Shock!

június 27.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Dystopia: „Barátokként mentünk ki, és barátokként is jöttünk haza”

dystopia_2016_3Nemrég közös spanyol és olasz miniturnén vett részt két hazai zenekar, az Ann My Guard és a Dystopia. A kilenc zenész mintegy hatezer kilométert tett meg az út során, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtak közben. Bajusz Péterrel, a Dystopia basszusgitárosával beszélgettünk a hirtelen érkezett lehetőségről, illetve arról, miben más, valamint miben nem más Spanyolországban és Olaszországban koncertezni, mint itthon.

Hogy jött a lehetőség erre a turnéra? Miért pont Olaszország és Spanyolország a magyar zenekarok által inkább favorizált, északabbra fekvő országok helyett?

A lehetőség eléggé derült égből villámcsapásként ért minket. Baumann Eszter Anna az Ann My Guardból egyszercsak egy zárt facebookos zenekari menedzsment-csoportba felírta, hogy az őszi, Spanyolországot és Olaszországot érintő turnészakaszra keresnek társzenekart. Gabi a mi zenekari csoportunkba beírta, hogy mi lenne, ha rákérdeznénk? Elég őrült ötlet volt, de ennek ellenére klaviatúrát ragadtam, és ráírtam Annára. Megbeszéltük a feltételeket, innentől pedig mindenkinek a munkahelyén kellett átvinni az ötletet a főnökségen, illetve nekem kellett lelkileg felkészülnöm, hogy az akkor nem egészen öthónapos kislányomat itt kell hagynom tíz napra. Az egész szervezést Anna kezdte még elmondása szerint idén februárban, felkeresett egy raklapra való koncertszervezőt és promotert Európa-szerte. Több mint fél év kemény munkájának gyümölcse volt ez a turné. Az Ann My Guard ezt a kört még megduplázta egy brit turnéval is, tehát a kérdésed második részére azt tudom válaszolni, hogy ők mentek tovább északra a spanyol kör után két héttel. Hogy miért pont ezek az országok? Eszter kereső szavára innen jött pozitív visszajelzés legjobb tudomásom szerint.

Milyen viszonyban voltatok előtte az Ann My Guarddal? Ismertétek őket korábban is?

Korábbról ismertük már őket. Gabinál vették fel a korábbi anyagaikat a szegedi Black Hole Sound stúdióban, így ő már személyesen ismerte a csapat akkori felállását, valamint egyszer volt egy közös bulink Szegeden az osztrák Mother's Cake zenekarral. Itt ismerte meg mindenki egymást, innentől pedig lazább-szorosabb kapcsolat alakult ki a zenekartagok között a közösségi oldalakon keresztül. Kriszut (Varga Krisztián gitárost) jóval korábbról a Salvusból ismertük, vele már régóta nagyon jó barátságban voltunk. Időközben mindkét zenekarban történtek tagcserék, de őszintén szólva bennem fel sem merült, hogy bármilyen személyes probléma felmerülne az út során.

dystopia_2016_4

Milyen állomásokon játszottatok?

A turné összesen hat állomást érintett nyolc nap alatt. Az első állomás San Feliu de Guixolsban volt, ami egy nagyon-nagyon szép, tengerparton fekvő katalán város. Itt a helyi klubot vezető házaspár mesébe illő vendégszeretettel látott minket, ami párezer kilométer után nagyon jólesett. A közönség is nagyon pozitívan fogadta a zenekarokat. A következő állomás Spanyolország másik oldalán, a Baszkföldön található Bilbaóban volt. Itt is egy viszonylag kis klubban játszottunk, de a közönség a klub mérete ellenére ritka aktív volt: alig akarták elengedni a két zenekart a színpadról. A harmadik állomás a spanyol főváros, Madrid volt. Itt egy olyasmi helyen játszottunk, amit leginkább a Rocktogonhoz tudnék hasonlítani, majd Valencia, Tarragona és visszafelé egy Milánó melletti kisváros felé vettük utunkat. Az utolsó három állomás teljesen megmaradt bennem, nagyon imádtam a helyszíneket, ugyanis mindegyiknek volt egy nagyon kellemes miliője. A valenciai helyszín vérbeli, igazi rockkocsma volt Queen-, Beatles-, Stones-relikviákkal az egyik falon és gitárokkal a másik falon, a bejáraton pedig Hendrix és Slash graffitije gitárpárbajozott. A tarragonai helyszín volt a legnagyobb klub, ahol játszottunk. A színpadot leginkább a Dürer nagyterem színpadához tudnám hasonlítani, a küzdőtér meg talán feleakkora. Ami teljesen megragadott: a koncertterem mellett volt egy zenészklub, kávézó és hangszerbolt. Így egyben ez elég morbid módon hangzik, de amikor ott ültem, úgy éreztem, hogy ez a legtermészetesebb dolog az életben. Ha szakad a húr, nincs probléma legalább. Az olasz helyszín abból a szempontból becsapós volt, hogy mikor beléptünk, az látszott az egész helyről, hogy ez egy pizzéria. Majd mikor látta az arcunkon a megrökönyödést a személyzet, mondták, hogy a koncertterem a pincében van. Itt egy faltól falig kiposzterezett fellépőhely fogadott minket olyan nagyságok plakátjaival, mint az Iron Maiden, a Slayer, a Van Halen, a Helloween... Gyakorlatilag a Metal Hammer, a régi Popcorn, Bravo és Poster Power összes lapszámának közepét fel lehetett volna szerintem ismerni az archívumból, '82-től. Zseniálisan nézett ki.

