Egyes számcímek és bizonyos szövegsorok nyomán elsőre az jutott eszembe az új Treatről, hogy a veterán svéd hard rockerek búcsúalbumnak szánják a The Wild Cardot. Aztán persze lehet, hogy vakon vagyok ebben a kérdésben: az aktuális nyilatkozatokban, ha jól láttam, semmi sem utal ilyesmire, meg a legutóbbi lemez címe is The Endgame volt, és tessék, mégis itt vannak... De azért nem árt tekintetbe venni, hogy Robert Ernlund énekes idén már a hetvenet tölti, szóval a horizonton biztosan ott lebeg már előttük, hogy egyszer majd vége lesz ennek az egész zenekarosdinak.
Nem tudom, közrejátszik-e mindez a konceptlemeznek nem feltétlenül, tematikus albumnak azonban simán beillő The Wild Card szövegileg nyíltan nosztalgikus hangulatában. Abból a szempontból talán nem is lényeges a kérdés, hogy a Treat a két évtizeddel ezelőtti visszatérés óta mindvégig hű volt a múltjához: manapság természetesen nem úgy szól a banda, mint 1987-ben, de aki akkoriban szerette őket, annak sem lehet oka panaszra, nyílegyenesen viszik tovább saját örökségüket. Ez alól szerencsére az új album sem kivétel – olyannyira nem, hogy amennyiben úgy alakulna, és tényleg ez jelentené a karrier fináléját, büszkén hajolhatnak meg utána. Out With A Bang, ahogy a nyitódal címe is szól...
A The Wild Card tehát százszázalékos Treat-mű, méghozzá százszázalékos modern kori Treat-mű. Az atmoszféra a klasszikus érát idézi, az összképben azonban így is rejlik valami mai. És itt most nem kimondottan arra gondolok, hogy például az Endeavourben konkrétan 21. századi rádiórockos fordulatok is visszaköszönnek, hanem inkább az attitűdre, arra az energiára, ahogy megdörrennek. Nehéz ezt konkretizálni, de a patinás zenei világ ellenére sem parókás, nagymamafejű tatákat vizualizálsz magad elé a dalok hallatán: kifejezetten tökös, robbanékony a muzsika, azzal együtt is, hogy nyilvánvalóan tele van klasszikusan nordikus dallamos hard rock melódiákkal. Az említett nyitány, a 1985, a briliáns szólóval megkoronázott Hand On Heart, a vokálfronton méregerős Heaven's Waiting megaballada vagy a lemez talán leggyilkosabb riffjét rejtő One Minute To Breathe szó szerint minden igényt kielégítenek ezen a fronton.
Tisztában vagyok vele, hogy a stílus iránt maximum műkedvelőként érdeklődők számára valahol minden dallamos banda hasonlóan szólal meg. A Treatnek ugyanakkor már a '80-as években is megvolt a maga jellegzetes stílusa még az északi bandák között is – kizárt, hogy alaposabb rálátással összekeverd őket a Europe-pal, a Talismannal vagy az Aliennel, csak hogy három zseniális és egyben egymáshoz képest is nagyon másmilyen honfitársukat említsem. Mivel Anders Wikström gitáros és Ernlund jelenléte garancia a jellegzetes dallam- és hangulatvilág meglétére, amennyiben szereted őket, csalódás most is kizárva. Ha meg nem haverkodtatok még össze, nyugodtan kezdheted az ismerkedést ezzel a lemezzel is. Noha a The Endgame egy hajszálnyival talán markánsabbra, erőteljesebbre sikerült (ezért is adok most fél ponttal kevesebbet), ezekkel a dallamokkal nem igazán lehet vitába szállni. Bár minden ilyen korú melodikus banda ezt a szintet hozná, mint ők!
(Jegyzet magamnak: lassan ideje lenne a Klasszikushockban is sort keríteni a Dreamhunterre vagy az Organized Crime-ra.)
