Shock!

december 02.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Bridge To Solace: érthetőbb agresszió

Bridge To SolaceNémi halasztást követően végre megjelent a Bridge To Solace új albuma, a House Of The Dying Sun, a budapesti dallamos hardcore/metal banda eddigi talán legkiforrottabb és legkerekebb lemeze. Jakab Zoltán énekessel és Szollár Bálint gitárossal beszélgettünk a hosszú szünet után ismét teljes fordulatszámra kapcsoló csapat körüli aktuális történésekről.

Csak kívülről tűnt ilyen hosszúnak az utolsó és az új lemez között eltelt szünet, vagy valóban az volt?

Jakab Zoltán: Nagyon hosszú volt. Pont most gondoltunk bele, hogy két éve nem turnéztunk, és mindenféle csúszás miatt végül a lemez is csak három évvel az előző után jelent meg. A GSR terjesztése Németországban átkerült a Cargóhoz, akik folyamatosan tolták tovább a megjelenést, aztán végül úgy döntöttek, a karácsony már úgyis tele van, így lett végül február a dologból. A magyar kiadás pedig pont a lemezbemutatóra, március elejére jött össze. Kicsit megkéstünk, de ez már ilyen rossz beidegződés nálunk...

Külföldi viszonylatban normálisnak mondható, ha 3 év telik el két album között, itthon azonban nem annyira...

Zoli: Külföldön most sokkal inkább megsínylette a zenekar a kihagyást, de egyébként kint is van egy masszív táborunk, akik folyamatosan érdeklődnek. Egy Belgiumban élő negyvenes csávó például csinált nekünk egy facebookos fanpage-et, ezek tök jó dolgok. Elég jól beindult amúgy a lemez, a kiadónk is mondja, hogy egy hónap alatt annyi ment el belőle két év távollét után, amennyit nem egy aktívan turnézó zenekaruk egy év alatt sem ad el. A zeneipar persze eléggé rossz helyzetben van, főleg az ilyen kis kiadókat érintik rosszul az internetes letöltések.

Szollár Bálint: Külföldön most többet kell majd mozognunk.

Zoli: Igen. Itthon azért volt a kultis, dózerfesztes buli, a Sziget, a Dürer, sőt, ősszel elmentünk mindenfelé játszogatni vidékre, ami egyébként nem szokásunk, és tök jó bulikat adtunk például Egerben, Balassagyarmaton, Győrben... Igyekeztünk kicsit Magyarországon is teret engedni magunknak, és azt kell mondanom, hogy itthon is pozitívan, előnyükre változtak a dolgok.Bridge To Solace

Korábban tudatosan hanyagoltátok az itthoni aktivitást?

Zoli: Igen, teljesen. Azelőtt mindig az volt, hogy ha elmentünk valahová vidékre, mindig abban maradtunk: nem ehhez szoktunk, szóval inkább adjunk még időt az országnak! (nevet)

Bálint: A Watch My Dyinggal közös turnénk volt az első olyan, amikor azt mondtuk, hogy ez már oké, így már megéri csinálni. Úgy indultunk neki, hogy nem tudtuk, mire számítsunk, de a végén nagyon jól sültek el a bulik, volt közönség és hangulat is mindenfelé. De régebben előfordult olyan is, hogy a koncertünkre várakozva két óráig kardcsörgetést hallgattunk... Csak ültünk ott, és a végén már azt hittem, felakasztom magam.

Zoli: Na, az valami borzalmas volt! A Fekete Sereg sodronyingben játszott másfél órát úgy, hogy senki sem volt kíváncsi rájuk. Egy idő után már azt mondtuk, hogy adják oda a pénz felét, és hazamegyünk... (nevet) Utána rendesek is voltunk, az Agregatort beengedtük magunk elé. Akkor már mindegy volt... A végén reggel 6-ra haza is értem.

Bálint: Szeretünk egyébként utazgatni mindenfelé, szóval az új lemezt is igyekszünk majd minél több helyen bemutatni, pláne így, hogy itthon is megmozdultak a dolgok.

