A Barrow 2007-ben alakult, a dobos Szegő Márton és az énekes/gitáros Tóth Balázs hozták létre, bőgőst azonban meglehetősen sokáig kerestek, így végül csak tavaly februárban sikerült felvenniük bemutatkozó anyagukat, a hét számot tartalmazó Nincsenek már érzéseket.
Világosan látszik, hogy a Sepultura/Ektomorf vonalat lőtték be maguknak a fiúk, hiszen mindegyik nóta egyszerű, ám húzósnak szánt riffekből kíván építkezni, itt-ott törzsi ritmusokat is bevetve, sajnos azonban a megvalósítás elég gyenge. Ötlettelenek és elcsépeltek a témák, ráadásul gyakran pontatlan az egész, és ettől egész egyszerűen nincs húzása a daloknak. Maga a hangzás sem túl jó, kevés a gitár, a bőgő rettenetesen szól, és túlzottan ki lett emelve az ének.
Bad hangja is illeszkedik a fenti irányvonalhoz, talán Csatóhoz van a legközelebb, és nagyjából rendben is van, a szövegek viszont elég gázosak! Eleve nincsenek rímek, és maga a mondanivaló is elég elcsépelt, a megvalósítás meg szájbarágós.
Valószínűleg a Kornt is szeretik a srácok, a második nótát hallgatva (Szánalmas emberek) ugyanis gyakran beugrott Jonathan Davisék ritmusvilága, és szintén ezt a vonalat erősíti az, hogy egyáltalán nincs szóló a lemezen. A Maradokban egy Koko nevű srác is vokalizál (1Killembrace, Empyema), de sokat nem javít az összképen ő sem.
Összességében sok a félóra a Barrowból, baromira lefáraszt az anyag, hiszen a változatosságnak és ötletességnek még szikrájával sem lehet találkozni rajta. Rengeteg gyakorlás, sokkal jobb dalok, kiforrottabb szövegek és változatos énektémák; amíg ezek terén nincs óriási fejlődés, a Barrow csak egy lesz a közepesnél kicsit rosszabb zenekarok közül.
