Germániában néhány setét tekintetű fószer csapattá tömörült annak érdekében, hogy bennünket, nagyérdeműt szórakoztasson a muzsikájával. Ennek érdekében igencsak dallamos, erősen amcsi hard rockos hangulatokat idéző nótákat reszelgetnek bemutatkozó albumukon.
Első tételük mi is lehetne más, mint egy afféle "in medias res", melynek szerényen a The Hymn címet adományozták. Kellemes trappolmány, noha eredetiség kategóriában nem nyerne különdíjat. (Másmilyet se.) A Company of Snakes-ből átigazolt frontember, Stefan Berggen tisztán és hallgatóbarát módon ereget, ám orgánumának sajnos nincs különleges karaktere, amitől felkapnánk a fejünket. Korrektül teszi a dolgát - de sok extrát ne várjunk tőle. Nagyjából ugyanez állítható a banda egészéről, illetve az albumról is. A nyugisan, higgadtan tovagördülő One by One képes arra, hogy halvány bólogatást idézzen elő az ilyesmire hajlamosak körében. A New King in Town, valamint a Kiss of Death továbbra is a megfontolt, kissé retro színekben játszó, amcsi stílt nyúzza. Vokálok, melódiák a helyükön. A lagymatagon cseppfolyós Fire and Rain még egy fokkal belassít - kezdek szenderbe süppedni.
Szerencsére a Release Me a kezdeti lendületből idéz vissza néhány percnyit. Sikongatnak párat a gityóval, felpörgetik kissé a dobokat - maga az ultragalaktikus izgalom! A Lone Wolf méla hömpölye dögunalom. Az Eye of the Storm azonnal felejthető, terepszínű darab. Tölteléknek is ölég gyengus. A lomha Bastardban pedig kábé ötödször játsszák el tök ugyanazt - vagy csak nekem tűnik úgy? Nem valószínű...
Különösebb gondom ugyan nincs a bazsevával, de ezt a halvérű, Valiummal kezelt világot nem nekem találták ki. Sehol egy vérben forgó szempár, vámpírfog, habzón hörgő száj, vagy más, efféle nyalánkság... Számomra a Razorback anyaga fájdalmasan szürke, uncsi, ötlettelen. A borító pedig egyszerűen randa.