Milyen helyeken aludtatok, és hogy utaztatok?

A szállás egyik felét a helyi promoter intézte, a másikat Anna. Általában kétféle szállás fogadott minket: vagy hostel, vagy lakó nélküli berendezett lakások. Amelyik szállásokat nem Anna szervezte, ott általában sosem sikerült eltalálni, hogy mennyien vagyunk, így mindig kellett valami alternatív megoldást találni (kocsi, föld), de például az egyik helyen aznap tudtuk meg, hogy a szállás kuka, így a helyi klub díványain aludtunk röpke két órát, mert az úri közönség nem ment el, nekünk meg indulni kellett tovább korán. A szállítást egy pesti autókölcsönző cégen keresztül oldottuk meg. Kivettük a legnagyobb autót, amibe befértünk sofőrrel együtt kilencen, és belegóztuk a két zenekar cuccát, merch-öt, meg még egy mai napig harcoló japán alakulatot is. Irgalmatlan sok cucc volt, de a végére annyira belejöttünk, hogy az utolsó pakolásnál betehettünk volna még pár gitárládát is. Eséllyel pályázhattunk volna valami pakolástechnikai világkiállítás különdíjára, az tuti. De ezzel általában így vannak a zenekarok. Ha felteszed a feladatot egy zenekarnak, hogy tegyél be egy kispolskiba két gitárládát, higgye el mindenki: általában megoldják. (nevet)

dystopia_2016_5

Milyen összetételű volt a közönség a klubokban? Mekkora volt az átlagos nézőszám, és hogy reagáltak a zenétekre?

Nem éreztünk túl nagy különbséget a hazai és a kinti közönség között. Az alapvető különbség talán az új zenék iránti pozitív érdeklődés volt. Ugyanis hiába akadt egy csomó olyan helyszín, ahol nem lépett fel helyi zenekar, a közönség, aki összegyűlt, már nagyjából tisztában volt a zenekarokkal, hogy kik is fognak fellépni. Ott az általában a hozzáállás, hogy kíváncsiak az emberek az új dolgokra, és ha két magyar megjelenik Spanyolország déli csücskén, az több mint érdekes. A klubok alapvetően különböző nagyságúak voltak, így átlagos nézőszámról nem igazán tudok beszélni. Mindegyik helyen összegyűltek annyian, hogy kellemes hangulatú koncert kerekedett ki belőle, legyen szó negyven-ötven vagy száz főről. Több helyen volt visszataps, alapvetően nagyon tetszett a közönségnek, a promoternek is, amit látott. Szégyenkeznivalónk abszolút nincs, ebben biztos vagyok.

Eszerint akkor találkoztatok olyanokkal is, akik már ismerték a zenekarokat?

Igen, több ilyen is volt. Bilbaóból maradt meg az emlék, hogy még javában pakoltuk be a cuccot a klubba, és Annát meg Kriszut szólította le a klub előtt egy srác közös meet & greetre. De igazából több helyen is előfordult ilyesmi, a koncertek utáni fényképezkedés pedig általánosnak számított, hála az égnek.

Mennyire fogytak a merch-cuccaitok?

Részünkről óriási restancia volt, hogy végre legyártsuk a merch pultba való anyagainkat. Habár a mi zenekarunknál forgalom kicsit alulmúlta az előzetes várakozásainkat, volt annyi bevétel, hogy itthon szét tudtuk dobni az első részletet, és a hónap második felére legyen egy kis zsebpénze mindenkinek.

dystopia_2016_6

Mi volt a legbizarrabb esemény a turné során?