Minek köszönhető ez a fellendülés? Magyarországra is beérkeztek a nektek kedvező külföldi trendek, vagy ennyivel jobb lett a Bridge To Solace?

Zoli: Mindkettő igaz. Eleve ismét volt nálunk egy felállás-forradalom, ami előnyére változtatta meg a zenekart. Oké, mindig is barmok, hülyegyerekek voltunk, de igyekeztünk sosem fél seggel koncertezni, odarakni magunkat. De nemcsak erről van szó, mert például amikor lementünk Kazincbarcikára játszani a Watch My Dyinggal, ott volt 150 ember, és a buli után özönlöttek hozzánk, hogy „jézusom, nem is tudtam, hogy itthon van ilyen zene, kicsit olyanok vagytok, mint az In Flames, de agresszívebbek, súlyosabbak", meg ilyenek... Szóval beért a dolog jelentős részben az internetnek, a myspace-nek köszönhetően, az emberek itthon is kezdik behozni a lemaradást. Régebben az volt a jellemző, hogy van az ország vízfeje, Budapest, és minden csak ide áramlik be.Ilyen szempontból a PANKKK program is hasznos volt, mert kicsit mindenfelé megerősítette a hátországot. Magyarul ma már el lehet menni vidékre is normális körülmények közé játszani. Örülünk, hogy így alakult, bár meglepett minket a dolog. Tudod, ha régen hétvégézni akartunk, nem az volt, hogy na, akkor elmegyünk egy Miskolc-Balassagyarmat útra, és éjjel 1-kor már mindenki ágyban van, hanem nyomtunk egy osztrák-német-svájci kört. Utaztunk 20 órát oda-vissza, és akkor még nem játszottunk egy hangot se... Ilyen szempontból is felüdülést jelent ez a hazai fellendülés.

Külföldet illetően vannak már konkrét tervek?

Zoli: Júniusban megyünk a Zero Tolerance társaságában 3-4 napra Lengyelországba, ők nagyon jó barátaink. Lengyelországban amúgy is szeretünk játszani.

Mennyiben más ilyen szempontból Lengyelország, mint Magyarország?

Zoli: Eleve abban, hogy sokkal nagyobb, és ezzel együtt az érdeklődés is jelentősebb, mint itthon. Valami miatt iszonyatosan pörögnek ott a hardcore fanzine-ek, disztrók, kazettakiadók, tényleg minden nagyon durván megy, tökre meglepő az egész. Játszottunk például olyan kis faluban is, ahol 300-an voltak. Gondolj bele, ez olyan, mintha itthon lemennénk Berettyóújfalura, ahol ott van 300 arc, akik nemcsak megőrülnek a bulin, de tudják a szövegeket, rajtuk van az aktuális póló, és megveszik a CD-t is... Ott nem sajnálnak merchandisingra költeni, és egy zenekar azért valahol mégiscsak ebből él. Vagyis nemcsak a színtér egészségesebb az itthoninál, de maguk az emberek is sokkal nyitottabbak. Mindig nagyon jó bulijaink voltak kint. Aztán megyünk ősszel egy 2-3 hetes Európa-turnéra a cseh Flowers For Whores-zal, akiknek az énekese szintén régi jóbarátom, illetve a kiadó kérte, hogy vigyük el magunkkal az új szerzeményüket, a Forget To Forgive-et is, akik nagyon fiatal, 18 év körüli srácok, és ezt az éppen most divatos deathcore őrületet csinálják. Egyelőre ennyi biztos, a többit majd meglátjuk. Bridge To SolaceIgyekszünk a saját kezünkbe venni a sorsunkat, mert elég sok időt hagytunk ki, nálunk is sok dolog változott, és hát ugye Nyugat-Európában is egyre gyorsabban változnak a trendek. Két éve még a metalcore ment, most meg ez a matek-izé fut, a death metalos hardcore, ahol 18 évesen már mindenki 32 témát zsúfol bele egy háromperces számba, a pólók nagyon színesek, mindenki tele van tetoválva...

Bálint: ...a bandanév pedig olvashatatlan...

