Lám, így opethesedik a világ – összegeztem magamban a nyolcadik Shining albumot, jobb megfejtésem a hallottakra pedig azóta sem érkezett, lehet az előbbi konklúzió bármekkora aljas csúsztatás. Az egykoron mizantrópiában dagonyázó black/doom metal alakulat fokozatos átalakulással mára avantgarde pillangóvá vált. A művészi kiteljesedés vágyát érezni a svédek tömött sorokban egymás után érkező produkcióiban, a friss alkotás pedig végre beteljesíteni látszik Niklas Kvarforth brigádvezér ambícióit a halál móresre tanítására. Nézzünk szembe vele, hogy az idei karácsonyi szezon apokaliptikusan forrónak ígérkezik. A világvége mostanában bombaüzlet. Satanas worldwide.
Nomen non est omen, a Redefining Darkness sokkal inkább definitív, mintsem a megfejtést újrafogalmazó tétel a Shining repertoárjában: elegáns, felnőtt, biztos lábakon álló produkció, nagy nevekkel és az ilyen esetben – ekkor is csak méltányossági alapon – elfogadható mennyiségű klisével. Ha lehet egyáltalán indok arra, hogy a világvége előtt két kanyarral egy efféle kinyilatkoztatás tökéletesen megszólaljon, akkor helyben vagyunk. Az Andy LaRocque vezetésével rögzített album kifogástalan szócső Kvarforth agymenéseihez, referencia értékű hangzással, az életmű átfogó szintézisét nyújtja. A vendégkör impozáns: King Diamond kedvenc gitárhőse mellett Rob Caggiano (Anthrax) is nagy kedvvel karcolt fel jópofa szólókat, ha éppen arra volt szükség, a dallamos éneknél pedig Peter Bjärgö (Arcana) és Hoest (Taake) segít ki, szinte pofátlan magasságokba emelve a profán alapkoncepciót. Persze ha már ilyen nagyszabású a felépítmény, elbírja az a zongorát és a szaxofont is (újdonságot csak az utóbbi jelent, a megvalósítás itt is hibátlan), a vonósok ezúttal körön kívül rekedtek. A terítéken hagyományosan hat fogás, ebből egy tétel csupán instrumentális átkötés, mindez alig negyvenpercnyi, gömbölyűre csiszolt öntvény, a legendásan bolond műhelyből.
Az örök kérdés számomra a Shininggal kapcsolatban az, hogy mennyire tudják hitelesen képviselni saját művészetüket, melynek annyi zavaros ideológiájú és hatásvadász megnyilatkozással tapostak már a nyakára. Egy dolog azonban a vérrel dedikált, verseskönyvbe is rendezett édes-savanyú banalitás, és külön lapot érdemel egy komoly befektetéssel, kihallható odaadással készített nagylemez, amilyenre ez a legfrissebb is sikeredett. Számos sorstársukhoz hasonló vesztésre állnak azonban Kvarforthék az érzelmek terén: a specialitásukat jelentő, nyálcsorgatóan negatív atmoszféra veszni látszik. Mert hiába állja meg a helyét minden egyes (olykor nem kizárólag saját kútfőből) beemelt panel, és születnek meggyőző, kerek dalok, a zenekar gyökerei zordabb, kietlenebb tájakig nyúlnak. A Han Som Hatar Människan például egy egészen szimpla black 'n' roll csupán, mégis az album csúcspontja számomra azzal az ellenállhatatlan, túlvilági drive-val és húsba vágó kiállásaival. Ez nálam a Shining esszenciája, a többi csupán a ráadás – más kérdés, hogy én és a black metal is kisebbségben maradtunk a Redefining Darknesst uraló (ál?)művészi szándékkal szemben.
Nehezen titkolnám ezek után, hogy a pár nap múlva esedékes világvégéhez hasonló blöffként tekintek erre az egyszemélyi diktatúra idején is szépen prosperáló társaságra, mely azonban ezzel a lemezzel vita nélkül eljuthat a megcélzott, magasabb régióba. Sokak számára válik majd megkerülhetetlenné a zenekar az elkövetkező időszakban, és végezhet sikeres hódításokat az extrém metal azon, tömegeket megmozgatni képes szegmensében, ahol a régi nagyok hírneve éppen kifakulni látszik. Pusztán ezért, merő elitizmusból elkerülni ellenben kapitális hiba lenne, mert itt bizony az év egyik kiemelt figyelmet érdemlő alkotásával van dolgunk.