Bizarrnak hála az égnek nem volt semmi sem volt mondható. Érdekes dolgok persze ennyi idő alatt mindig történnek, pláne, ha ennyi embert összezárnak. Talán az volt bizarr, amikor Madrid külvárosában, ahol a szállásunk volt, kerestünk valami kajáldát, és egyszer az utcasarkon befordult két rendőr. Ebben eddig semmi szokatlan nem lenne, de ezeken a közegek golyóálló mellénnyel meg minden túlélőeszközzel voltak felszerelkezve. Akkor gondoltam, hogy ez nem lehet valami jó környék. Furcsa pedig az volt, hogy gyakorlatilag bárhol jártunk, az északi országrészeken elmondták, azt, hogy mennyire utálják a többi országrészt, mert azok csak kizsákmányolják a gazdag északi részeket, és már rég szét kellett volna szakadni ennek az országnak. Mindezt a kioktatást persze egyikünk meggondolatlan „Viva Espana!" baszkföldön történő felkiáltása után kaptuk egy hála az égnek nyugodtabb vérmérsékletű vendéglátótól. Csoda, hogy nem vertek rögtön agyon minket! (nevet) És persze nem lenne az ilyen turné teljes az esetleges nyelvtudás hiányából fakadó gondokból. A tarragonai fellépésünk után a helyi zenekar – HOBO, igen, ez volt a nevük, és ilyen heavy speed metalt nyomtak – énekese velünk jött haza, és érdeklődtünk, hogy így hajnal kettő környékén mi van még nyitva, mert mindenki baromi éhes volt. A srác rögtön rávágta, hogy hát a Madonna. Mikor megkérdeztük, hogy mi az isten az a Madonna, teljesen hülyének nézett minket, és mondta, hogy ott ilyen hamburgereket lehet kapni, gyorskaja, és baromi sok helyen van. Néztünk okosan, mire az egyik sarkon majd kiesett a kocsiból úgy kapálózott, hogy itt egy Madonna, és nézzük meg, hogy nyitva van-e. Hát kiderült, hogy ez bizony ez McDonald's, ami persze zárva volt. Tehát a rejtély megoldódott, de mi éhesek maradtunk. Ugyancsak nyelvi nehézségekbe ütköztünk Valenciában egy étteremben, ahol amikor kiderült, hogy nem tudunk spanyolul, a hatvanhoz közeli pincér elővette a mindenki által érthető kifejezésmódot: mindenre egy hosszabb, vagy rövidebb morgás volt a válasza. Komolyan olyan volt, mint Lurch az Addams Familyből. (nevet) Mondjuk maga a hely is elég morbid volt, ugyanis két utcára az egyébként gyönyörű tengerparttól egy nagyon lepukkant környéken találtuk magunkat. Az éttermet például egy korláttal választották el az egy méterre található villamosvonaltól, ahol ötpercenként húzott el egy-egy NAGYON hangos villamos, amin általában nem volt senki... De persze volt még sok minden: eltévedés GPS-szel, kocsiban, kocsmában alvás, meg minden, ami ilyenkor lenni szokott.

dystopia_2016_7

Mennyire fért bele a partizás, a bulizás a menetrendbe?

Mindenki tudta, hogy nem lesz sok időnk, mert egy-egy nap nagyon sokat kell menni, de ezt igaz, hogy tudtuk előre, csak nem sejtettük. Nagyon megerőltető volt nyolc nap alatt több mint hatezer kilométert végigülni, a sofőröknek végigvezetni meg pláne. Nagyon kötött pályán mozogtunk, várost nézni például alig, vagy nem is volt időnk. A tengerben fürdés hála az égnek összejött... Nekem sajnos azt a küldetést sem sikerült teljesítenem, hogy minden városból hozzak egy hűtőmágnest. Tehát sajnos nem volt városnézés, a partizást pedig a szoros munkamenet tudatában mindenki igyekezett kordában tartani. Meg azért egy-egy helyen, ahol nem volt zenekari catering, a négy eurós, három decis sör sem volt túlságosan bizalomgerjesztő.

Hogy viselte Anna egyetlen lányként ennyi férfi társaságát?

Ó, hát Anna egy tündér. Nem voltak ilyen, csúnya szóval élve „csajos kiborulásai", vagy hasonlók, meg nekünk sem az volt az első dolgunk, hogy az út alatt szőke nős viccekkel traktáljuk. Jó, a harmadik-negyedik napon már egyszerűen nem bírtunk magunkkal, és ott már voltak fárasztások keményen, de ezeket se kell halálosan komolyan venni. Az igazság az, hogy elég hamar kialakult a társaságban egy jófajta összetartás, általában tudtuk, hogy kinek mikor van a másikra szüksége, vagy mikor akar elvonulni a társaságtól. Az esetlegesen felmerülő problémákat igyekeztünk csapatként megoldani, ami érzésem szerint sikerült is. A mai napig nagyon hiányzik egyébként nekem a társaság. Innen is üzenem: imádlak titeket!