Zoli: (mosolyog) Igen, ez is nagyon fontos... Vagyis szinte a nulláról kell most felépítenünk egy csomó mindent, de ez nem baj. Már nagyon várom, hogy mindenfelé játsszunk.

Beszéljünk egy kicsit a House Of The Dying Sunról! Mi a legfőbb különbség a korábbi anyagokhoz képest?

Zoli: Ami biztosan más, az a dobjáték.

Bálint: Az, hogy Ádám beült a dobok mögé, adott egy újfajta ízt az egésznek, egészen másmilyen a stílusa. Sokat változott az ének is.

Szerintem is az ének jelenti a legszembetűnőbb változást...

Zoli: Nekem tetszett a Where Nightmares And Dreams Unite lemez is ebből a szempontból, de sok helyről megkaptuk, hogy kicsit egysíkú az ének. Szerettük volna elkerülni ezt, de azt is, hogy mi legyünk a huszadik olyan banda, ahol a gyors részek alatt vérhányás, halál és fájdalom van, utána pedig térden állva, könnyezve dalolászunk a refrénben. Ezt a mostani mélyebb hangszínt régóta próbálgattam már élőben, és rájöttem, hogy sokkal könnyebb így énekelni, szóval az új daloknál már ezt a megközelítést alkalmaztuk. Ádi dobjátéka pedig alaposan megkeményítette a zenét, hiszen Tamás nem használt kétlábgépet, és így tovább... Ő inkább egy energikus punkdobos, Ádi viszont feszesebb, metalosabb felfogásban játszik.

Bálint: Előtte x évig nem dobolt, de aztán úgy alakult, hogy egyszercsak beült a dobok mögé, odabaszott, és már fent volt az anyag...

Zoli: Az nagyon durva volt! Megérkeztünk egy egész éjszakás vonatút után a svájci stúdióba, Ádi pedig elkezdte belőni a dobot, miközben én aludtam a süketszobában. Amikor kijöttem, úgy voltam vele, hogy na, de jó, belőtte a dobokat, de aztán két nap alatt azon vettük észre magunkat, hogy feljátszotta a lemezt...

Bálint: A csapásvonal ezeket leszámítva megmaradt olyannak, amilyen volt. Azt szoktuk mondani, hogy hangos, gyors, kemény zenét játszunk dallamos gitárokkal, kiabálós énekkel. A számok pedig letisztultabbak lettek: elindul valahol az album és véget ér valahol. Az előző lemez sokkal kaotikusabb volt.

Zoli: Igen, az egy zavarosabb, dühösebb időszakban íródott, és ez hallatszott is rajta. Kicsit démonűzés-jellege volt a dolognak: adjunk ki magunkból mindent, szabaduljunk meg a szartól... Ettől persze még nagyon szeretem, de sötétebb, zúzósabb, döngölősebb volt, mint a House Of The Dying Sun. Ahol azért szintén vannak durva dolgok, például a blastbeates Like Sheep Led To Slaughter... De most kicsit szabadjára engedtük magunkat, többen írtuk a nótákat is. Ezúttal nem fasizálódott el a dalírási folyamat! (nevet) Kicsit kerekebbek, érthetőbbek a dalok. Szellősebb, fogósabb a végeredmény.

Bálint: Mindannyian sokkal többet tettünk hozzá ehhez az albumhoz. Már a dalírás előtt mondtam Zolinak, hogy üljünk le, beszéljük át az éneket, és így tovább. Jóval prekoncepciózusabbak voltunk, mint eddig.

Zoli: A felvételek is sokkal könnyebben mentek emiatt. Például volt olyan nóta, ahol elsőre felment az ének kábé 40 perc alatt, és ilyen soha korábban nem fordult még elő nálunk.

Nem jelentett nagy többletköltséget, hogy Svájcban stúdióztatok, a keverésre pedig Kanadában került sor?

