardcore punk színtérrel (spoken word)?

Mindig is szerettem emberekkel kommunikálni, különösen társadalmi, és politikai kérdésekben. Természetesen mindig is imádtam zsonglőrködni és imádtam a színházi előadást is, hiszen a zsonglőrködésből éltem egész életemben. A Trial megalakulása előtt szokásos volt, hogy beszéltem a koncerteken, és ezt kombináltam a zsonglőrködéssel. Imádtam csinálni, és a visszhang mindig is jó volt. Aztán mikor megalakult a zenekar, mindig óvatos voltam, hogy a számok közben beszédnél ne zsonglőrködjek. Az emberek állandóan kérték, de én nem engedtem. Énekesként is eleve rám irányult a tekintetek nagy része, és ha elkezdtem volna égő fáklyákat dobálni, senkit sem érdekelt volna, hogy a többiek zenélnek, vagy nem. Nem lett volna fair. Nem akartam sohasem a "Greg Bennick és a Trials" szerepében tetszelegni, tudod miről beszélek? Ez mindig is egy kollektíva kellett, hogy legyen, és azok közül is egyenlőségre törekvő. Mikor a zenekar feloszlott, úgy döntöttem, hogy nekiállok egyedül turnézni, és meglátjuk mi lesz. Ha az emberek Seattle-ben szerették ezt a zsonglőr/beszéd kombinációt, akkor máshol is fogják. Azon a három héten, amíg tavaly tavasszal úton voltam, egyszerűen minden jobban alakult, mint gondoltam volna. Nagyszerű volt a visszhang, és imádtam a bulikat. Terveztem, hogy múlt ősszel, 2001-ben újra elindulok, de az adott téma, a Világ Vezetői Terv (World Leaders Project) végül el lett halasztva tavaszra. Amint ez a project elkezdődik, olyan gyakran állok majd a közönség elé az élményeimmel, amennyire csak lehet, úgyhogy tavasszal megint útnak indulok, és remélem eljutok majd Európába is. Mindig szívesen várom emberek jelentkezését és ötleteiket helyszínekről, városokról, és zenekarokról, akikkel felléphetnék. Bármikor elérhető vagyok az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. címen.

Ha már szóba jöttek a politikus punkok, megkérdezném, hogy milyen a reakció igazán egy ilyen spoken word fellépésre? Amennyire tudom, az első Words As Weapons turné legtöbb estéjén hardcore zenekarokkal léptél fel. Sok hardcore arc elég gyakran nem figyel oda azon zenekarokra, akik beszélnek számok között, ilyen szlogenek mögé bújva, mint a "kevesebb dumát, több zenét", vagy a "nem igazán kellene prédikálnod a megtérítetteknek". Volt ilyen szintű negatív reakció?

A reakciók mindig is hihetetlenül pozitívak voltak. Ennek oka igen egyszerű: a közönség mindig jól reagál, amikor valaki szívből beszél. Amikor turnézom, nem szarozok le senkit. A dolgok, amikről szót ejtek, olyan dolgok, amelyekért bármit megtennék, amelyekért bármilyen messze elmennék, mind személyesen, érzelmileg vagy fizikailag. A közönség ezt általában megérzi, és tisztel érte… és ugyanakkor persze tudják, hogy én is tisztelem őket, mind egyénenként, mind kollektívaként, így tudják, hogy érdekelnek engem, még akkor is, ha esetleg nem érdekli őket, amit én mondok. Kommunikáció elég gyorsan megalapozhatja magát kapcsolatként.

Gondolod, hogy ha számok között beszélünk, vagy spoken word esteken lépünk fel, az egyenlő azzal, hogy a megtérítetteknek prédikálunk?

Soha. Számok között beszélni nem más, mint a hardcore és a punk rock legnagyobb elveszett művészete. Ha több zenekar mondta volna az embereknek, hogy miért is játsszák oly szenvedélyesen azt a szenvedélyes zenét, akkor új életet leheltek volna az egész műfajba. Az előadók részéről érkező kommunikáció hiánya megöli a lehetőséget, hogy a koncert alatt kapcsolatok fejlődjenek ki. Ezen kapcsolatok nélkül nincsen művészet, és nincsen a hallgatók közötti élményátvitel az aktív résztvevőtől a passzívhoz. Én személy szerint először a gondolatok miatt kerültem bele a hardcore-ba és a punkba, és csak ezután jött a zene. Gondolatok nélkül egy hatalmas összetevője veszik el azon élménynek, hogy megértünk egy zenekart, miközben nézzük azt élőben. És ennek nem kellene így mennie. Számok között beszélni sokszor zavaró az emberek számára, és szerintem ez a rájuk nehezedő kulturális nyomás miatt van, hogy jófejnek, okosnak és egyéb tulajdonságoknak kell megfelelnünk. Amit nem szabad elfelejtenünk, hogy ha ez a zene, és ezek az üzenetek legalább annyira fontosak számunkra, mint ereinkben a vér a létezéshez, akkor nem szabad semmilyen akadálynak lennie, amely megfosztana attól, hogy a zene minden egyes összetevőjét megoszthassuk a világgal. Énekesek számára a dalok közötti beszéd egy olyan dolog, amin legalább annyit kellene dolgozniuk, mint a gitárosoknak fejlődni a saját hangszerükön. Spoken word esteken, én mindig örömmel hallgatok másokat, és azt remélem, ezzel általában mások is így vannak. Biztos, hogy néhány ember a közösségünkben érdeklődik néhány olyan dolog iránt, amiről beszélek, de részemről azt hinni, hogy politikailag vagy társadalmilag mindenki ugyanolyan felkészült bizonyos kérdésekben, és azt hinni, hogy ennek így kellene lennie, kizárólag azért, mert egy hardcore/punk koncerten vannak, nos az nem lenne más, mint megfontolatlanság, és beszűkültség.