Miként tudnád összefoglalni a legfontosabb tapasztalataitokat?

Nekem a legfontosabb tapasztalat alapvetően személyes: barátokként mentünk ki, és barátokként is jöttünk haza. Nem voltak igazi összeveszések, összezörrenések, ami meg előfordult, azok így visszagondolva gyakorlatilag semmik voltak. Ez nálam igazából nagy szó, mert magamról tudom, hogy igazából vonalas, bizonyos fokig magamnak való ember vagyok... A másik tapasztalat: attól, hogy más országba mész, tudd, hogy nem feltétlenül minden más, mint itthon. Sehol nincs kolbászból a kerítés. Ha ismeretlen vagy ott, és nincs a hátad mögött egy jó szervező/promoter, ugyanúgy csak maroknyi embernek fogsz játszani, mint itthon egy igazi szervezés nélküli koncerten. Mindenhol meg kell küzdeni a közönségért, és ha már ott vannak, mindenhol a maximumot kell nyújtanod a színpadon is, még akkor is, ha csak pár órát aludtál.

dystopia_2016_2

Mi a legnagyobb különbség az itthoni koncertinfrastruktúrához, szervezői hozzáálláshoz, közönségreakciókhoz képest?

Ahol játszottunk, ott igazából minden helyen volt jól szóló színpad. Még a legkisebb klubokban is vették a fáradságot arra, hogy olyan hangtechnikát tegyenek mögé, ami biztosítja, hogy a hely alapvetően jól szóljon. Itthon nem egy olyan klubot tudok, ahová ha a zenekar szeretne monitort, akkor vinni kell... És mint korábban mondtam, itt a helyek kirívóan nagy százalékának beazonosítható egyénisége volt. A szervezői hozzáállás... Na, az megdöbbentő volt egy-két helyen. Kezdem ott, hogy minden jó, ha a vége jó, és a vége általában mindig jól sült el, de előfordult olyan, hogy a promoter a koncertünk előtt pár órával kezdte el szervezni a szállást. Egyszer össze se jött, akkor kellett ugye a koncerthelyen aludni. A koncerthelyszínek egy-két kivétellel hatalmas szeretettel fogadtak minket, igyekeztek a kedvünkre tenni. A közönség: az elején még meg voltunk ijedve, de a végén már elfogadtuk, hogy Spanyolországban nem lehet elég későn kezdeni a koncertet. Nem egy olyan helyen megfordultunk, ahol mi már tűkön ültünk, hogy itt üres teremnek fogunk játszani, mire a tulaj mosolyogva mondta, hogy jönnek majd, csak várjunk. Jöttek is, de volt olyan hely, hogy mi elsőként fél 1-kor kezdtünk. A közönség pedig lelkes. Nagyon lelkes. Nem zavartatják magukat. Ha tetszik nekik valami, akkor tetszik, és nem fognak egy helyben állni csak azért, mert sokan azt teszik. Ez persze ragadós volt, és ment a tánci-tánci-fejrázás.

Terveztek-e a közeljövőben hasonló vállalkozásokat?

Hát én mindenképp igent mondanék, ha lenne efféle lehetőség, és szerintem a Dystopiában mindenki ezt gondolja. Elég masszívan a sarkunkra kellene viszont ezért állni, mert mint mondtam, a turné szervezésének érdeme igazából Annáé. Sőt, mint mondtam, ők az Ann My Guarddal mentek tovább a spanyol kör után még Angliába is. Ejj, de mentem volna oda is! A munkahelyen is biztos megdicsértek volna! (nevet)

dystopia_2016_1

Mik a Dystopia tervei a következő időszakra?

Most, hogy a felállás újból stabilnak mondható, és mindenki egy városban van, magunkhoz képest fel fognak gyorsulni a dolgok. 2016 első felében szeretnénk kiadni egy három-négy számos anyagot, valamint egy dalra is szeretnénk forgatni egy videóklipet még a Way To Unfoldról. Tavasszal szeretnénk minél több jó klubbulit, és igyekszünk felvenni a kapcsolatot a nyári fesztiválszervezőkkel, hátha egy-két fesztiválon sikerül megmutatni magunkat. De még az is előfordulhat, hogy az akusztikus programunkkal kezdünk valamit, mert azt sem szeretném veszni hagyni.

 

Hozzászólások 

 
+5 #1 Jonas 2016-01-05 12:16
Bírom a zenekart, meg színpatikus, hogy tök emberi a riport, meg még humora is van.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.