Shock!

Kicsit ismét úgy érzem, mintha mást hallgatnék, mint a legtöbb ítész és kommentelő. A brit Tailgunner második albuma sorra kapja az áradozó, szuperlatívuszokkal dobálózó értékeléseket mindenfelé, meg persze a zenekar is csaknem belefulladt az öntömjénezésbe az előzetes nyilatkozatokban és megnyilvánulásokban, még az ilyenkor szokásoshoz képest is. A Midnight Blitz produceri feladataiért felelő, szebb napokat is látott K.K. Downing pedig szorgalmasan igyekezett tartani velük a lépést. Ehhez képest – vagy ki tudja, részben talán épp emiatt – engem határozottan irritál valami ebben az anyagban, ráadásul az első előzetes dalok bemutatása óta.

Nehéz megfogni, miért van ez így. A Tailgunner fiatal és dinamikus csapat, ráadásul technikai szempontból tényleg nehéz fogást találni a lemezen: klasszikus heavy metal ez a műfaj minden szükséges fogásával és velejárójával, zömében kerekre csiszolt dalokkal. Nyilván a címadó kapcsán a felvezetésben emlegetett Aces High, Painkiller, Welcome To The Jungle meg Hells Bells színvonalpárhuzam még viccnek is rossz, de ettől még tagadhatatlanul erőteljes és fogós ez a nem kevés klasszikus Priestet (naná...), Helloweent, Maident is rejtő téma. Ráadásul akad még néhány hasonló az anyagon: mindenképp ide sorolom a kimértebb Tears In Raint (ez talán a lemez legerősebb refrénjével operál), a sokszor hallott fogásokat alkalmazó, de így is pofás dallamokat rejtő Deed Until Darkot, netán a záró, vadul speedelős Eulogyt.

Érdekes vagy sem, de brit illetősége ellenére a Tailgunnerben legalább annyi kontinentális – konkrétan: germán – metál rejlik, mint angol, vagyis aki mindkét irányt csípi, annak nyert ügye van. Névválasztás ide vagy oda, a Maiden még csak nem is a legdominánsabb hatásuk, a fentebb említett Helloween például sokkal többször visszaköszön. Craig Cairns kellemesen erőteljes torok, nem feltétlenül az az ezer közül is felismerhető típus, de nem lehet belekötni, és ugyanígy Zach Salvini meg Rhea Thompson váltott szólóira is sokszor felkapja az ember a fejét. Tényleg végig üvölt minden hangból, hogy a fiatalok alaposan bebiflázták és kívülről fújják a leckét. Töltelékek vagy túlhúzott tételek így is akadnak az anyagon (a Barren Lands And Seas Of Redet például hat percen túl húzzák, holott maximum a fele lenne benne), de a számok többsége azért rendben van.

És hogy akkor mi a kötelező „de"? Az, hogy nekem olyasfajta megcsináltságot áraszt az egész lemez, amit nehéz szavakkal érzékeltetni, sokkal inkább érzés szintjén van jelen, ám úgy végig. Jó eséllyel sosem fogjuk megtudni, hogy mindez organikusan alakult-e így, vagy csak a Suno túlhasználata miatt, de talán nem is lényeges – nem kérdés, hogy sokkal több album készül mesterséges intelligencia segítségével az utóbbi években, mint amennyiről beismerik. Ha mindez nem üvölt a végeredmény minden hangjából, hanem épp ellenkezőleg, jól és autentikusan, végső soron mégis emberien dörren meg a muzsika, az elvek hangos emlegetésén túl ugyan mi kifogást emelhetne a folyamatban – csúnya szóval – végfelhasználóként jelen lévő zenehallgató? Sosem fog kiderülni, de akár fogadni is mernék rá, hogy az utolsó Marilyn Manson vagy az új Megadeth szintugrásában ez is benne van – ha így is történt, a zene előnyére vált a dolog, mindkettőhöz lehet kapcsolódni, ott van bennük az emberi tényező. Na, a Tailgunnerben pont utóbbit nem érzem. Mint írtam, technikailag közel tökéletes a végeredmény, de full steril. Ha még csúnyábban akarnék fogalmazni, azt is írhatnám, kong az ürességtől, a kimódoltságtól. Egyszerűen nem hiszem el nekik, amit hallok. Ott van például a Bullet új lemeze – na, annál aztán fel nem merülhetne ilyen. De ha már úgyis a ködös Albionban járunk, említhetném pozitív ellenpéldaként a Gábor által tegnap vesézgetett Pagan Altart is.

Ismétlem: ezzel most nem állítok semmit és nem állítom semmi ellenkezőjét sem. Ahogy fentebb is írtam, nem ez a lényeg, ha ugyanis nem AI-ra támaszkodva tolta össze a dalokat a Tailgunner, akkor is tök olyan a Midnight Blitz, mintha így történt volna. És éppen emiatt képtelen vagyok kötődni hozzá, gyakorlatilag semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem ez a lemez, azzal együtt sem, hogy tényleg vannak rajta jó dalok. Semmilyen racionális, kvantitatív, kilóra lemérhető érvvel nem tudom alátámasztani mindezt, csakis a homályos és szubjektív érzéseimmel – de hát ugye a zene esetében épp a homályos és szubjektív érzelmi oldal a legfontosabb.

Aztán persze, ha élőben jók, biztosan tudnák árnyalni a fenti meglátásaimat.

A Tailgunner december 6-án Budapesten koncertezik az Accept és a Dynazty társaságában. Részletek itt.