Zoli: Lehet, hogy most nem fognak szeretni a magyar stúdiók, de kábé ugyanannyiból jöttünk ki így is, mintha itthon dolgoztunk volna. Ez egy örök vita egyébként... Ezerszer elmondtam, hogy nagyon szeretem Szabikát, Bogyót, Picit, Jaya Harit és a többieket itthonról, mind kurva jó szakember, de most volt egy lehetőségünk egy kis extra pluszra, és úgy döntöttünk, belevágunk. Varga Attila nagyon régi barát, és emiatt jutányos áron tudtunk kimenni hozzá felvenni a lemezt. Ez neki is fontos volt, hiszen rengeteg pénzt fektetett a stúdiójába, és tudta, hogy jó reklám lesz neki ez az album. Elképesztő profi módon dolgozott, és ugye pluszban még ott is laktunk nála...(nevet) Bridge To SolaceA kedvező felvételi árak révén gyakorlatilag minden olyan pénzt bele tudtunk tolni a keverésbe, amit a kiadónktól kaptunk, így aztán úgy döntöttünk, kipróbáljuk Blair Calibabát, akivel már régóta együtt akartunk dolgozni. A zenekaron belül is volt egyfajta vesszőfutás ezzel kapcsolatban, hogy vajon jó lesz-e, amit csinál, mert annyira különleges dolgokat hozott ki az anyagból... Nekem végülis nagyon bejön, de Ádinak például annyira nem tetszik a dob. Viszont a basszusgitár meg a gitár tényleg baromi erős lett.

Bálint: Ha mindenáron mondani kell valamit, a pergő hangzása nekem sem jön be annyira, az tényleg lehetett volna jobb. De mindenképpen érdekes tapasztalat volt ez az egész.

Zoli: Jönnek ki manapság egymás után a lemezek, Darkest Hour, Unearth és így tovább, és mindegyik ilyen masszív, kockaszerű hangzással bír, ami mögött kicsit elvész az egyéniség... A mi albumunk ezeknél szellősebben és éppen ezért egyedibben is szól. Koszos és élő, pont olyan, amilyennek szeretjük.

Bálint: Ettől még persze ugyanolyan agresszív, mint ezek, csak nem annyira szikár, kemény, sűrű. Valahol a tipikus Bridge To Solace hangzás, valahol viszont egészen másmilyen.

Zoli: Nagyon sokat hallgatom ezt a lemezt, ami egyébként nem jellemző, mert baromira kritikus vagyok magunkkal és magammal szemben. Most viszont más a helyzet, és ebben az is közrejátszik, hogy állati jó hangulatú volt a stúdiómunka még annak ellenére is, hogy közben megszakadtunk. Most volt először olyan érzésem, hogy valóban közösen dolgozunk. Olyan volt, mint egy nyári táborban: tehenek a szomszédban, közös kajálások, Xbox, Playstation, minden... És ez hallatszik is a lemezen.

Nem nagyon lehet elmenni szó nélkül a borító mellett sem...

Bálint: Alapból vonzódom a posztapokaliptikus témákhoz, és már előzőleg is kiforrott bennem az elképzelés, hogy nagyjából milyen legyen a borító. Van egy filmes vonalon mozgó haverom, rajta keresztül jutottunk el Jarolics Tamásig, aki a végleges képet készítette. Megnéztük a honlapját, és egyből lehidaltunk attól, amiket ott láttunk, így aztán egy kis beszélgetés után elég hamar kirajzolódott, hogy milyen is lesz a kép.Bridge To Solace

Zoli: Amikor előállt a végleges tervekkel, mindannyian csak ültünk, hogy baaaaaaaaaazmeg... Lacika mondta egyedül, hogy miért nem valami magyar város van rajta a felhőkarcolós amerikai helyett, de ez részletkérdés. A borító gyönyörű lett így is.

Bálint: Odatehettük volna a háttérbe az Országházat, de nem lett volna értelme, mert nincs jelentősége... Konkrétan itt sem azonosítható be egyetlen külföldi város sem, csak egy Volkswagen busz...

Zoli: Még varjú is van rajta Ádi külön kérésére. (nevetnek)

Több, korábban angolul zenélő hazai csapat kísérletezget mostanában magyar szövegekkel. Nálatok fel sem merült valami ilyesmi?

