Shock!

április 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rex Brown: Smoke On This...

rexbrown_cA bevezető sajtónyilatkozatokban elég rendes váltást harangozott be a Smoke On This... kapcsán Rex Brown, ám annak ellenére, hogy Nashville-ben készült, a Pantera volt basszusgitárosának első szólóalbuma természetesen nem lett cowboykalapos-akusztikus cucc. Sőt, én még csak igazán komoly iránykorrekciónak sem érzem, már amennyiben persze nem a Panterát vagy a Downt vesszük hozzá kiindulási alapul, hanem a basszer legutóbbi dolgait, vagyis az Arms Of The Sunt, illetve a Kill Devil Hillt. Persze valamelyest ezektől is eltér a lemez, de utóbbihoz például bizonyos pontokon azért elég közel áll.

Ha nagyon skatulyáznom kell, a lemez azt a fajta hard rockot rejti, ami kellően tökös és koszos, ám emellett egyszerre rejlik benne nem kevés blues, country, meg mindenféle, amit a tengerentúlon annyira szeretnek, mi meg annyira szeretjük hallgatni. Én legalábbis szeretem, gyárilag vonzódom ahhoz a vonalhoz, ami itt hallható. Amennyiben párhuzamokat kell sorolnom, a régi nagyok közül a Led Zeppelin vagy a korai ZZ Top nyilván egyből adja magát itt-ott, és alapvetően Zakk Wylde is valami ilyesmiben utazik a Black Label Society lazább pillanataiban. Viszont – mivel ugyebár a '90-es évek nagyjai is elsősorban a '70-es évek hőskorához nyúltak vissza – bizonyos pillanatokban némi szolidan grunge-os fűszer illata is megcsapja az ember orrát, de csak olyan mértékben, ahogyan ez mondjuk a Kill Devil Hillre is jellemző volt.

megjelenés:
2017
kiadó:
eOne
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

Mindez egyébként már csak azért sem meglepő, mert ez a stílus az Arms Of The Sunban is vastagon ott figyelt, Rex pedig elsősorban az ottani főarc, Lance Harvill segítségével rakta össze ezt az anyagot. És noha emberünk elsősorban basszusgitáros, a Smoke On This...-en mindez nem hallatszik: Brown összekeverhetetlen soundja és játéka persze végig ott búg a háttérben, jó is hallgatni, de a történet egy pillanatig sem a négyhúrosról szól. Főleg, hogy Rex gitározott is a nótákban, és ezúttal a mikrofonnál is ő állt.

A lemez első és legfontosabb erénye, hogy lelazult, spontán, mindenféle görcsösségtől mentes hangulata helyből magával ragadja az embert. Egyszerűen jólesik berakni és megdöngetni, kibontani mellé egy sört, aztán csak úgy tenni-venni vagy bambulni mellette, mert van benne kraft, van benne feeling, egyszerűen jó kedved lesz tőle. Másodsorban ez a hangulat professzionális zenészaggyal megírt, okosan és kellő gazdagsággal meghangszerelt dalokban ölt testet – zeneileg semmibe nem lehet belekötni, de hát Rex eleve egy olyan zenekarban vált ismertté, ahol minden csúcskategóriás volt ezen a téren, szóval ezen aligha lepődhet meg bárki is. Szintén dicséret jár a dögös, szép hangzásért, amely kellően koszos, de közben nagyon impozáns és arányos. Viszont – és itt jön a lényeg – a dalokat tekintve azért semmiképpen sem nevezném kiugrónak a Smoke On This...-t.

