Shock!

Nem lepődtem volna meg túlságosan rajta, ha már soha a büdös életben nem hallok egy árva hangot sem a valaha szép időket megélt Stratovarius egykori fő dalszerzőjétől, Timo Tolkkitól. És hogy őszinte legyek, valószínűleg elvonási tünetek nélkül át is vészeltem volna ezt az időszakot, azonban Finnország egyik leghíresebb gitárosa továbbra is úgy érzi, hogy friss dalait okvetlenül meg kell mutatnia a világnak.

Mivel a Stratovarius csodás lemezeit és dalait imádtam anno, valamiféle tiszteletből Tolkki későbbi munkáinak is adtam mindig egy esélyt, annak ellenére is, hogy a színvonal egyre inkább csökkenő tendenciát mutatott, és az én érdeklődésem is szép lassan eltávolodott ettől a stílustól. Nem beszélve arról, hogy az utóbbi szóló- és ilyen-olyan nevekkel illetett formációk izgalmi faktora kábé annak a bizonyos kétéltű, a Muppet Show-ba főszereplőként leigazolt állat feneke alá süllyedt az utóbbi időkben. És igen, mondjuk ki akkor azt is, hogy a heavy/power/speed metal vonal felett is mintha eljárt volna az idő bizonyos értelemben. A műfaj megújítóiról manapság már lehetetlenség beszélni, velejéig lerágta a csontot szinte minden muzsikus, aki elkötelezte magát e stílus mellett. Tolkkinak persze esze ágában sincs feladni, de nem nehéz észrevenni, hogy többnyire ő is már csak úgy tudja fenntartani a közönség figyelmét, hogy vendégzenészekkel szórja tele aktuális hallgatnivalóját, akik másfajta stílusokból hoznak olyan elemeket, amelyek valamennyire színesítik a produkciót.

Gondolok itt mindjárt az egyik legerősebb ütőkártyára, Anneke Van Giersbergenre, aki a Return To Edenben is az egyik kellemes színfolt, de semmi több. A holland énekesnő utoljára a VUUR keretein belül, illetve Arjen Anthony Lucassennel alkotott valami igazán emlékezeteset a The Gentle Storm projektben (amelynek nagyon remélem, hogy lesz még folytatása), hiszen utóbbiban valóban kiváló dalokat írtak neki. Ezzel ellentétben Timo barátunk ma már sajnos nem képes ilyesmire.

És ezen a ponton vérzik el igazából a Return To Eden is. A szerzemények között ugyanis egyetlen olyan sincs, amely kiemelkedne az anyagról, és arra késztetne, hogy újra és újra végigpörgessem. Nincs itt egy dallam sem, amibe kapaszkodhatnék – a műanyag dobhangzásról már nem is beszélve. Ehelyett minden egyes hallgatásnál rámtör az unalom a végletekig elcsépelt, ezerszer hallott zenei fordulatoktól és önismétlésektől, amelyeknek ketrecéből egyszerűen képtelen kitörni hősünk. Lassan kezdem azt hinni, hogy a neoklasszikus gitárhősök kora végérvényesen lejárt, és idővel az irányvonal minden egyes képviselője a saját bugyborékoló vízimalmába ragadt Yngwie Malmsteen sorsára jut. Persze a munkához való hozzáállás és szorgalom Tolkkinál még nagyon rendben van, és a vendégénekesek is hozzák a formájukat (Zachary Stevens is itt van mások mellett), de ez még önmagában édeskevés ahhoz, hogy értékelni tudjam ezeket a tételeket. Hiába hallhatók itt-ott szépen kidolgozott dallamok, szólók és zenei motívumok, ha hosszútávon megjegyezhetetlenek, fárasztók és felejtősek.

A Zak által énekelt Miles Away és a tristaniás Mariangela Demurtasra kiosztott Godsend kivételével minden tiszteletem ellenére sem vagyok képes utólag dalokat felidézni erről az anyagról, amelynek hallgatása közben leginkább csak arra érzek késztetést, hogy előkapjam a Visionst, a Destinyt vagy az Infinite-et. És sajnos ez a kedélyállapot egyben tíz másodpercenként felugrasztja az agyamban a bosszantóan közismertté vált „régen minden jobb volt!" popupot is. Ami nem jó. Szerintem Timo Tolkki menjen nyugdíjba.