Shock!

február 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sons Of Apollo: MMXX

sonsofapollo_cAkárcsak a The Winery Dogs, a Sons Of Apollo is igazi sikersztorinak tűnik Mike Portnoy – meg persze Billy Sheehan – részéről. Pedig eleinte már csak a felállás és a stílus miatt is tartani lehetett tőle, hogy a csapat túl direkt módon akar majd ráígérni a mai Dream Theaterre, és ettől esetleg izzadságszagú lesz a végeredmény. A ráígérősdi be is jött, a görcsösség azonban elmaradt, ami a Psychotic Symphonyra pakolt jó dalok mellett szerintem mindenképpen Jeff Scott Soto és Bumblefoot csatasorba állításának köszönhető. Mind a frontembert, mind a gitárost egy világ választja el Portnoy eredeti zenekarától, és arra is helyből alkalmasnak bizonyultak, hogy még az ismerős fogások, bejáratott progmetalos elemek mellett/ellenére is újszerű arcélt adjanak a Sons Of Apollónak. Megszólal egy dal, és zenekarként is egyből megismered őket – ez már helyből több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról...

megjelenés:
2020
kiadó:
InsideOut
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 34 Szavazat )

Viszonylag gyorsan elkészült és megérkezett ez a második nagylemez, és nem túl nagy meglepetésre egészen hasonló az elsőhöz. Az ötös – mint ilyen esetekben szokás – a turnék során történt összecsiszolódást, összeérést hangsúlyozza, meg hogy emiatt érettebb, gördülékenyebb, bátrabb, akármilyenebb lett az anyag. Nincs okom kétségbe vonni, hogy valóban így érzik, de szerintem nincs nagy eltérés, stílusát, dinamikáját tekintve egészen hasonló az MMXX, mint a debüt volt. Sőt, még a játékidő is szinte másodpercre stimmel. De nem is vártam mást. A Sons egyből rátalált a saját stílusára, ami persze szintén nem meglepő, hiszen minden tag roppant markáns zenei egyéniséggel rendelkezik. Mindannyian ötvenes arcok – a doyen Sheehan egyenesen felsőhatvanas –, egyenként is önálló márkanévnek számítanak a szakmában, hülyék lennének pont most elkezdeni megfeszülve kísérletezgetni, amikor ez a banda a szó szoros értelmében vett jutalomjátékra ad nekik lehetőséget. Eközben azonban pont annyira tér el minden korábbi projektjüktől, hogy a zenészek és a közönség számára is kellően izgalmas maradjon.

Az első albumhoz – épp az előzetes aggodalmaim miatt – kisebb-nagyobb fenntartásokkal közelítettem, aztán pár hallgatás után gyorsan rákattantam. Itt már nem volt szükség óvatos ismerkedési szakaszra, amikor még aggodalmaskodva töprengsz, mikor foghatod meg a másik kezét, netán szinte észrevétlenül átkarolhatod-e a vállát a moziban. Egyből a Goodbye Divinity hangulatos – és nagyon a '97-es Dreamet idéző – intrója beszippantja az embert, az innen kifejlődő tétel pedig helyből a lemez egyik legjobbja. Ízig-vérig progmetal, de Derek Sherinian fajsúlyos hammondja miatt legalább ennyi klasszikus, '70-es évekbeli hard rockot is rejt nagyívű refrénjével, Bumblefoot és a billentyűs szikrázó, briliáns váltott szólójával. A Wither To Ash fémesebb, tempósabb, pörgősebb, de érzés szintjén ez sem mentes ettől a fajta jammelős rocktól, és szintén menten ragad a fülbe – még a kissé túl csípőből elővezetett szólóblokk ellenére is kiváló darab. A Resurrection Dayt is nyugodtan sorolhatjuk ide alaptémák, énekdallamok és hangulat terén is napnál világosabb, Dio-korszakos Rainbow-áthallásaival. Ezek az ízek a mai Dreamből már gyakorlatilag teljesen hiányoznak, szóval roppant jólesnek a fülemnek, főleg ebben az értő-érző tálalásban.

Aztán persze akadnak durvábban megfogott, szaggatósabb tételek is, mint például az Asphyxiation, netán a szintén metalosan pörgős Fall To Ascend. A csúcspontot azonban ezúttal a Desolate July és a King Of Delusion kettőse jelenti számomra középtájt. Előbbi egy sötét, borongós és vészterhes fél-líra Jeff egykori barátja és zenésztársa, az Adrenaline Mob busztüzében elhunyt David Zablidowsky emlékére: a témához passzoló módon fajsúlyos, perfekt módon építkező darab tele lélekkel, gyilkos középrésszel és über Sherinian-szólóval (amihez a végén azért természetesen Ron is csatlakozik). A kilenc percet közelítő, zongorás intróból kibontakozó King pedig a dreames vonal csúcsra járatása a Sons Of Apollo értelmezésében és fogásaival, azonban kellemesen sötét hangulati csavart visznek bele. Hibátlan darab. A záró New World Today is lehetne az, viszont elég rendesen túlhúzták a maga csaknem tizenhat percével. Tele van nyalánksággal, de nagyobbat ütne egyharmaddal rövidebben. Itt kicsit ugyanazt érzem, mint a banda koncertjén is a szólóorgiák hallatán: átcsúsznak öncélúságba. Ami kár, mert a Sons Of Apollo épp attól több például a mai Dreamnél, hogy még a minden pillanatot belengő virtuozitás mellett is minimálisra szorítják az önmagukba szerelmes hangszermaszturbálást, és dalcentrikusan gondolkodnak.

