Shock!

március 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

DVD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dream Theater: Chaos In Motion 2007-2008

Sok mindent lehet mondani a Dream Theaterre, de azt biztosan nem, hogy nem szolgálják ki alaposan a táborukat. Alig ért véget a legutóbbi Systematic Chaos lemezhez kapcsolt turnésorozat, máris itt van róla a komplett dokumentáció egy grandiózus dupla DVD formájában, ami a csapattól megszokott módon átfogó és bő lére eresztett.

megjelenés:
2008
kiadó:
Roadrunner
Neked hogy tetszik?
( 14 Szavazat )

A Chaos In Motion 2007-2008 gerincét egy hat különböző fellépésről összevágott, több mint 3 órás koncert alkotja, de bónuszként kapunk mellé egy másfél órás turnéfilmet, videókat, fotókat is, és mondani sem kell, a limitált verzióban a két DVD mellett három CD is megtalálható, rajtuk a koncertfilm teljes anyagával. Vagyis nem aprózták el, a fanatikus tényleg mennyiséget kap a pénzéért, és ez szimpatikus.

Ami a live anyagot illeti, már a borítón is jelzik, hogy „raw footage"-ről van szó, azaz kissé nyers, nem feltétlenül csúcskategóriás a felvétel, láthatóan inkább az volt a cél, hogy a banda fellépésének igazi hangulatát kapják el, és ez sikerült is. Vagyis ne valami hiperszuper apparátussal rögzített, szemkápráztató módon megvágott extraprofi koncertvideóra számíts, de természetesen nem is ótvar kézikamerás bootleget akarnak lenyomni a torkunkon: bőven és gond nélkül élvezhető a dolog, csak kissé földközelibb, természetesebb az összkép. Önmagában ez is rokonszenves. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy azokat, akik nem az utóbbi években érkeztek a Dream Theater még mindig folyamatosan szélesedő rajongótáborába, a szokásos törésvonalak mentén osztja majd meg a Chaos In Motion 2007-2008. Szórakoztató a DVD, csak éppen nálam is leginkább arra volt jó, hogy újfent, sokezredszerre is rádöbbenjek, mekkora dolgokat is csináltak ezek a fickók tizenegynéhány évvel ezelőtt...

A Dream Theatert manapság egyszerre divat feltétel nélkül isteníteni és minden józan megfontolást nélkülözve gyalázni. A tábor egy tekintélyes részéhez képest én még egészen sokáig tartottam a lépést a bandával, bár kétségtelen, hogy magukhoz képest utoljára a Six Degrees Of Inner Turbulence-en mutattak bármiféle újdonságot. Ezt a modern, súlyos, a szó jó értelmében véve terjengős anyagot a mai napig baromi erősnek és izgalmasnak tartom, de kifejezetten nagyra értékeltem azt is, amikor utána full metalba váltottak a Train Of Thought-on, nem keveset visszalépve, ám kivétel nélkül óriási nótákkal. Aztán az Octavariumnál valami eltörött. Látszólag ott is minden a helyén volt, ami csak jellemző rájuk, mégis úgy rohantak el vele mellettem, hogy csak na. A Systematic Chaost már nagyrészt megint szívesen hallgattam, igazi szerelem azonban nem lett a dologból, inkább beállt a viszonyunk amolyan lazán, kissé langyos lábvizesen haverire.

Nos, ezen a kiadványon cseppet sem meglepő módon erre az évtizedre és azon belül is elsősorban a legutolsó lemezre helyeződik a fókusz, ami rögtön magában hordozza a „de bezzeg régen"-ezés lehetőségét, és én sem leszek olyan jó fej, hogy ne éljek ezzel. Mert bizony hiába mozdul be a fejem a Constant Motion csont metallicásra vett riffelésére, hiába dúdolom a Forsaken refrénjét, hiába találom fantasztikusan eltaláltnak a 26 percben elővezetett In The Presence Of Enemies monumentálisan simogató főtémáját, ha egyszerűen mindegyikük létezéséről ánblokk elfeledkezem, amikor belekezdenek a Lines In The Sandbe vagy a Scarred-ba. A Dream Theater ma is minőséget szállít, ez kétségtelen, de akkor is fényévekben mérhető a különbség a '90-es években alkotott dolgaik és az aktuális szerzeményeik között. Sok banda jár ebben a cipőben, de nem kerít hatalmába mindenkinél az a „jaj, inkább valami régebbit" érzés, mint a Dreamnél, és ez nem a demók még jók voltak-típusú szemellenzős elitizmus, hanem valami megfoghatatlan mágia hatása, ami a mostani dolgaikból jóformán teljességgel hiányzik. Felületesen nézve nem változtak sokat, a felállás is azonos, de ez a csapat mégsem ugyanaz, amelyik leszállította a Scenes From A Memoryt, ha érted, mire gondolok.

Mike Portnoy, John Petrucci, John Myung és Jordan Rudess teljesítményébe természetesen nem lehet belekötni, lélegzetelállító feszességgel és pontossággal játszanak, az egyetlen gyengébb láncszem élőben James LaBrie, de ez sem lesz újdonság annak, aki már látta őket koncerten. Az énekes teljesítménye azért többnyire rendben van, csak itt-ott csúsznak be fülbántóan hamis hangok, dallamtalan, vékonyka kántálással elkamuzott részek. Ha jóindulatúak vagyunk, még becsülhetjük is őket, amiért nem editálták ki utólag ezeket a hibákat, elvégre koncertanyagról van szó... A dalokba szokás szerint elég sok mindent becsempésznek – a Surroundedból például egyenesen az az extended verzió kapott itt helyet, amit legutóbb nálunk is játszottak – , az egyéni szólóorgiák azonban kimaradnak, egyedül Rudess kap egy kis önálló villantási lehetőséget. A szobabillentyűsök nyilván oda meg vissza lesznek attól, amit bemutat, de ez a jellegzetesen hibbant hangszíneken elővezetett tekerés ettől még teljesen önmagáért való és zeneileg értékelhetetlen bohóckodás marad, és itt egyből helyben is vagyunk: az egymás után túl gyorsan jövő, stúdióban megírt és külső produceri fül nélkül felvett lemezek mellett Rudess önismétlő, paneles játékát érzem a mai Dream Theater legfőbb gyenge pontjának. Az annak idején a zenekar megmentőjeként ünnepelt virtuóz egyszerűen nem tud már újat mutatni szemben mondjuk Petruccival, akinek csodálatos és ezerszínű játéka még most is élményszámba megy (hallgasd csak meg a Take The Time itteni verzióját!).

Az extra anyagok jópofák, a turnéfilm a szokásos ilyesmi, de szórakoztató – a domináns figura persze most is a dumagép Portnoy, ellenpontja pedig Myung – , a klipek és a projektoros segédanyagok is rendben vannak (különös tekintettel a dalként amúgy egyáltalán nem kedvelt The Dark Eternal Night animációs megoldásaira), vagyis Dream Theater fanatikusoknak atombiztos befektetés ez az összeállítás, de a többiekből aligha vált majd ki eufórikus reakciókat. Meggyőződésem, hogy a zenekarban rejlik még legalább egy klasszikus értékű albumra való muníció, úgyhogy most kellene szépen rápihenni a következő anyagra, és inkább érlelni 2-3 évig az ötleteket, mintsem megint ész nélkül rászabadulni a világra.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.