Milyen más helyeket/tömegeket látogatsz meg a turnéidon? Ha jól sejtem, nem szűkíted le ezeket a turnékat a punkoknak.

Nem. Abszolút nem szűkítem le a turnékat. Meghívtak előadást tartani nem punk egyetemi hallgatók elé, művészeti központokba, törvényhatósági eseményekre, privát közönség, és akadémiai csoportok elé is. Úgy gondolom fontos emlékeznünk arra, hogy az emberek azok emberek függetlenül attól, hogy punkot, reggae-t, vagy semmit sem hallgatnak. Amíg érdekesek a gondolatok, és jó a zsonglőrködés, addig az embereknek tetszeni fog!

Ezek a tömegek hogyan reagálnak? Szerinted képes lennél hatással lenni az átlag amerikai "Joe Smith"-re?

Reakcióik nagyszerűek, és abszolút inspirálnak engem. Az átlag amerikai nagyjából egyenlő az átlag punkkal. A hasonlóságok bőven többek, mint a különbségek. A Triallel átélt élmények alapján állíthatom, hogy az a benyomás, amit őszinte kommunikációval érünk el, egyazon erősségű lehet mind punkok, és nem-punkok esetében. Még mindig kapok leveleket, és e-maileket olyan emberektől, akiket érdekelnek a Trial nagylemez gondolatai, és érdekes módon, az emberek, akik manapság írnak nekem inkább idősebb testvérei, rokonai, vagy barátai azoknak, akiknek birtokában van a lemez. Az arcok, akiknek megvolt a lemez, azt megosztották másokkal, akiknek többsége nem olyan, akit punknak, vagy hardcore arcnak neveznél, és ezek az emberek elolvasták a szövegeket, és azokat maguk értelmezték is. Szeptember 11-ének igen érdekesek voltak az utózöngéi, mivel mindenféle különböző háttérrel rendelkező ember összegyűlt, hogy megosszák gondolataikat, és meggyőződéseiket egymással. Ez alkalom egyike volt azon ritka lehetőségeknek, mikor az utca emberei képesek voltak kommunikálni, és ez így egy igen érdekes társadalmi interakciót szült, ami normális esetben nem történt volna meg. Úgy gondolom, hogy minden egyes alkalommal, mikor zsonglőrködöm egy tömeg előtt, egy hasonló dolog részese vagyok: egy nem általános társadalmi interakciónak. Ennek kulcsa, hogy mennyire vagy képes ezt az interakciót maximalizálni, és hogy tudsz-e valami értékes dologról kommunikálni.

Tudom, hogy ez az interjú úgysem lesz elég arra, hogy teljes képet kapjunk mindazon dologról, amik a wordsasweapons.com keretében Téged foglalkoztatnak, de megpróbálnál valamilyen szinten bevezetni minket azokba a dolgokba, amiket képviselsz? Talán a legjobb lenne a Világ Vezetői Tervvel (World Leaders Project) kezdeni.