A zenészi teljesítményeket nem akarom túlelemezni, úgy gondolom, MMXX-ban mindenki tisztában lehet vele, mire számíthat ezektől az arcoktól. Egyvalakit azért külön is kiemelnék, mert megérdemli: Derek Sheriniant a mai napig előszeretettel szokás ekézni dreames kanyarja miatt (teljesen igaztalanul, hiszen nem ő tehetett a banda akkori zenei kísérletezgetéséről), de az egész albumot beragyogja feelinges, ízléses és minden magamutogatástól mentes játékával. Hadd ne mondjam, ki hozza mindennek a tökéletes ellentétét máshol... De nyilván Bumblefoot nem evilági gitármunkáját is üveges szemmel hallgatja az ember, annyira különleges és fölényes.

Nem tudom egzakt módon levezetni az okát, de hajszálnyival egyelőre még az első albumra szavaznék, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. Több évtizedes zenehallgatói rutinom azonban azt súgja: hosszabb távon nem érzek majd jelentős különbséget a két anyag között, így megelőlegezem a 9 pontot. Ebben a stílusban ez a lemez már most az idei év egyik csúcsteljesítménye, ehhez nem is férhet kétség.

A Sons Of Apollo március 25-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#4 drughi 2020-02-10 18:02
Pár hallgatás után egyelőre még jobban tetszik az első, egy fokkal több energiát és bizonyitási vágyat érzek benne. Persze az új is király, az utolsó szám instant zseni és a lemezen néha felbukkanó Sherinian szóló munkásságát idéző hangulatokért plusz pont jár. Egy amolyan fasza de kicsit (tényleg kicsit) rutinból lehozott lemeznek érzem. Ettól függetlenül top ligás cucc. :)
Idézet
 
 
#3 Anomander 2020-02-09 18:01
Érdekes egy jelenség számomra a Sons Of Apollo, elvileg szeretnem kéne, az ún. progresszív metál az egyik kedvenc alműfajom, a zenészeket is bírom. Soto hangja pl. sokkal közelebb áll hozzám, mint LaBrie-é (aki miatt egyszerűen nem tudok megbarátkozni a Dream Theater-rel), de valahogy mégsem fogott meg az első lemezük, pedig próbáltam többször is hallgatni.
Eddig a Goodbye Divinity-t hallottam erről, elsőre tetszett, szóval nekiugrok ennek a lemeznek is, meglátjuk :)
Idézet
 
 
#2 Kondi István 2020-02-08 10:45
Nagyon vártam már ezt a lemezkritikát, köszi Ádám!!! Nekem is voltak fenntartásaim, de ezek az első előzetes dal, a Goodbye Divinity hallatán el is múltak (az intróról valamiért a New Millennium ugrott be, nem is tudom miért), már tudtam, hogy nagy gondok nem lesznek, bár azt el kell ismernem, hogy nem egy dalt kellett többször meghallgatnom, mire minden a helyére kerüljön, míg a debütön szinte mindegyik dal egyből megragadt a hallójárataimba n :D Viszont ez az új nyolc dal számomra meg úgy kerek ahogy van, hiányérzetem lenne ha csak egy dal is hiányozna innen, mindegyikben van számtalan nagyon jól megírt rész, a Wither to Black-ben imádom Mike intróját (meg az egész dalt), az Asphyxiation elsőre nem tetszett, de most már megadtam magam annak a Meshuggah-s riff-nek ill. a közép résznek, a Desolate July is nagy kedvenc (szerintem méltó társa az Alive-nak), a King of Delusion-ben a dob-zongora párbaj zseniális, a Resurrection Day-ben Sheehan szólója csúcs, a Fall to Ascend-ben megint Mike intróját emelném ki (itt meg a Honor Thy Father intrója jutott eszembe a Train of Thought-ról), valamint Bumblefoot-nak azt a zseniális riffjét két perc tájékán. És egyetértek Ádámmal, hogy a záró New World Today-t vehették volna rövidebbre, nekem valahogy nem különülnek el olyan jól a részek egymástól (a DT Change of Seasons-e szerintem jó ellenpélda), nincs kohézió, viszont itt meg a thrash-es rész ill. Bumblefoot intrója az amivel nem tudok betelni (utóbbiról számomra a Thelma és Louise c. Ridley Scott film zenéjének a Thunderbird c. tétele ugrott be Hans Zimmer-től). A hangzás számomra 10 pontos, de Jay Ruston-tól ez a minimum. Összességében nekem Sherinian és Bumblefoot játéka viszi a prímet, de a többiek is remekelnek. Derek-et én mindig is bírtam (a Falling into Infinity nagy kedvencem, a mai napig kiráz a hideg ahogy a Track-es bulin eljátszották a Lines in the Sand-et, egyik örök kedvenc DT dalom), Bumblefoot-nak meg még nagyobb rajongója lettem a debüt óta. Érdekes, én a Winery Dogs-nál a Hot Streak-et előbb szerettem meg (meg igazából most is azt érzem erősebbnek), ott a debüt valahogy később ért be igazán, remélem ott is nekifutnak majd lassan a harmadik lemeznek, viszont itt meg úgy érzem én is, hogy hosszabb távon ugyanúgy fogom szeretni az MMXX-et, mint a Symphony-t. Ez most egy 9-es a részemről, az eddigi év egyik legjobb lemeze számomra. Nagyon várom a pesti koncertet!!!

Ui.: Nem tudom, hogy Szilvin kívül ki Hans Zimmer rajongó még a stábban, de itt a már említett dal, a Thunderbird: https://www.youtube.com/watch?v=dZoKcqGDJZA
Idézet
 
 
#1 Medve László 2020-02-08 06:38
Derek és Portnoy... két lélekkel kevesebb a Dreamben. :( Meghallgatnék velük egy olyan énekest, mint az Ayreon lemezekről ismert Damian Wilson.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.