Shock!

január 25.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Queensryche: American Soldier

Akármivel is rukkol elő a Queensryche, egyszerűen nem nyerhetnek. A legendás seattle-i csapat pályája első évtizedében olyan szinten tökéletes alapműveket készített, hogy azokhoz mérten igazából minden későbbi nekirugaszkodás csak harmad- vagy negyedrendű lehet, de egy csomóan ezen túlmenően is rosszindulattal állnak hozzájuk.

megjelenés:
2009
kiadó:
Rhino / Warner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Pedig tegyük a szívünkre a kezünket, reális egy ötven körüli tagokból álló zenekartól forradalmi erejű albumokat várni? Nyilván nem. Bandák serege jár ugyanabban a cipőben, mint Geoff Tate-ék, mégis kevesen kapnak annyi gyűlölködő bírálatot, mint ők, pedig tragédiáról, szemét, igénytelen lemezekről sosem volt szó náluk, egyszerűen csak az évek múlásával tovatűnt a régi mágia. Földközelibb, hétköznapibb, nem annyira izgalmas és lenyűgöző a zenéjük az utóbbi több mint egy évtizedben, mint amilyen az 1994-es Promised Landdel bezárólag volt, de távolról sem hallgathatatlan. A korral járó természetes fakulást, az eltérő zenei irányba tett kísérleteket ráadásul ostobaság Chris DeGarmo gitáros távozásához kötni, hiszen az első vitatott lemezt, a Hear In The Now Frontiert szinte egymagában ő írta, majd a 2003-as Tribe egyes dalaiban is társszerzőként szerepelt, az első korszak varázslata és érzésvilága mégsem tért vissza.

Mint a fentiekből is kiderül, ahhoz az igen marginális kisebbséghez tartozom, akik kurvaanyázás nélkül is képesek feltenni a rengeteget kritizált utolsó lemezeket. Sőt, a legutolsó soralbumot, az Operation: Mindcrime II-t 3 év távlatából is nagyon jónak tartom. Értelemszerűen nem lehet az első részhez mérni, de ott igazából nem a zenekar volt hülye, hanem az, aki arra számított: képesek lesznek versenyre kelni minden idők egyik legfantasztikusabb heavy metal mesterművével. Meggyőződésem, hogy nem is ez volt a céljuk... Azóta született még egy tök felesleges, lapos feldolgozásalbum, majd nálunk is adtak egy elementáris koncertet tavaly nyáron, aztán Mike Stone gitáros nemrég elhagyta a terepet, így ezt az újabb konceptalbumot már csak négyesben vette fel a csapat.

A mai Queensryche zenei világát a tagok közül egyértelműen Geoff Tate dominálja, aki majdnem az egész lemezt egyedül írta Jason Slater producerrel közösen, de oroszlánrészt vállalt a dalszerzésben az a Kelly Gray is, aki régóta állandó stúdiós segítség náluk, sőt, a Q2k korszakban gitárosként is zenélt a bandában. Ebből máris számos dolog következik, hiszen az énekes köztudottan nem az a kifejezett metal arc, és ha a katonás tematika miatt arra számítanál, hogy harapósabb, keményebb irányba fordultak, esetleg visszakanyarodtak a korai évek tradicionálisra szabott muzsikájához, elég nagyot koppansz majd. Ha korábbi Queensryche albumokhoz kellene hasonlítanom az American Soldiert, a Hear In The Now Frontier – Q2k – Tribe trió lehetne a kiindulási pont, de az utaztatós megközelítés, a sok lebegős, pszichedelikus téma, sőt, az atmoszférikus, áradó hangzás miatt a Promised Land is gyakran felrémlik. A jellegzetes vokálharmóniákban, gitárdallamokban még az Empire korszak is egyértelműen ott van, még ha ez elsőre nem is feltétlenül tűnik fel. Vagyis ugyanúgy a régi és az új világ keveredik a dalokban, mint legutóbb, csak kevésbé lendületes az összkép, ez itt inkább a banda lélekelemzős oldala.

A nyitó Sliver még csak amolyan megalapozás, egyértelműen a '90-es évek második felének érzés- és hangzásvilágát hozzák benne, a kórus azonban összekeverhetetlen. Ugyanez a másodikként érkező Unafraid refrénjéről is elmondható, itt a filmzeneszerű kezdés is nagyon sokat ígér, de a dzsunga, lefojtott riffre érkező effektes-beszélős kamuverzékkel sajnos elrontják az indítást. Még szerencse, hogy a harmadik Hundred Mile Stare-ben olyan dallamokat és hangszerelési megoldásokat hoznak, hogy a nyomukon előtoluló Empire és Promised Land emlékek révén nagy Queensryche rajongóként feláll a szőr a karomon. Ráadásul a szöveg és a zene olyan egységet alkot, mint annak a rendje. Hasonlóan jó hallani az At 30,000 Ft-et, ahol az egyszerre a '94-es lemezt és a csapat poszt-grunge-os korszakát idéző verzék után előtekergő refrénriff és a rá érkező dallam megint totál régisulis, az összkép pedig erősen hajaz az előző albumra. A kicsit a Tribe lemez Open dalát idéző, nyomasztó A Dead Man's Words erőteljes Rush áthallásai, keleties beütései is nagyon ott vannak, nem is beszélve a végén előhúzott szaxofonos díszítésekről. A fúvós hangszer aztán a The Killerben és a Middle Of Hellben is előkerül. Előbbi pörgős refrént hoz, ami lehetne erősebb is, utóbbi viszont talán az egész lemez csúcspontja nagyon Promised Land-es atmoszférájával, gyomorba markoló hangulatával.

Az első klipnóta If I Were King nem rossz, de nincs is benne semmi különleges, a lemez legrockosabb, legütősebb pillanatait hozó Man Down! sokkal erősebb, a végére azonban sajnos kissé leül az album. A mélypont mindenképpen a túlhúzott, borongós Remember Me líra után érkező Home Again, amibe valami rejtélyes oknál fogva beleszuszakolták Geoff lányát, Emilyt is. Eleve gyanakvóan figyelek mindenféle hatásvadás gyerekénekeltetősdit, de ha a mikrofonhoz állított kiskorú csupán annyira tud énekelni, mint Krisztike az alsóbivalybasznádi általános iskola negyedik cé osztályából, még nehezebb elfogadni a dolgot. Persze lehet, hogy pont ez volt a koncepció, de akkor sem kellett volna... A záró The Voice pedig inkább csak amolyan levezetésféle az Operation: Mindcrime II-ről ismert félszimfonikus megoldásokkal, túlságosan érdekesnek vagy pláne katartikusnak ezt sem nevezném.

A teljesen egységes hangulatú American Soldier nem tökéletes, nyilván nem lehet egy lapon emlegetni a klasszikus lemezekkel, nem is szabad tőle ilyesmit várni, de megvannak a maga nagy pillanatai. Rengeteg régi rajongó most bizonyára a fejét csóválja, hogy túlságosan jóindulatú vagyok a bandával, de nem tehetek mást, mert ebben az albumban is van valami olyan plusz töltés, amitől mindig újból előveszem és szívesen hallgatom. Semmiképpen se ítélj elsőre, mert ha nem is másznak mindig az arcodba, azok a nagyon szerethető ízek azért most is ott vannak. Bár azt nem hallgathatom el, hogy a szürkébb dalok és különösen Emily Tate miatt majdnem levontam tőlük egy pontot...

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.