Mindig nagyon boldog vagyok, amikor erről beszélhetek, és valószínűleg a közelgő pár hónapban nagyon sok fórumot fog ez kapni. A hét végén egyébként lesz egy találkozóm New Yorkban egy újságíróval, aki erről fog kérdezni. A World Leaders Project (a továbbiakban WLP - Z.) körülbelül egy éve indult. Barátom, Dr. Sheldon Solomon órájára voltam hivatalos, aki a New York-i Skidmore egyetem professzora. Akkor ő, Dr. Ernest Becker, a halál miatti aggódás, és annak kulturális szerepéről szóló munkájáról beszélt. Az elemzés közepén, viccesen megjegyezte, hogy talán írhatnánk egy levelet annak, aki megnyerné a választásokat az Államokban, és tudatni velük, hogy a halál miatti aggódásuk az egyik mozgatórugója annak, amiért vágynak arra a hivatalra. Miután Sheldon befejezte a beszédét, odamentem hozzá, és azt ajánlottam, hogy talán írnunk kellene a két elnökjelöltnek, és akkor igazán írhatnánk az összes többi vezetőnek a világon. Javasoltam, hogy beszélhetnénk velük Ernest Becker munkásságáról, annak reményében, hogy megalapozhatnánk egy nagyobb, és szélesebb körű elismertséget neki. Sheldon beleegyezett, és elkezdtük a rákövetkező hónapokban a munkát: adatbankot gyűjtöttünk, megírtuk a leveleket, és kapcsolatot tartottunk a válaszadókkal. Minden egyes vezetőnek írtunk a világon, és körülbelül 60 választ kaptunk. Két ország beleegyezett, hogy találkozzunk, és úgy néz ki sokan követik példájukat a jövőben. Valamelyikünk, de lehet, hogy mindkettőnk, Belize és Guyana vezetőivel fog találkozni Közép- és Dél-Amerikában az elkövetkező két hónapban. Hogy világossá tegyem motivációimat ezen terv mögött, ezeket a gondolatokat ajánlhatom: a Trial egy olyan zenekar volt, amely közvetlen hatással volt az emberekre, és relatíve anarchista módon próbálta elősegíteni a társadalmi változást. Hagytuk, hogy a vezetők vezetők maradjanak, és vállaltuk a felelősséget, hogy azokat segítsük, és azok segítsenek minket, akikhez a legtöbb közünk van: a normális emberek. Nem igyekeztünk megváltoztatni a világot a társadalom legmagasabb rétegétől haladva lefele az utcai srácokig, hanem pont az ellenkezőjét akartuk; az utcai srácoktól haladva egészen felfele a politikai és hatalmi szerkezet csúcsáig. Azon elgondolásomra alapozván, hogy az emberek azok emberek, úgy döntöttem, hogy megpróbálom az ellentétes megközelítést, és elkezdtem a társadalmi alkalmazkodásra úgy tekinteni, mint egy folyamatra, amely ugyanolyan könnyen kezdődhet felülről a vezetőknél, és onnantól szivároghatunk "le". Tudom, hogy Ernest Becker munkája világos, és szilárd, amely számtalan területen alkalmazott is. Az én, és Dr. Solomon elképzelése szerint képesek vagyunk együtt dolgozni a vezetőkkel, hogy megértsük a pszichológiai hatását az erőszaknak, és a motivációkat az erőszak mögött, és onnan kezdve dolgozzunk azon, hogy alkalmazkodóvá tegyük az emberi viselkedést az ok és elemzés befolyásával. Azok, akik érdeklődnek Becker munkássága iránt, a www.ernestbecker.org oldalon találhatnak infót, ez az Ernest Becker Alapítvány honlapja. Ezek mellett érdemes megnézni a honlapját, egy most készülő, egész estés filmnek, amely Becker munkásságának alkalmazásáról szól. A film címe "Flight From Death: The Quest For Immortality" (ez magyarul kb. annyit tesz, mint "Repülés a halálból: A halhatatlanság kutatása" - Z.), és az oldal ezen a címen található: www.flightfromdeath.com.

Ami engem a leginkább érdekel, az Ernest Becker, könyvei, gondolatai. Beszélnél ezekről az úgynevezett halhatatlansági projectekről?

Természetesen. Ernest Becker rákban halt meg a '70-es évek elején, és egy kulturális antropológus volt, aki számos különböző gondolkodó munkáját szinkronizálta egy olyan szerkezetbe, mely a halál különböző ágainak vizsgálatának, és a halálnak a kultúra és a személyiség formálását befolyásoló hatásának szemszögéből tekintett az emberi pszichológiára. Becker felismerte, hogy az emberek pszichológiailag csapdában vannak két egyidejű gondolatmód, az időleges, és az örök között. Az időleges perspektívából tekintve Becker azt jegyezte fel, hogy az emberek állatok, és állatokként vérzünk, párosodunk, meghalunk, és megszületünk, és szenvedünk, és létezünk, mint bármilyen más teremtés. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy az emberek meg vannak áldva olyan lehetőségekkel, mint az értelem, és, hogy jelképes feltételek között gondolkodjanak magukról. Ez annyit tesz, hogy az emberek képesek magukat másnak elképzelni, mint amilyenek valójában, vagy beleképzelni magukat más helyzetekbe, mint amelyikben valójában vannak. Becker következő lépésként úgy találta, hogy a vallás és a spiritualitás e gondolkodásmód kiterjedése: emberek hősiességre törekednek, és az öröklétre, nagy részben azért, mert ezek a célok lehetőséget adnak arra, hogy megmenekülhetnek az időlegestől, és az állatitól, és attól a végleges hervadástól, és haláltól, amelyet az időleges, és állati világ kínál. Becker azt mondta, miután mindez világossá vált számára, hogy az emberek csapdában vannak. Halálra vagyunk ítélve, de meghalnánk álmodva valami többről, jobbról, valami mástól mint az előírt sorsunk. Becker ezek után állította, hogy miközben csapdában vagyunk, a két poláris végen ellentétes létezésforma pszichikai nyugtalanságot okoz. Azt mondta, hogy projecteket alkotunk életeinkben, és ezeken a dolgokon keresztül próbáljuk meg életeinket kibővíteni, és valahogy legyőzni a végleges halál feletti félelmünket. A lényege, és reménye ezen projecteknek pszichikai szinten, hogy közelebb kerüljünk a halhatatlansághoz, és egyúttal távolabb a végestől. Ezek a "halhatatlansági projectek" a művészetünk, a szenvedélyeink, a szerelmeink, az önmeghatározásunk, mindazon dolgok, melyek távol tartanak minket az elkerülhetetlentől, és azért vannak, hogy megenyhítsék megkínzott szíveinket, és elméinket.