Zoli: Egyetlen pillanatra sem. A kezdetektől fogva angol szövegekben gondolkodtam, és az évek során meg is tanultam annyira angolul, hogy amikor szöveget írok, angolul is próbálok gondolkodni. Nagyon sok mindenkinek mutogattam már ezeket, és egy csomóan mondták, hogy Amerikában nem írnak ilyen szövegeket, nem használnak ilyen szófordulatokat. Gergő a Blind Myselfből mutogatta most a magyar szövegeiket, de én nem tudnék ilyeneket írni. Ő amúgy az IHM-es Palikával dolgozott most, de nekem ez sem menne. Annyira személyesek a sorok, hogy senkit sem lennék képes beengedni ebbe a világba, egy szót sem lennék hajlandó más kedvéért megváltoztatni. A másik, hogy magyarul nem szólna jól ez a zene. Egy-egy idézet elképzelhető a jövőben, de teljes szöveg biztos nem. Egy csomó magyar szó eleve nagyon hosszú, és nehéz őket ráritmizálni az alapokra például egy gyors résznél. Van, aki ebből poént csinál, mint például a Bëlga, és röhögsz is rajta, mert tudod, hogy vicc. De sokszor látok olyat, hogy kiáll egy zenekar, ott a gyors zene, a dallamos gitárok, az üvöltés, meg minden, aztán hirtelen ráhadarják a szöveget, én meg csak a fejemet fogom, hogy jaj, ne már, ezt most miért kellett...

Kiket tekintesz etalonnak szövegírási téren?

Zoli: Először is nyilván ott voltak az olyan régi klasszikus hardcore bandák, mint például a Cro-Mags. Tudtad az arcról, hogy utcakölyök volt, iszonyú kemény dolgokon ment keresztül, és éppen ezért még az is hiteles volt tőle, amikor négy soron keresztül csak annyit üvöltözött, hogy street justice, mert tudtad, hogy megélte, amiről énekelt. Vagyis ezek a direktebb dolgok is hatottak rám. Aztán ott volt a Catharsis zenekar, akiknél iszonyú durván kiemelkedő és nagyon-nagyon hosszú szövegek voltak. A Trial szintén etalon, és az ő esetük főleg azért érdekes, mert klasszikus hardcore zenéhez társítottak olyan szellemi muníciót, amitől az embernek leesett az álla. De a Boysetsfire-nak is voltak nagyon-nagyon eltalált szövegei. Vagy említhetném a Bane-t is, akik szintén teljesen klisémentes és nagyon pozitív dolgokat írtak.

Az előbb szóba jött a metalcore, és ezt a címkét ti is gyakran megkapjátok. Zavar vagy nem érdekel?Bridge To Solace

Zoli: Engem nagyon zavar. Jön a 15 éves hülyegyerek, akinek éppen a Job For A Cowboy a kedvence, és leszarmetalcore-oz minket... Németországban különösen imádnak a metalcore kifejezéssel dobálózni, pedig tegyük a szívünkre a kezünket: mit adtak a németek a zenei életnek a '90-es évek elejének német hardcore-színterét leszámítva? Volt például egy Lebensreform nevű banda, akiknek felraktam a kislemezét, és konkrétan azt hittem, hogy mindjárt kimásznak a lemezjátszóból és megölnek... De ezeken kívül soha semmit. Mi pedig annak idején gyakorlatilag kitaláltunk egy zenei stílust Európában. Lehet, hogy az akkori zenénk más volt, technikásabb, meg mit tudom én, de akkor is fej-fej mellett haladtunk a Cataracttal, a Heaven Shall Burnnel, a Calibannal... Tök egyszerű ránk azt mondani, hogy metalcore, mert tényleg van a zenénkben hardcore is meg metal is, de akkor is idegesít a dolog.

Bálint: Engem az készít ki, amikor látok valami kritikát, ami mellett ott van, hogy „for the fans of As I Lay Dying, Unearth" és a többi. Nyilván el kell adni a lemezt, de érted...

