Shock!

július 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Narcotic Wasteland: Delirium Tremens

narcoticwasteland_cAzt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dallas Toler-Wade 2017 eleji távozása hidegzuhanyként hatott a Nile népes rajongótáborára. A távozás a semmiből, előjelek nélkül jött, miután Toler-Wade húsz éven át erősítette a Nile sorait, és egyedi játéka, egyből felismerhető orgánuma az első album kivételével az összes lemezen hallható volt. Utódját hamar megtalálták Brian Kingsland személyében, az okokra nem adtak magyarázatot, bár a csapat főnöke, Karl Sanders által jegyzett közleményből azért többé-kevésbé sejthető, hogy nem kifejezetten baráti elválásról lehetett szó. Nekünk ehhez mindenesetre semmi közünk, főleg, hogy a sajtón keresztüli üzengetés és kölcsönös sárdobálás szerencsére elmaradt.

Toler-Wade 2011-ben, még a Nile tagjaként alakította meg az akkor még projektként funkcionáló Narcotic Wastelandet. Ahogy gyűltek a riffek és a dalok, már teljes felállásra volt szükség, így került a bandába Edwin Rhone gitáros/énekes, Chris Dupre basszer/énekes és Erik Schultek dobos. A banda nevét viselő első albumuk 2014-ben látott napvilágot elég gyér promócióval, nem is keltett különösebb visszhangot, pedig több mint korrekt album született, igaz, meglepetések nélkül. A kiválást követően Toler-Wade minden idejét és energiáját a saját csapatába ölhette, a felállás a dobosi posztot leszámítva (Phil Cancilla érkezett Schultek helyére) változatlan maradt. A második sorlemez októberben jelent meg, és a Delirium Tremensen nincs különösebb változás, a zene technikás, brutális death metal, némileg oldschoolabb jelleggel, mint amit a Nile-ben megszokhattunk. Amint Dallas megfogalmazta egy korábbi interjúban, a Narcotic zenéje valóban hasonlít a Nile-ben hallottakhoz, ám inkább azon hatásokhoz való visszatérés, amelyek még a csapathoz történt csatlakozása előtt érték.

megjelenés:
2017
kiadó:
Megaforce / MRI
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 9 Szavazat )

Két dolog viszont azonnal szemet szúr, amint a nyitó Introspective Nightmares kezdő dallamai felcsendülnek. Egyrészt a debütalbumnál jobb a hangzás (a keverést Neil Kernon végezte), a hangszerek jobban elkülönülnek, a témák jobban kivehetőbbek. A másik, hogy a dobosváltás kifejezetten jót tett a csapatnak. Phil Cancilla témáit lényegesen erősebbnek érzem Schultek dobjátékánál, a blastbeatek jobban megdörrennek a magasabb bpm miatt, a középtempós részeknél pedig iszonyatos húzást ad a daloknak. Ez persze nem Dallas érdeme, az viszont igen, hogy a második albumra több emlékezetes témát sikerült felpakolni, a dalok kerekebbek, a lemeznek követhető íve van. A szövegvilág egyenes folytatása a debütalbumot uraló, naturális függőség-leírásoknak, viszont ezúttal olyan témák is előkerültek, mint az önvizsgálat, a mizantrópia, vagy a gyógyszercégek mindent a haszon alá rendelő üzletpolitikája. A nyaktörő iramot időnként megtörő melodikus gitárfutamok remekül illeszkednek egymásba, és egyben tökéletes zenei aláfestést szolgáltatnak az elvonás okozta szorongás és a paranoia sötét pillanatainak lefestéséhez. Mindezeken túl Dallas és Ed Rhone egymásra válaszoló vagy összeolvadó témái az album kiemelkedő erősségét jelentik, legyen szó akár a szólókról, akár a szélvészgyors riffekről.

A Faces Of Meth az első dal nyílegyenes folytatása, azzal a különbséggel, hogy itt nyomasztó, lassabb témákat törnek meg a blastbeatekkel. A Return To The Underground és az azt követő We Agnostics az album legjobban eltalált tételei közé tartoznak, a tökéletesen megírt és eljátszott gitárszólók, Dallas és Rhone egymásra felelgető énektémái mind-mind tökéletes mérföldkövek a Narcotic Wasteland éjfekete országútján. Az album két instrumentális tételt tartalmaz, az akusztikus gitárokkal operáló In Memoriamot, illetve a zongorás Self Immolationt, amelyek pont olyan hosszúak, mint szükséges: erősítik az album sötét, helyenként melankolikus hangulatát, másrészt remek előfutárai az őket követő kíméletlen zúzdának. A Bleed And Swell az album leglassabb és egyben leghangulatosabb tétele, tökéletesen eltalált szólókkal, egyszerű, ám mégis szívbemarkóló kórussal, a címadó Delirium Tremens kegyetlen támadása egyesíti a melodikusabb vonalat a kíméletlen tempóval, a Husk pedig szinte egyetlen, kíméletlen ökölcsapás az állandó tempóváltás ellenére, hogy aztán eljussunk a lemezt záró Pharma Culture döbbenetesen eltalált riffjeihez. A 45 perc gyorsan lepörög, itt nincs üresjárat vagy tölteléknóta, és összességében köröket ver a debütalbumra a lemez.

Toler-Wade ha akarna, sem nagyon bújhatna ki a bőréből, tulajdonképpen azt kapjuk tőle, amit a Nile-ban is megszoktunk. Ugyanakkor vétek lenne annyival elintézni a Narcotic Wastelandet, hogy ez tulajdonképpen Dallas Nile-ben nem hasznosított riffjeinek gyűjteménye. Bár kétségtelen, hogy játékstílusa ugyanúgy összefonódott a Nile-lal, mint Sandersé, így nehéz dolga lesz, hiszen az összehasonlítás minden egyes jövőbeni Narcotic-lemeznél szükségszerűen előjön majd.

A pontszámon gondolkodnom kellett egy kicsit, vacillálva a nyolcas és a kilences között. Lehet, hogy elfogult vagyok Dallasszal, lehet, hogy csak a megfelelő pillanatban talált el az album, de maradok a magasabbiknál. Máris várom a harmadik albumot.

 

Hozzászólások 

 
+4 #1 Doktorúr 2018-01-23 14:48
G*cijó ez a lemez, ultrabrutál hangzással!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.