Félsz a haláltól?

Egyértelműen. Azt hiszem valamilyen szinten ez természetes. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy félek kimenni az utcára, vagy hogy egész nap fekszem az ágyban. Ez az, amire Becker is figyelmeztetett. Azt mondta, ha teljesen tudatában leszünk ezen állapotunknak, akkor valamilyen módon haszontalanokká válhatunk, és pánik állapotában létezhetünk. Fontos számomra, hogy valahogy felismerjem azokat az utakat, amelyekkel legyőzhetem a halál miatti aggodalmamat, és életem más tényezőit helyezzem mindezek tetejére. Becker munkáit olvasgatva ezek a gondolatok maradtak meg bennem, amelyek lehetőséget nyújtanak egy érdekes önkritikára.

Mi a helyzet Western Shoshone Defense Projecttel? (Nyugat Shosone Védelmi Terv, továbbiakban WSPD, a Shoshone, amint az majd a kérdésből kiderül, egy indián törzs, sajnos nem igazán találtam magyar megfelelőt, ezért meghagytam az eredetit - Z.)

Ha most minden részletet leírnék, ami a Nyugat Shoshone nemzet, az Egyesült Államok kormánya elleni, és saját szuverenitásáért folytatott harcáról szól, akkor az egy könyvet is megtöltene. Tényleg. Itt van egy jó hely, ahol lehet kezdeni a keresgetést: www.alphacdc.com/wsdp/. Emellett, felteszek majd egy-két információt honlapomra, a www.wordsasweapons.com-ra, amint átírtam azokat az interjúkat, amelyeket az elmúlt évben készítettem olyan emberekkel, akik részt vettek a Shoshone-kat érintő ügyekben. Nos, néhány alap téma ezzel kapcsolatban: a Nyugat Shoshone nemzet aláírt egy béke-, és barátságszerződést az Egyesült Államok kormányával az 1860-as években, amely telepesek és bányászok számára garantálta, hogy biztonságosan átutazhatnak a Shoshone-k földjén, a kaliforniai aranymezők irányában. A szerződésnek volt egy záradéka, amely lehetővé tette, hogy telepeseknek jogában álljon bányászni a területen, és mindez az akkori feltételek szerint még elfogadható volt abban a korban. Azóta, a bányászat már egy multinacionális iparrá nőtte ki magát, és ennek hatása, a modern bányászati technikának köszönhetően nem más, mint a Shoshone-k szent, arannyal megrakott hegyeinek pusztulása és rombolása. Amikor a Ruby Valley Szerződés megköttetett, a bányászat egyenlő volt egy sráccal, akinek egy csákány volt a kezében. Ma, az aranybányászat eredményeképp széttörik a hegyeket, és az ércet ciánnal vizsgálják, hogy kiemelhessenek mikroszkopikus méretű aranyszemcséket. Az arany kémiai kapcsolatba lép a ciánnal, hogy ez a folyamat működhessen. Ez egy környezeti rémálom, és a Shoshone-k számára pedig emellett még kulturális és spirituális rémálom is. A pénzkérdés pedig még tovább fokozza ezt a kérdést. A Shoshone-k már a XX. század elején úgy érezték, hogy az amerikai kormány illegálisan bitorolja földjüket. Ügyvédeket fogadtak, és a '30-as, '40-es években megpróbálták problémáikat bíróság elé vinni. Ennek következménye egy csaló lépés volt az Egyesült Államok részéről. A kormány megidézte az Indián Követelési Bizottságot, mely egy kormányszerű dolog volt, és azért jött létre, hogy pénzt fizessen vissza azon bennszülött embereknek, akiknek földjeit ellopta az U.S.A., és felállítottak egy bizonyos bizalmi pénzalapot a Shoshone-k számára. Ebbe az alapba áthelyeztek pár millió dollárt, és azt állították, hogy ez a teljes kifizetés a kérdéses földekért cserében, és ezzel a pénzátutalással a földkérdés megoldódott. Amit tulajdonképpen ők tettek, nem volt más, minthogy egyik számláról áthelyezték a pénzt egy másikra, anélkül, hogy a Shoshone-k bármennyit is láttak volna abból. Még a mai napig is egy csoportjuk részéről hatalmas nyomás van, hogy ismerjék el ezt a pénzt, és osszák szét végre a Shoshone-k között. A pénz még mindig a kasszában van. Abban az esetben, ha megtörténne a pénz szétosztása, az azt vonná maga után, hogy a Shoshone-k nem rendelkezhetnének többé a földjük felett. Azt akarják, hogy legyenek megfizetve a földekért, és feladják jogaikat azok felett. Ők úgy gondolják, hogy az idő már véges számukra, a harcot elvesztették, így kell nekik a pénz, és készen állnak feláldozni a történelmüket is ebben a folyamatban. Mindenképpen fontos megjegyeznünk, hogy a Shoshone-k SOHA nem adtak át, el, vagy fel bármilyen földet az Államok kormányának. A kormány meg akarja őket fizetni a nagy hasznú aranybányászat, a nukleáris hulladéktárolás, valamint nukleáris kísérletek lehetősége érdekében. A kormány minden Shoshone hangot el akar hallgattatni. Dolgoztak ezen sokat, hogy tisztán láthassanak, esetenként erőszakosan, de mindig állandó ellenállásba botlottak a tradicionalisták részéről, akik azokkal ellentétben, akik pénzt szeretnének kapni, ellenzik, hogy el-, vagy bármilyen módon feladjanak bármilyen földet. Tudom, hogy ez egy rendkívül összetett téma, és bárki nyugodtan írhat nekem, ha van bármilyen kérdése. A pennsylvaniai Dickinson egyetemen beszéltem erről tavaly. Volt 60 percem, és az idő alatt csak egy alapvető bemutatás sikerült. Friss infókért nézzétek a www.wordasweapons.com oldalt.