Zoli: Az emberi gondolkodás sajnos olyan limitált, hogy nem tud mit kezdeni azzal, amit nem címkéznek fel. De továbbmegyek, a legtöbben a másik embert sem tudják hová tenni, ha az nem kommunista, fasiszta, liberálbolsi, náci, zsidó és így tovább. És ez szánalmas. Ezzel az egész metalcore-dologgal kapcsolatban is óriási előítéletek élnek az emberekben. Nekünk is akad néhány olyan internetrajongónk, akik igyekeznek minden módon az orrunk alá dörgölni ezt. Már olyat is láttam, hogy egy másik zenekar lemezkritikájában kifogásolták, hogy az mit képzel magáról, amiért velünk, a metalcore-osokkal koncertezik... Ki nem állhatom ezt a címkét, de ha valaki emiatt nem hallgat meg minket, az ne is hallgasson meg, mert hülye hozzá. Nem tudunk ezzel mit kezdeni, főleg akkor nem, ha a mai magyarországi hardcore-koncertekre járó kisgyerekektől jönnek a dolgok. Legtöbbjük még egy kéjes gondolat sem volt apu-anyu fejében, amikor én már ilyen zenét játszottam. (mosolyog)Bridge To Solace

Ha jól értem, nincs túl jó véleményetek a mai hazai hardcore színtérről...

Zoli: Nekünk ez anno tudatos lázadás volt. Lementünk a '90-es években egy koncertre a Totalcarba, és mások voltunk. Soha nem felejtem el, hogy a Metal Hammerben mindig feladták a Súgd meg nekünkben, hogy „énekest keresünk kemény metal bandába, oldalzsebes gatyás, bakancsos, atlétatrikós kopasz hácések kíméljenek." Ehhez képest ha most megnézed, a metalt az utóbbi években felfrissítő zenekarok tagjai korábban mind-mind hardcore bandákban játszottak, a Killswitch Engage-től az As I Lay Dyingig... A hardcore színtér egyébként mindig kitermelte a jó zenekarokat, akik hűek a gyökerekhez, de manapság valahogy nem hallok igazán jó új csapatokat, és ezt tényleg nem azért mondom, mert az öreg megmondó szerepében akarok tetszelegni. Van most egy kanadai banda, a Gravemaker, akik mondjuk nagyon jók, de az új zenekarok nagy része szürke és unalmas. A zenében persze nagyon nehéz újra feltalálni a kereket.

Ha már hardcore, nem nagyon kerülhetjük meg a Newborn tavalyi jótékonysági megmozdulását...

Zoli: Az azért tényleg nagyon durva volt... Tudtuk, hogy a régi arcok ott lesznek, meg azt is, hogy az újak közül is sokan eljönnek majd, de a végén ott volt több mint 900 ember, és egyszerűen nem tudtunk vele mit kezdeni. Iszonyú megdöbbentő volt. Amikor a Newborn aktív volt, kihoztunk belőle mindent, amit csak lehetett, de akkoriban 2-300 ember járt a koncertjeinkre, szóval ekkora érdeklődésre azért nem számítottunk. Itthon nagymenőnek számító rockzenekarok játszanak ennyi embernek a Petőfi Csarnokban... Szalkai Tibi, aki évente több mint kétszáz bulit nyom a Blind Myselffel meg az Idoruval, úgy remegett előtte, mint a kocsonya. Hat vagy hét számot játszottunk, az összes barátunk ott tombolt az első sorokban, mi meg csak lestünk, hogy mi van...Bridge To Solace

Bálint: Sajátos atmoszférája volt annak a bulinak. Mindenki átérezte, miről szól ez az egész.

Zoli: Megrázó élmény volt. Ilyenkor azért felvillan az emberben az is, hogy mennyi szép oldala van ennek az egész hardcore közösségnek. Kiállt a színtér apraja-nagyja egy barát érdekében, és mindenki beleadott mindent. Ha az emberek ezt tekintenék példának, sokkal egészségesebb színterek működhetnének Magyarországon.

Mit jelentett számodra a hardcore kifejezés mondjuk egy évtizeddel ezelőtt, és mit jelent ma?