Rokonszenvesen indul a lemez a Lone Rider és a Crossing Lines rövid, de velős kettősével, majd még rokonszenvesebben folytatódik a Buried Alive-val és a Train Songgal (utóbbi kettő simán felfért volna az elvileg továbbra is készülő harmadik Kill Devil Hillre is), viszont már itt is motoszkál benned, hogy oké, jó ez, de azért nem annyira különleges. Ez a benyomás pedig határozottan elmélyül a folytatásban, főleg, hogy a legjobb pillanatok hallatán úgy érzi az ember: csak valami egészen apró, meghatározhatatlan szikra szükségeltetne ahhoz, hogy igazán nagyot üssön a lemez. Ez lehetne akár egy izgalmasabb, nagyobb kifejezőkészséggel rendelkező énekes is, mert Rex énekhangja ugyan kellemes, de összességében azért elég jellegtelen. Sőt, már akár egy-két tényleg kiugró húzónóta megléte esetén is egy kategóriával fentebb léphetne az album, ilyenek viszont nincsenek rajta. Igaz, mélypontokról sem tudok beszámolni, nagyjából kiegyensúlyozott, egységes a kép: a fentiekhez hasonló direktebb darabok mellett ülnek az olyan füstösebb, melankolikusabb pillanatok is, mint mondjuk a Fault Line, a What Comes Around..., a Grace vagy a Best Of Me. Utóbbi, illetve az utána következő, lemezzáró bónusz One Of These Days amúgy talán a teljes lemez legjobb pillanatait hozza.

Kellemes hallgatnivaló ez az album, maholnap jól elvan vele az ember, de ahogy telik az idő, és érkeznek be az újabb és újabb friss megjelenések, úgy jut majd egyre ritkábban eszembe, hogy elindítsam. Mint ahogy az az efféle korrekt, de igazából nem kiemelkedő cuccokkal általában lenni szokott.

 

Hozzászólások 

 
+1 #6 Scud 2017-08-29 10:57
Idézet - Szőlő:
Valahogy a Panterából Rex-volt a legszimpibb. Mindenki kurva nagy egó volt, ő meg csak nyomta. Magam is bőgőzöm.....hát, nem semmi témák vannak a Panterában.


Off: Épp bőgőst keresek. budapesti vagy?

Off- Off, tehát On: Kellemes lett a cucc.
Idézet
 
 
+5 #5 Szőlő 2017-08-27 19:34
Valahogy a Panterából Rex-volt a legszimpibb. Mindenki kurva nagy egó volt, ő meg csak nyomta. Magam is bőgőzöm.....hát, nem semmi témák vannak a Panterában.
Idézet
 
 
+3 #4 Codename333 2017-08-27 12:42
Ami meglepett leginkább az Rex hangja :O Jó persze nyílvánvalóan queen számoakt nem énekeltetnék vele de meglepően jól passzol ehhez a zenéhez.Am tényleg se több se kevesebb ez a lemez mint egy laza kis rok'n'roll muzsika.Jó hallgatni.Egy darabig el leszek vele.Kezdésnek sztem tökéletes.
Idézet
 
 
+4 #3 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-27 10:50
Nem mondtam én, hogy magasabb szárnyalást vártam, nekem is tetszik. De tartom, hogy hosszabb távon azért nem annyira izgi ez a cucc, azzal együtt sem, hogy jó hallgatni.
Idézet
 
 
+5 #2 castlereagh 2017-08-27 10:48
Erre a lemezre nyugodtan lehetne 8 vagy akár 9 pontot is adni, mert tök jó lett. És pont igaz, hogy sörözés mellé kurva jól illik, mert pár hete egy régi jó haverommal összeröffentünk , akkor ezt az albumot tettem be, és király érzés, feeling volt aztán. :)
A kritikával vitatkozok, ez pont jó így, ahogy van, nekem nem kell több, nem kell magasabb szárnyalás, csak laza sörös rock, szerintem Rex is így gondolhatta.
Idézet
 
 
+2 #1 19EmpEroR75 2017-08-27 09:40
Nekem baromi kellemes volt hallgatni ezt az őszinte, minden görcsösség nélküli lemezt, ami a világot nem váltja meg (gondolom, nem is az volt a cél), viszont visszarepített abba a korba, amikor először hallottam rockzenét. Blues-rock, Led Zeppelin, Thin Lizzy, Lynyrd Skynyrd, '70-es évek.
És noha (a régi kedvenceimet leszámítva) nem sűrűn hallgatok a '70-es évek blues-rockját idéző zenét, el is távolodtam a műfajtól, nem is követem az újakat, ez most nagyon eltalált. Rex füstös hangja, az őszinte, mindenféle sallangmentes rockzene... jó volt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.