A VERA project is elég érdekesnek tűnik, és amit a honlap alapján tudok róla, hogy ez a kezdeményezés sikeresen is zárult. Mi is ez tulajdonképpen?

A VERA eredetileg egy all ages (az Egyesült Államokban rendkívül elb...ott a klubok rendje, mivel 21 éven alul tilos alkoholt fogyasztani, ezért sokan nem támogatják az all ages koncerteket. Az all ages jelentése minden korosztály számára, de úgy döntöttem meghagyom az eredeti, angol kifejezést, mivel a magyar túlságosan is hosszú - Z.) hely Hollandiában (itt indult az egész terv, amelyben nagy részt vállalt a klasszikus The Ex zenekar is, egy amerikai diák ennek alapján indította be az interjúban tárgyalt kezdeményezést - Z.), egy all ages kollektíva vezetése által. A helyi kezdeményezés pedig azért kezdődött, hogy betömjön egy olyan lyukat Seattle városában, amelyet a Teen Dance Ordinance (Tini Tánc Előírás - Z.), egy máig érvényes törvény okozott, és melynek következtében lehetetlen all ages koncerteket szervezni a városban. Volt egy hatalmas, hét éves kampány, hogy hatályon kívül helyezze a Teen Dance Ordinance-t, és múlt nyáron ez időlegesen sikerült is. A törvény hatályon kívül lett helyezve legálisan, de a polgármester ezt a döntést 48 órán belül megvétózta. A VERA project pedig felhasználta annak az időleges győzelemnek a pillanatát, hogy helyi kormányzati szinten alapozzon meg támogatást egy új all ages helyszínre, és a polgármesteri támogatás hiánya miatt, ez a hely a város által alapított vállalkozásként lett bejegyezve. Eddig, a város támogató volt, de a legális harcok a Teen Dance Ordinance körül folytatódnak. Úgy néz ki, hogy egy per van úton a JAMPAC vezényletével, információhoz lehet jutni a www.jampac.com oldalon.

Tervezed, hogy a Words As Weapons kiadóként is működni fog? Csak irományok lesznek ezek a kiadványok, vagy zene is?

Nyitott vagyok bármire. Jelenleg, az első kiadvány Jacob Wallace könyve lesz, aztán majd meglátjuk. Jacob nagyszerű író és költő, és nagy rajongója volt írásaimnak, és korai könyvemnek, amelynek Aftermath volt a címe, ez pár éve volt. Szeretném, ha zenét is adhatnék ki, ez leginkább közös kiadvány lenne más kiadókkal.

Említetted az Aftermath című könyvet. Szeretném, ha beszélnél róla egy kicsit.