Zoli: Tíz évvel ezelőtt azt jelentette számomra a hardcore, hogy eladtam az összes metal CD-met. Ma már countryt hallgatok otthon, popot, meg ilyen singer-songwriter cuccokat... Imádjuk ezeket cserélgetni, mindig megyünk egymáshoz, hogy „találtam neked valamit, nézd, milyen szépen énekel a lány!" (nevetnek) Maga a hardcore viszont ugyanazt jelenti: ha a világ valamiért éppen nem akar befogadni, akkor megcsinálod a saját világodat, ahová tartozol. Van mögötte egy olyan kiállás, egy olyan hozzáállás, amihez jó tartozni: „akkor is basszátok meg, akkor is csinálom a dolgomat!" Banálisan hangzik, hogy örökre adósa maradok a hardcore zenének és színtérnek, de nem az, hiszen rengeteget kaptam innen. Annak idején leérettségiztem, és öt napra rá már ültünk egy buszban az Európa-turnén. „Jaj de jó, Belgiumban vagyunk! Én még itt soha nem voltam!" Gyökeresen megváltoztatta az életünket ez a zene és ami hozzá tartozik. Ezt ma is így látjuk, csak már nem vagyunk annyira begyepesedettek, hogy eladjuk a metal CD-inket.

Ha egyetlen ultimatív hardcore lemezt mondhatnál, mi lenne az?

Zoli: Egyet nem tudok mondani, legyen inkább három. Az első a Trialtól az Are These Our Lives. Aztán ott a Catharsistól a Passion, ami szintén életmegváltó volt nálam, meg a Cro-Magstól az Age Of Quarrel. És még mondhatnék 30-40-et, amikért majd utólag bosszankodom, hogy miért nem említettem őket. (mosolyog) De legyen még egy negyedik is, méghozzá a Refusedtól a The Shape Of Punk To Come.

Ezek egyben az örök kedvenc lemezeid is?

Zoli: Abszolút.

Bálint: Nálam azért kicsit más ez, mert jóval később kerültem ebbe az egészbe, sokkal inkább vegyesfelvágott vagyok. A három kedvencben biztosan benne van a Guns N' Roses-tól az Appetite For Destruction.

Zoli: Az tényleg nagyon jó lemez.

Bálint: Aztán legyen a Boysetsfire-től a Tomorrow Come Today, az utóbbi éveim egyik legmeghatározóbb anyaga pedig a City And Colour egyik lemeze. Ez az Alexisonfire énekesének egy projectje, egy szál akusztikus gitárral előadott zene, amitől egyszerűen megőrülök, akkora hatással van rám.

Zoli: Rengeteg nagyon jó album van még, amit fel lehetne sorolni, bár ebben az évtizedben hardcore vonalon sajnos már nem készültek annyira kiugró lemezek. Dallamosabb, punkosabb vonalról viszont ott a Strike Anywhere-től a Change Is A Sound, amit felrakok, és annyira pozitív, hogy mosolyogva akarod tőle szájbaverni az egész világot.

Ha már ennyit beszéltünk a Killswitch Engage, As I Lay Dying féle metalcore-ról, muszáj megkérdeznem, hogy álltok ezekkel a csapatokkal...

Zoli: Én bírom őket, bár – és erre most mindenki mondhatja, hogy na, ez tipikus hardcore – a Killswitch nekem a régi énekessel jobban tetszett. A mostani dolgaik érzelmi töltete közelít a nullához. Legjobban a Himsát bírom az ilyen csapatok közül, de ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy ők jó haverok.

Bálint: Az Alive Or Just Breathinget nyugodtan mondhattam volna negyediknek az előbb, de azóta csak mélyrepülés van náluk. Állatul szólnak a lemezek, nagyon szépen énekel a bácsi, mégis csak vállat vonogatok rá, hogy és akkor mi van. Tök üres, tök semmitmondó az egész, nincs benne semmi tartalom.

Zoli: Nyilván erre mondhatjuk, hogy az Iron Maiden is mikről énekelt, akkor miért várunk mást egy Killswitch Engage-től. Ez metalban oké is, egy hardcore zenekartól viszont nem ezt várom. Ha nincs meg a mélyebb mondanivaló, akkor inkább hallgatok mást.

Fotó: Valentin Szilvia

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.