Shock!

Tíz évvel ezelőtt (durva...) megvolt a maga sztorija a Times Of Grace projektnek és a The Hymn Of A Broken Man lemeznek, de mivel az album végső soron Jesse Leach Killswitch Engage-be való visszatalálásának katalizátorát jelentette, meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is készülhet még folytatás ezen a néven. Főleg, hogy noha tetszett az a lemez, már akkor is leírtam: másokkal ellentétben én sosem éreztem nagyon markánsnak a választóvonalat Adam Dutkiewicz alapbandája és jelen projekt között. Utóbbit a frissen kiadott Songs Of Loss And Separationről már egyáltalán nem mondhatjuk el, a dalok viszont most is jók, szóval efféle kötözködésbe most biztos nem megyek bele.

Ha le kell zongoráznom a különbséget a debüthöz – és a KSE-hez – képest, mindenképpen még dallamosabb, elmélkedősebb, melankolikusabb lett a Songs Of Love And Separation, a súlyos érzelmi töltet azonban kétségtelenül ismerős lesz mindenkinek, aki valaha is hallgatta Adam D.-éket. A metalcore keretei között a Killswitch mindig is a legváltozatosabb, legkreatívabb bandák közé tartozott, így aztán nem mondom, hogy kitérnék a hitemből, ha elővezetnének egy-egy olyan nótát, mint a jelen lemezt meglepően finoman, megadallamosan és nyugisan indító The Burden Of Belief, de kétségtelen: jobb ezeket a sztorikat elválasztani egymástól. Engem mindenesetre helyből, első hallgatásra zsebre vágott a szám, hiába nem egy tipikus adrenalinsokkos nyitás. A kettes Mend You pedig talán még erősebb, ebből a melankolikus, irgalmatlanul az agyba tapadó témából akár még komolyabb rockrádiós sláger is lehetne Amerikában, ha rendesen megtolnák. Egészen óriási például, ahogy a fokozatos építkezés után végül beérkezik az a gyilkosan zsíros, doomos riff, meg a finisben az album első üvöltései.

Nem megyek végig egyenként az összes dalon, a lényeg, hogy egy keserű, bánatos hangulatoktól sem mentes, ugyanakkor pozitív kicsengésű, kiegyensúlyozott lemezanyag készült Adam és Jesse műhelyében. Az album ráadásul elég változatos is, a skála az anyabandát is megidéző, zúzós-dallamos kettősségen alapuló Rescue-tól a Bleed Me melankolikus rock/metálján át a Cold nettó lírájáig terjed. A két kezdődal mellett mindenképpen a csúcspontok közé kívánkozik a földrengető gitáralapokkal, az agresszív és dallamos énektémák kettősségével roppant okosan operáló Far From Heavenless, ahol a szavalós blokk csak ráerősít a szám amúgy is meglévő monumentalitására. De nagyon rendben van a riffben erős Medusa is, ahol – a kását megkavarva – a nagyívű énekdallamokat hozó verzéket követi ordítós refrén. Vagy a Currents, ahol a vokálharmóniákban éppúgy ott kísért a klasszikus Alice In Chains szelleme, mint például Greg Puciato melodikus témáinak hangulata – utóbbi kimondottan érdekes Jesse-től, de cseppet sem rossz. Esetleg a grandiózus Forever zárás. Vagy tulajdonképpen akármelyik tétel, mert én nem nagyon hallok itt üresjáratot. A hangzás szintén parádés, és Adam is mindig jókor színesíti a dalokat énekfronton Leach mester mellett.

Nem egy szobazúzó-arcletépő, lánccsörgetve őrjöngő albumot készített a Times Of Grace, a megtisztító, katartikus erő azonban ugyanúgy benne van a Songs Of Loss And Separationben, mint ahogy a Killswitch is nagyon fel tudja tölteni az embert, ha épp arra van szükség. Akkor is ajánlom, ha a metalcore-vonallal szemben még mindig fűtenek az előítéletek, de vevő lennél egy nagyon érzelemgazdag, mindenféle extra és felesleges stílusjelző nélküli rock/metállemezre egy zseniális énekessel, végig magas színvonalú dalokkal. Az év egyik csúcsalbuma.