Persze. Az Aftermath egy rövid könyv volt, amely olyan irományokat tartalmazott, és 1993-ban adtam ki, miután szembe kellett néznem azzal, hogy első alkalommal az életemben valaki elárult, akit szerettem. Az az élmény kellőképpen kemény volt akkoriban, mert az életem többi része is darabokra hullott. Hogy ezt az élményt túléljem, alkotnom kellett valami művészit, és az Aftermath volt az eredménye. Amikor megszületett, a kezemben tarthattam, és azt neveztem az élménynek, ahelyett, hogy szétnézzek a világon, és minden dolgot, amit látok, hibáztassak a fájdalmamért. Az élményt egy kézzelfogható tárggyá alakítani nem volt más számomra, mint egy nagyszerű lecke, és azóta is próbálkoztam így. A Trial nagylemez is egy jó példa erre. Ha bárkit érdekel az Aftermath, akkor 3 dollárért, és postaköltségért van még nálam néhány példány. Egy jó módja, hogy megnézzétek mennyi a postaköltség, menjetek a www.usps.com-ra, amely az Államok postájának weboldala. Klikkeljetek az international calculator menüpontra, majd írjatok be 6 unciát, miután beírtátok az országotok nevét.

Szerinted lehetne a tömegmédiát használni gondolataid terjesztéséhez? Emlékszem arra az elképesztően megindító írásodra az Inside Front egyik régi számában, amiben betegségedről, és arról írsz, hogy egy meglehetősen nagy rádióállomás műsorában beszéltél az érzéseidről ezzel kapcsolatban, és talán a Trial is játszott azon a nagy fesztiválon Seattle-ben, ami inkább mainstream hely volt. Egyáltalán, szerinted, ha egy zenekar valamilyen szinten bekerül ezekbe a "major" körökbe, szükséges azt azonnal elintézni annyival, hogy eladták magukat?

Én hiszem, hogy a média egy olyan eszköz, amelyet használnunk és manipulálnunk kell amint lehetőség adódik rá. Az, hogy én egy nagy rádiót használtam arra, hogy megvitassam milyen, amikor az embernek herpesze van, egy hatalmas személyes - és talán némely szinten politikai is - győzelem volt számomra. Nagyon elégedett vagyok annak eredményével. Még mindig csinálok másolatokat a műsor felvételéről azoknak, akik hallani akarják. Akit érdekel, e-mailezzen nekem, egy CD 3 dollárba és postaköltségbe kerül. A média minden szinten az emberek szolgálója, és nem kiszolgálója kell, hogy legyen. Ha a tömeg-, vagy D.I.Y. médiát használjuk, az egy nagyon hatásos eszköz lehet. A tömegmédia ugye kevésbé engedi az igaz megnyilvánulásokat, de azon esetekben, amikor találunk kiskapukat, a lehető legjobb módon kell a médiát ki-, és felhasználnunk. A hardcore és kiárusítással kapcsolatban: számomra kiárusítani önmagunkat annyit jelent, hogy pénzért kompromittáljuk az igazi, belső hitünket, elképzeléseinket. Addig, amíg emberek, zenekarok, és egyének igazán hűek maradnak önmagukhoz, addig nem érdekel, mit tesznek. Az amerikai "kiárusító rendőrség"-nek megvoltak a napjai, hiszen minden egyén, és zenekar más és más. Nagyon nehéz azt megmondani, hogy konkrétan ki mikor adja el magát, de ha konkrétan válaszoljak kérdésedre, szerintem, ha valaki egy bizonyos szinten major körökbe kerül, az még nem adta el magát. Egyáltalán, mi az, hogy bizonyos major körökbe kerülni? Maradj hű önmagadhoz, ez az ahogy én élek.

Menjünk vissza a Words As Weaponshoz. Akarsz valaha is más kontinenseken is turnézni? Tervezed, hogy Európába jössz? Van olyan zenekar, akivel turnéznál ideát, vagy az Államokban?

Nagyon szeretnék átmenni. Nagyszerű lenne a svájci Cwillel, a Zegotával, a Catharsis-al, a Newbornnal, vagy bármelyik, a CrimethInc. családhoz tartozó zenekarral turnézni. Nagyon szeretem ezeket az embereket, és semmit sem szeretnék jobban, minthogy felébredni egy buszban, ahol össze vagyok zsúfolva 10-15-ükkel, és barátaikkal keresztül-kasul, heteken át Európában. És ez tényleg így van. Egy kis időbe telik, míg újra turnézni kezdek. De ha a WLP útnak indul igazán, akkor újra tudok majd a turnézásra összpontosítani és arra, hogy a lehető legtöbb interjút adjam a projecttel kapcsolatban.

Mennyire tudsz aktuális maradni azon emberek számára, akik más földrészeken élnek? Úgy, gondolom, hogy a VERA, vagy a WSPD azok nagyszerű dolgok, de valahol helyi problémák, amelyek helyi megoldásokat kívánnak. Mik azok a dolgok, amiket érdemesnek tartasz más kontinenseken is megbeszélni?

