Shock!

január 26.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Tallah: Matriphagy

tallah_cA Tallah kapcsán óhatatlanul is Max Portnoy nevével dobálózik az ember, amit a zenekar aligha bán, hiszen egyből felkelti a figyelmet. Ugyanakkor, ha valaki abban reménykedik, hogy a szintén dobosként tevékenykedő ifjabbik Portnoy itt is apja nyomdokaiba szegődött, óhatatlanul is csalódni fog. A progosabb Next To None-nal szemben a Tallah sokkal durvább oldalról fogja meg a dolgokat, és a Dream Theater-hívők helyett inkább azoknak jöhet be, akik a 2000-es évek elejének brutál muzsikáin szocializálódtak. Ez önmagában teljesen rendben van, a lemez megközelítése, energiája pedig határozottan rokonszenves, dalszerzésileg viszont azért még nem maximális a teljesítmény.

A zajozós bevezető után robbanó No One Should Read This például mindjárt bődületes Slipknot-áthallásokkal startol. Konkrét nyúlásról nincs szó, de dinamikáját, dühét tekintve is egyértelműen Corey Taylorék első lemezének irányába mutat vissza. Jó is, de azért nem (sic) vagy Spit It Out, ráadásul eltelt bő két évtized, mióta ezeket megismertük, szóval különösebb meglepetéseket nem tud okozni. A Slipknot a későbbiekben is meghatározó marad, de nem egyedüliként: a Tallah ugyan hardcore-ként hivatkozik magára, de ha mindenáron skatulyázni akarunk, teljes lelki nyugalommal merem lenumetalozni a bandát, mert a maszkos bohócok mellett tényleg a komplett húsz évvel ezelőtti dél-kaliforniai színtér megelevenedik az albumon. Kicsit színesítettek a paneleken ilyen-olyan megtekertebb elemekkel, más irányokba is tapogatózó zenei megoldásokkal, de az összhatás egyértelműen a súlyos zenék utolsó mainstreamben töltött időszaka felé mutat, felütve némi modernebb death-, metal-, matek- és káoszcore-ral. Ha a mai bandák közül kellene párhuzamokat említenem, mindenképpen a Code Orange lenne az első, de ők azért jóval előrébb járnak már a saját útjukon, és erősebbek a dalaik is.

megjelenés:
2020
kiadó:
Earache
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Szkreccselős, csajozós rap/rockocskára tehát nyomokban se számítson senki, a Tallah meglehetősen durva oldalról közelíti az említett vonalat, szóval a nu metal masszívabb, önpusztítóbb bandái ugranak be a dalok hallatán. A Slipknot mellett például megkerülhetetlen hatás a korai Korn is: a Kunganben ugyan először hip-hopos ritmizálású énektémákat kapunk, de a refrén hisztérikusan dallamos előadásáról, majd a középrész kutyavicsorgásáról, hörgő-üvöltő öncsonkításáról már egyértelműen Jonathan Davis ugrik be. Szintén egészen durva Korn-áthallásokat produkálnak a Placenta gitártémáiban és dallamos refrénjében, méghozzá az első lemezek idejéből. Érdekesen is hat a tekerős-gerjesztős gitárszóló a nótában, és egyben jól szemlélteti, hogy nem kívánnak pusztán egyetlen mezsgyén maradni. De korrekt példa az egyénibb törekvésekre az elektro-effektekkel még betegebbre varázsolt L.E.D. is, amit dalként nem neveznék telitalálatnak, ötletek viszont bőven akadnak benne.

Max barátunk nyilván érezheti, hogy ezzel a névvel nem bénázhat, ugyanakkor hallhatóan nem szeretne apja árnyékában maradni: játékáról sokkal inkább Joey Jordison ugrik be, mintsem a fater, és ha mindezt élőben is képes így hozni, megemelem a kalapomat. A dobtémák mindenesetre kiemelkedően jók a lemezen, és a Tallah egyik legkomolyabb erősségét jelentik. A másik főszereplő Justin Bonitz énekes, akinek szenvedélyessége szintén igencsak imponáló, bár érzésem szerint néha még többet akar markolni, mint amennyit biztonsággal képes megfogni. Üvöltései már most is gyilkosak, nem rosszak a lazább, rappelősebb rizsázások sem, a dallamok terén viszont még az út elején jár. És néha a kevesebb több lenne. A We, The Sadben például határozottan fárasztó, hogy egyszerre próbál Jonathan Davis, Daryl Palumbo, Benji Webbe és Chester Bennington lenni, és nem is áll jól neki. De egyértelműen túltolja a biciklit a Cottonmouthban is. Ezeket a vadhajtásokat egy profi producer simán lenyesné a zenekarról, és talán több olyan dalt taposna ki belőlük, mint a dallamosabb, fogósabb The Silo. Ilyenből tutira elférne még néhány a lemezen, máshonnan meg nyugodtan lehetne húzni, összevonni, feszesíteni.

Határozottan van fantázia a Tallah-ban, és mint mondtam, az album nyers, vadállati ereje is szimpatikus, főleg, hogy az agy sem hiányzik az izomból játszott groove-ok, hatalmas ordítások mögül. Biztos vagyok benne, hogy egy réteg rá is kattan majd erre az anyagra épp emiatt, de ez azért még nem az Underneath. Viszont érzem bennük a potenciált, így nem leszek túl szigorú, és viszek a pontszámba némi jóindulatot is.

 

Hozzászólások 

 
#4 valarmorgulisz 2021-01-12 14:59
yess! vártam lesz e róla írás.
Én, mint aki nagyon szereti ezt az érát , nagyon örültem ennek a lemeznek. Ez a Bonitz gyerek néha tényleg iszonyat ripacs, de annyi hangon süvít, üvölt, éneke, hörög stb. mint 3 másik énekes. Ki kellett volna hajítani vagy 3-4 dalt és tök fasza lenne, de 8 pontra nálam így is jó.

A nyúlások (Kugan szkreccselése ütemre ua. mint a surfaceingé), egyértelműek. De imádom ezt a nonkomformista, leszarom hogy durva-e hozzállást. Határozottan van bennünk kakaó.

Ja és az Overconfidence az év egyik legjobb dala. SZerintem így szólna ha ma mutatkozott volna be a slipknot.
Idézet
 
 
#3 Igazmondó 2021-01-12 13:44
Olyan a zene, mint a borító.
Idézet
 
 
#2 Azki 2021-01-12 13:29
Abszolut egyetertek. Igenyesen osszerakott album, tehetseges es (kelloen) elborult zeneszekkel, de egy(/ketto) fokkal egyedibb utra kell lepni ahhoz, hogy az ember ne arra gondoljon minden egyes track utan, hogy ez egy Slipknot/Korn szerelemgyerek.
Idézet
 
 
#1 Torzonborz 2021-01-12 09:19
A Slipknot hasonlat egészen találó...

De akkor ő is az apja nyomdokaiba lép, ezer projektben üt párhuzamosan... :P
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.