Shock!

Azzal akartam kezdeni ezt a recenziót, hogy néhány évvel ezelőtt nem mertem volna fogadni többé új Pentagram-lemezre. Aztán végiggondoltam a dolgot, és reálisan mérlegelve inkább úgy módosítanám a fenti tételt: Bobby Liebling hírhedt életstílusának fényében igazából sosem vehettük biztosra az aktuális albumuk megjelenésekor, hogy valaha is lesz még folytatása. Persze vannak még csodák ezen a világon – a tény, miszerint Bobby decemberben megérte a 71. születésnapját, a biológia területén gyarapítja ezek sorát. De ezúttal ugye még egy tényleg nagyon rút börtönös kitérő is színesítette az ábrát...

A legutóbbi, tíz évvel ezelőtti Curious Volume-hoz képest persze a teljes felállás lecserélődött a frontember körül. A bandából amúgy is szakaszosan ki-bejárkáló régi harcostárs, Victor Griffin gitáros például megint eltűnt, de Tony Reed jól pótolja, ugyanakkor viszont bekerült a képbe a doomszíntéren igen neves Henry Vasquez dobos (lásd még Saint Vitus, Legions Of Doom), a ritmusszekciót pedig Scooter Haslip teszi teljessé. De itt azért mindig is Bobby volt a lényeg, ebben azért egyetérthetünk. Amíg ő van, Pentagram is lesz, legfeljebb ki-kihagyogatnak tíz éveket a lemezek között...

Nem nevezném magam Pentagram-fannak, a szűkre szabott, de tagadhatatlanul létező underground kultusz szerintem legalább annyira a zenekar patinás, obskúrus voltában és Bobby minden fronton megnyilvánuló nyomorúságában gyökeredzik, mint magában a zenében. Ugyanakkor a csapat által is zászlóra tűzött doomos, ősrockos vonalhoz zsigerileg vonzódom, szóval azt sem mondanám, hogy nem hallgatom szívesen a lemezeiket némi szódával. A Lightning In A Bottle pedig kifejezetten erősre sikeredett pont a diszkográfiában. Nem teljesen mentes persze azon vadhajtásoktól, amelyek miatt sosem váltam megszállott hívükké: kissé túlhúzott, kissé egysíkú, nem minden dal egyformán erős és hosszabb – illetve, ha épp nem vagy olyan passzban, akár rövidebb – távon Liebling mester fahangú kántálása is megterhelő lehet az idegrendszerre. Ugyanakkor kétlem, hogy reális lett volna ennél erősebb anyagot várni tőlük, ez itt most tényleg hallgattatja magát.

Ha hallottál már Pentagramot, és tetszett, ami előbújt a hangfalakból, innentől fogva nincs más dolgod, mint elindítani ezt az új anyagot és örülni neki. Ha nem, de vonzódsz az ős-Black Sabbath világához meg a jellegzetes klasszikus amerikai doomhoz elsősorban a '80-as évek legeldugottabb bugyraiból, szintén. Főleg, amennyiben nincs ellenedre, ha néhol még az eredeti Sabbathnál is mélyebbre megyünk, egészen Hendrixig, a Creamig és társaiikig. Nálam ezúttal az utóbbi vonalat vivő, remek refrénnel ellátott Dull Pain, az I'll Certainly See You In Hell és a hasonlóan dallamos Start The End viszi a pálmát. De az ízes szólóval ellátott, bónusz Might Just Wanna Be Your Fool hallatán is legszívesebben egyből indulna az ember beleüvölteni az első szembejövő republikánus szenátor arcába, hogy hozassa végre haza Nixonnal a fiúkat a Mekong-deltától.

Akadnak persze súlyosabban gördülő tételek (Live Again, In The Panic Room, Spread Your Wings), sőt, elvétve egy fokkal korszerűbb riffelés is felüti a fejét itt-ott. Utóbbira a Thundercrast szolgáltat jó példát, de a lemez központi tétele, a Lady Heroin is modernebb, sűrűbb témákkal indul. Itt azonban az elszállós dallamok, majd a klasszikus leállós-beállós Sabbath-lírák hangulatát idéző elégikus-nyomorúságos blokk végül teljesen másfelé viszi a műsort, mint előzetesen számítanál rá. Bobby életének minden fájdalma és tragédiája belesűrűsödik ebbe a dalba, ehhez méltóan szuggesztív módon át is érzi – már-már meg is sajnálnám, ha nem jutna eszembe szegény édesanyja, akit meg még sokkal jobban sajnáltam annak idején... Kétségtelenül nagyon komoly darab.

Mint írtam, nem vagyok kimondott rajongó, egyértelműen túl hosszú is egyvégtében hallgatva ez a lemez (főleg a bónuszokkal), de balgaság lenne elvitatni az értékeit. Nemcsak itt és most gondolom kábé ezt a maximumnak a csapattól, de összességében is ott van a Pentagram-életmű legerősebb pillanatai között.