A lista legtetején természetesen a WLP áll. Jó lenne elemezni, és kritizálni Becker munkáját, olyan emberekkel, akik az Államokon kívül élnek. Emellett, szerintem, ha egy nemzetközi koalíciós támogatást szerveznénk a VERA tervnek, vagy a WSPD-nek, az egy rendkívül hatásos módszer lenne. Egy hivatalnok sem szeret zavarban lenni egy globális közösség előtt, valamint jól átgondolt, és megfogalmazott levelek, faxok, és e-mailek nagyszerűek lennének mindkét ügy tengerentúli támogatásában.

Tudom, hogy ez most unalmas lehet, mivel feltehetőleg ezt a kérdést elég gyakran kell megválaszolnod, de ez egyszerűen elkerülhetetlen: mit gondolsz a 9-11 támadásról, és az Afganisztán elleni háborúról?

Abszolút nem unalmas. 9-11 tragikus volt… egy igazi támadás talán az egész világ pszichéje ellen. A támadás rendkívül sokkolt engem, mint ahogy még sok más embert is, akiket ismerek. Egy embert ismertem azok közül, akik a déli toronyban meghaltak, bár évek óta már nem volt köztünk kapcsolat, így ez némileg könnyítette a helyzetemet. De hát, egyszerűen nagyon megrázó volt végignézni a TV-ben, amint ledőltek a tornyok. Sheldon Solomon, aki ugyebár társam a WLP-ben, az egészet végignézte két saját szemével New Yorkban. Előző nap a WTC-ben volt dolga, és nagyon nehezen dolgozta ezt fel utána. Az Afganisztán elleni háború számomra nagyon nyomasztó, mivel eszmei nézőpontjaim két ellentétének kellős közepén áll: egyik oldalon ott van, hogy az erőszak egyszerűen nem lehet megoldás a világ, szegénységből, és elnyomásból fakadó ellentmondásaira, és a másik oldalon pedig ott áll a Becker stílusú gondolatmenet, hogy a 9-11 támadásokra adott erőszakos válasz egy szükséges pszichológiai bosszú. Becker írta az Escape From Evil című művében, hogy kultúrák fognak versengeni a csoportos halhatatlansági projectjükben való elsőségért. A WTC elleni támadás így egy hatalmas csapás volt az amerikai kollektív halhatatlansági projectjére, míg az afganisztáni bosszú valamilyen szinten, egy pszichológiai büntetés, és ezzel alapoznánk magunkat újra, saját és a világ többi részének szemében.

Ha egy projectet, halhatatlansági projectnek hívunk, miért hoz halált? Értem ezalatt, hogy természetesen a halál elkerülhetetlen, de ha már halhatatlanságra törekszünk, akkor legalább valamilyen pozitív dolgot kellene tennünk, legalábbis ez az én értelmezésem. Gondolod, hogy egy másik ország ellen vívott háború visszaállíthatná az amerikaiakat pszichikailag? A támadások megtörténtek, meghalt több ezer ember, az amerikaiak rájöttek, hogy nincsenek biztonságban, de az én szemeimben az, hogy megtámadunk valamilyen más országot nem vonja maga után, hogy az a biztonság nagyobb lesz valamivel is. Ezek a válaszok tökéletes példái az erőszak erőszakot szül meghatározásra.

