Shock!

április 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Treat: Ghost Of Graceland

0203treatcÚgy emlékszem, mintha tegnap lett volna: egy Göteborghoz tartozó parányi sziget, Hönö kikötőjében bóklászva, az egyik jellegzetesen puritán raktárépületben leledző ócskásnál kincset érő, ritkaságszámba menő bakelitek és kazetták gyűjteményébe botlottam. Köztük volt a Treat Dreamhunter albuma is, amit két nappal később az egyik Göteborg-menti outletben CD-n is sikerült beszereznem. Bakancslistás cucc volt, szóval el lehet képzelni azt a kisfiús örömöt, ami akkor hatalmába kerített. Természetesen széthallgattam ezt az 1987-es anyagot, és a mai napig ugyanolyan definitív skandináv AOR lemeznek tartom, mint például a Skagarack albumait, vagy az első Alien-művet. Ebből kifolyólag talán nem meglepő, hogy meglehetős elégedettséggel konstatáltam, amikor 2010-ben hírek érkeztek a stockholmi brigád reaktiválódásáról, illetve arról, hogy majd' két évtized elteltével újra lemezkészítésre adták a fejüket.

A szóban forgó, 2010-es Coup De Grace album azonban valamiért nem működött nálam. Tudom, hogy rengetegen szerették, a szakmától is baromi jó kritikákat kapott, én azonban nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy itt valami hiányzik. Ma már azt is tudom, hogy mi volt a bajom: nem leltem az a markáns jelleget, ami a Dreamhuntert áthatotta. A valódi Treat-íz hiányzott, ha egyáltalán a '87-es volt az igazi, mert ha jobban belegondolok, már a '89-es Organized Crime, illetve a '92-es, Mats Levénnel készített album is némileg a csapat más arcát mutatta.

megjelenés:
2016
kiadó:
Frontiers
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

A friss anyaggal ugyanez a gondom: noha teljesen jól hallgatható, erős dalokból álló gyűjtemény, ha nem tudom, meg nem mondom, hogy a Treat aktuális munkája. Ha megfeszülök, sem vagyok képes azon stílusjegyeket felfedezni, amelyeknek a kiváló szerző, Anders Wikström gitáros keze nyomát kellene láttatniuk. Simán osztom, hogy holt professzionális dalírás és hangszerelés uralja a teljes korongot, tökéletesen vegyülnek a dallamos hard rock-hagyományokat ápoló megoldások azon törekvésekkel, amelyek maivá, aktuálissá teszik az egész produkciót, mégis úgy érzem, nincs arca a mutatványnak. Ironikus, hogy a Def Leppard, a Scorpions és a Bon Jovi külső szerzőket fizet azért, amit Wikströmék maguk is képesek megoldani, ott mégis minden esetben megmarad a fazon, itt viszont nem. Persze, az ember ilyenkor elgondolkozik, hogy vajon mi a jobb: egy jellegzetes, ám eget nem rengető, vagy egy egyedi identitással fel nem ruházott, de szórakoztató lemez? Vesszek meg, ha biztosan tudom a választ...

Mindazonáltal elfogadom, ha valaki nem osztja a véleményemet, és látja azt az ívet, aminek mentén Wikström és társai kovácsolják a dalokat, illetve az - egyébként jól kitalált, viszont sok helyütt autotune-nal terhelt - énekdallamokban felleli a karaktert. Szó se róla, Robert Ernlund teljesítménye kapcsán alapvetően nem érheti szó a ház elejét, mert pont úgy énekel, ahogy ebben a műfajban szokás, és kellően emlékezetesek is a témái, viszont az orgánuma totál neutrális. Régen sem volt túl színes, amit csinált, a Dreamhunter-időkben mégis rejlett a torkában valami plusz. Skandináv AOR/hard rock-vonalon egy Leif Sundin, egy Bax Fehling, vagy egy Torben Schmidt (pláne egy Mats Levén) nekem százszor karizmatikusabb jelenség. Nyilván szubjektív ez a kérdés, és lehet, hogy nem is kéne ennyire kiéleznem magamat rá, inkább hagyni, hogy az olyan hibátlan dalok, mint a kiváló wah-pedálos gitárokra épülő Better The Devil You Know, a modern rádiórock-vonal felé kacsintgató I Don't Miss The Misery, a korai érára bizonyos mértékben visszautaló Alien Earthlings, vagy a lemez egyik legjobb refrénjét rejtő Nonstop Madness elragadjon.

Nem tudom, de kíváncsi lennék rá, hogy a hozzám hasonló, régi Treat-szimpatizánsok miként vélekednek erről a korongról. Talán megírják kommentben. Abban viszont szinte biztos vagyok, hogy aki az előző Treat-albummal jó barátságba került, ezt is boldogan forgatja majd, hiszen hasonlóan minőségi munka, ezt nem lehet elvitatni. Szintén be fog találni a svéd újhullám üdvöskéit – Eclipse, W.E.T., Work Of Art – kedvelőknél, mert nagyjából azt az irányt képviseli, mind hangzásban, mind szellemiségben. Zárójelben megjegyezném, talán kicsit jobban idomul ehhez a vonulathoz, mint kellene, de lehet, hogy ez csak az én paranoiám, ki-ki döntse el maga.

Száz szónak is egy a vége: jók a dalok, individualitásuk viszont csekély – nekem... Ezért a lemezhez hasonlóan semleges osztályzat.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.