Shock!

Még valamikor a múlt század utolsó negyedében, némi hard popos kicsapongás (Pet Shop Boys) után a magyar alternatív zene felől érkeztem meg a rock és a metal kikötőjébe (de szép kép...). Néhány ilyen magyar alternatív előadó, ha mond valakinek valamit: URH, Kontroll Csoport, Balaton, Kampec Dolores, és a mostani példa szerint a legfontosabb: az AE Bizottság.

Ha valaki nem tudná, az Albert Einstein bizottság tánczenekar tagjai között nem volt egy zenész sem, mindannyian képzőművészek voltak. A zenekar dadaista zenét játszott, ami a mai dadaista előadók ismeretében (pl.a Tudósok) elképzelhetővé teszi, hogy milyen is volt ez a korlátokat nem ismerő, igen bátor kezdeményezés. A bátrabbak innen letölthetik a Milarepaverzió című Bizottság művet. 12 éven aluliaknak csak szülői felügyelettel!...

Ha valaki letölti és meghallgatja a feljebb ajánlott nótát, az rájöhet: nem véletlen az, hogy ma már nem tudok meghallgatni egy Bizottság albumot, sőt, egy számot sem. A meghallgatás annak felismerésében is segít, hogy igen durva dolgok kellenek ahhoz, hogy ne tudjak végighallgatni egy nótát, albumot. A Twilight Odyssey debütáló albuma számomra ebbe a kategóriába tartozik.

A zenei alapok szégyentelen Iron Maiden kopik. Nem olyanok, mint az eredeti, csak nagyon olyanok akarnak lenni. Ehhez több dolog is hiányzik, elsősorban az Iron Maiden teljes tagsága... Olyan a zene, mintha valamikor a Maiden debütálásának idején a Twilight Odyssey valamelyik tagja ott lett volna a stúdióban, és lenyúlta volna az első, nyers, zajos, keveretlen anyagot és ebből vágtak volna össze egy albumot (bár a Maiden szerintem sosem volt ennyire rossz...).

Ezzel az utolsó mondattal a hangminőség kérdését is megpendítettem. Nem mondom, hogy valami nóném, egyedi gyártású, sokmilliós áron kapható professzionális hi-fi cuccon hallgattam a dolgot, de nem hiszem, hogy ez lenne az oka a minősíthetetlen hangzásnak. A gitárok úgy szólnak, mintha a hangszerek alap helyett lábosba lettek volna dugva, tipikus nyolcvanas évekbeli sound kétezerötben. Ráadásnak néhol kissé hamisak is, Ben Asaro nincs a helyzet magaslatán. A dobot mintha elfelejtették volna effektezni, nyers csühögés az egész, a pergő egy olajoshordó döngölésével vetekszik. Ezen kívül Sal Pellerito-ra ráférne még egy-két órányi doblecke, akkor talán nem lenne sok helyen idegborzolóan pontatlan. A bőgősound úgy-ahogy rendben van, ahol szól a hangszere, ott Gennady Khirich elfogadhatóan teljesít, de általában inkább nem szól, vagy alig hallani. Az énekesnőt sajnos annál inkább. Pamela (P.J.) Berlinghof teljesítménye kritikán aluli. Az alap (hangszín, tüdő) rendben van, csak úgy tűnik, elfelejtette megtanulni, hogy hogyan is bánjon a saját hangjával. Az még nem lenne baj, hogy az ének patetikus, áriázós, az viszont már igen, hogy egysíkú és fantáziamentes. Ráadásnak néha vokálokat is hallhatunk, amiket szintén Pamela követett el fejhangon, viccesen hamisan.

A szövegekbe nem nagyon mertem beleásni magam. Az első nótában elhangzó "Moonlight on a field / Two boys over a fence / Pilgrim at the pillars / Black form born of the darkness" sorok után azt hiszem, hogy a szövegíró méltó párja a zenészeknek...

Konklúzió? Az anyag demónak is kevés, főleg, ha komolyan is gondolták. Márpedig komolyan gondolták, ha egyszer lemezként kapható. Ne vedd meg az albumot, ha jó hallgatnivalóra vágysz (helyette javaslat: Opeth - Ghost Reveries, Redemption - The Fullness of Time, ezek ugyan nem klasszikus metal cuccok, de nagyon jók). Ezt inkább akkor vedd meg, ha röhögni akarsz...

Csak azért nem egy pont, mert a Plaza de Toros című nóta "óóó"-ós refrénje a fentiek ellenére is befészkelte magát az agyamba.