Becker szerint a halhatatlansági projectjeink magunk az életeink. Szerinte arra törekedni, hogy testen kívül létezzünk, egy elkerülhetetlen része a létezésnek a mi kultúránkban, hiszen adott a pszichikai harc az időleges és a végleges között, amellyel napi szinten tudatosan, vagy tudat alatt szembenézünk. Ha a kérdést azonban abból a szempontból vizsgáljuk, hogy a mi törekvésünk a halhatatlanságra nem más, mint egy megnyugtató folyamat, és nem egy konkrét elérhető cél, akkor nem az a fontos, hogy pozitív, vagy negatív dolgokat teszünk meg, hanem az, hogy egyáltalán mennyire azonosulunk azzal, amit csinálunk. Becker azonban figyelmeztetett, hogy ne kerüljünk ennek a hálójába: figyelt rá, hogy erről túl sokat gondolkodni nem más, mint csapda. A legvégső megállapítása volt, hogy éljünk, éljünk művészetekért, éljünk szenvedélyesen, és csak azokat a dolgokat ajánljuk fel, amelyeket mi is megtennénk a létezésért. Ennek a folyamatnak a lényege, hogy levegőbe emelt kézzel azt mondod a világnak és az univerzumnak: "Hát akkor gyerünk!" Arra a kérdésedre válaszolva, hogy a háború ténylegesen kiegyenlítheti a pszichikai egyensúlyt válaszom sajnos egy hangos igen, az a háború tényleg karbantartja a pszichikai egyensúlyt, és legtöbb esetben az egyensúlyt eltolja a támadó, és a végső győztes irányába. Ugyanakkor természetesen egyetértek veled az erőszak erőszakot szül megállapításban. Mindkettő igaz. Azonban gondold el: mi lenne, ha mondjuk te és a testvéred kissrácok lennétek, és összevesznétek egy csokin. Megüt, mit teszel? Elmész? Nem, visszaütsz. Aztán ő üt vissza, aztán te, és így tovább, amíg a szart is kivertétek egymásból a nappaliban. A végén, amikor anyátok szétválaszt titeket (vagy valamelyikőtöket megüti, helyreállítva ezzel irányítását), mindketten úgy gondoljátok, hogy te voltál erősebb a másiknál, igaz? Mindkét testvér úgy látja, ő győzött, a győzelem érzésével elmenne, míg a másikat gúnyolná. Természetesen az én erkölcsi nézeteimnek is jobban megfelelne, ha az eredeti problémát az első ütés után úgy oldanád meg, hogy azt mondod: "Ugyan megértem haragodat a csokival kapcsolatban felmerült véleménykülönbségünkben, de komolyan hiszem, hogy az erőszak most szóba se jöhet. Beszélhetnénk erről mélyebben, mielőtt erőszakhoz folyamodnánk?", de természetesen nem hiszem, hogy ennek az esetek 99%-ában lenne bármi haszna. Ha mindkét fél igazán akarná, akkor ez a technika megoldaná a problémát, azonban ehhez tényleg az az akarat a kulcs. Legtöbb esetben mindkét testvér arra törekszik, hogy megtörténjen a harc, és ez a folyamat végigmenjen, hogy a végén kikerülhessen erősnek érezve magát. Ez a mentalitás átvihető politikai helyzetekbe. Megütöttek minket. Visszaütni, jogosan vagy nem, hosszú távon a pszichikai hatalmunkat védelmezi. Becker felfedezte, hogy az emberek pszichikailag kisebbnek érzik magukat ellenfelüknél, és ezáltal az ő halhatatlansági törekvéseik veszélyben vannak. Minden ember, autonóm lényként birtokol egy olyan hit-, és értékrendszert, amelyet a legjobbnak hisz (vagy különben miért élne oly módon, ahogy?). Amikor egy más személy próbára teszi azokat a hiteket, és tulajdonképpen azokban valamilyen folyamatot indít el a próbatétel során, a másik fél megkockáztatja, hogy világnézete összeomlik. Az Egyesült Államok esetében, a világnézet fenyegetve volt, és nem volt sok esély rá, hogy ez a helyzet maradhasson. A kitörés nem volt más, mint egy eszköz a túléléshez, kezdve a szónoklatoktól az előkészületeken át egészen a bombázásokig. A háború, sajnos elkerülhetetlen volt. Személy szerint úgy érzem, túl könnyű erőszakosan reagálnunk, és sokkal nehezebb nyugodtan, észszerűen, a másikat tiszteletben tartva megoldani a problémákat. Egy nemzet szintjén azonban ez mind majdnem lehetetlen. 2001 szeptemberében, attól a pillanattól kezdve, hogy a második repülő is becsapódott, nem volt más választása az amerikai közösségnek azon a folyamaton kívül, ami történt.

Ok, akkor most egy hardcore punk kérdés: vannak terveid egy új hardcore zenekar alapítására?

Igen, és már dolgozunk is rajta. Nincs még neve, de dolgozunk egy 5 számos EP-n, amely valahol konceptanyag lesz. Sean Lande a By A Threadből a gitáros, én énekelek, Happy Kreter, a Gob nevű zenekarból a basszusgitáros, és a dobos pedig a Strainből ismert Chris Bays.

Ha már szóba jött a hardcore: amikor a Trialben énekeltél, mindig is világossá tettétek mindenki számára, hogy ti a vegan straight edge életmódot képviselitek. Amikor ezeket a spoken word/zsonglőr turnékat csinálod, van-e valamilyen megvitatása ezen dolgoknak? Vagy egyszerűen csak másra összpontosítasz?

Eddig inkább másról beszéltem. Mindig nagyon belemegyek más dolgokba, amelyek sokkal jelentősebbnek tűnnek azon meggyőződésemnél, hogy drog-, és alkoholmentes életet élek. A straight edge témáját azért általában a fellépések után megvitatjuk, amikor az emberek kérdéseikkel megkeresnek beszélgetni.

Nos, hát én azt hiszem ennyi. Remélem élvezted, és kérlek, ha úgy gondolod van valami, amit még szeretnél megosztani, akkor gyerünk.

Azt hiszem eléggé átrágtuk magunkat mindenen. Tudatom az emberekkel, hogy mindig készen állok interjúkat csinálni, és hallani mások véleményét. Bármikor írhattok nekem az Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezd a Javascript használatát, hogy megtekinthesd. címre, és Zoli, őszintén köszönöm az interjút.

Még egy utolsó. Szereted a paprikás krumplit?

Imádom. Tulajdonképpen, ha ehetnék olyat nálad Magyarországon, az lenne az egyik első számú ok, hogy Európába menjek újra.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.