Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

My Chemical Romance: Danger Days: The True Lives Of The Faboluos Killjoys

My Chemical Romance: Danger Days: The True Lives of the Faboluos KilljoysA My Chemical Romance legutóbb egy meglepően sötét hangvételű, ambiciózus konceptlemezzel próbált kibújni az emovilág császára skatulyából. Ha az akkori eredményt nézzük, akkor ez részben sikerült is, bár igazság szerint ehhez egy olyan trip is kellett, amiben a srácok magukat a klasszikus musicalszerző, Kurt Weill reinkarnációinak képzelve, a Queen (és különösen Brian May) életművének hithű felhasználásával próbálták megújítani a rockopera műfaját.
megjelenés:
2010
kiadó:
Reprise/Magneoton
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )
Bár a szándék abszolút megérdemelte az elismerést, maga a lemez azért messze nem lett hibátlan.

Most változott a megközelítés: egyfajta futurisztikus Hazárd Megye Lordjaiként játszanak szerepet egy laza szövésű koncepcióban, amelyet azért egy csomó extrával (pld. kísérő képregény, a „főszereplők" hallgatnivalóját tartalmazó plusz CD, különleges promóciós videók) támogatnak meg. Ezek persze nyilván biztosítják a hype-ot és a rajongótábort, de a fő kérdés mégis csak az volt: sikerül-e a dalok terén még egy szintet feljebb lépniük?

A tényleges kezdő szám, a szellemes elnevezésű Na Na Na (Na Na Na Na Na Na Na Na Na) már a 10. másodpercben kinyilatkoztatja a lemez fő üzenetét (lásd a címet). Gerard Way-ék rögtön egyértelművé teszik, hogy nemcsak a körítés, a zenei irány is erősen változik: ezúttal arra törekedtek, hogy jobban megmutassák a helyenként szalonpunkos beütésű powerpopos gyökereiket, belekeverjenek egy kis garázsrock feelinget, és összehozzák a rágógumi pop nyegleségét a helyenként megmaradó csilivili, pomp rock hatásaikkal. Mindezt a korábbi lemezekkel ellentétben ezúttal erősen elektronikus körítéssel, viszont maximálisan refrén- és dalcentrikus megközelítésben teszik.

A következő Bulletproof Hearttal tehát nyilván azon vannak, hogy tovább pörögjön a buli, de a kísérő koktél itt egy kicsit túl cukros lett: helyenként édeskések a dallamok. A SING-ben megkapóan hűvös, elegáns verzékre építenek egy akkora refrént, amihez képtelenség nem odaképzelni egy teltházas stadiont az önfeledten együtténeklő tömeggel. A Planetary (GO!) egy szemérmetlen időutazás a 70-es évekbe: a dobgépes, szintis téma annyira megmozgat, hogy ha annak idején Jane Fonda felhasználhatta volna az aerobicvideójához, a betonkeménységű segg tutira alapfelszereltség lett volna minden valamirevaló amerikai háziasszonynál.

Ezt követően azért jólesik a kevésbé szintetikus The Only Hope for Me Is You, ami talán a legjobban visszautal az előző lemezre, és ami külön jó hír, hogy ez a nagyívű refrénű, középtempós ballada a legkomolyabb, érett Black Parade-es számok hangulatát és színvonalát hozza: ez a Danger Days egyik csúcspontja. A Party Poison nevéhez méltó gyilkos powerpop pofon, ami biztosan koncertfavorit lesz. Aztán a Save Yourself, I'll Hold Them Backben ismét sikerült felhasználni a klasszikus glam rock, illetve rágógumi vonal jól bevált elemét, (lásd az első szám címét), de ez egy kemény, súlyos, emlékezetes szám, vagyis egy újabb csúcspontról beszélhetünk.

Az ezt követő S/C/A/R/E/C/R/O/W viszont szerintem nagyon langyosra sikerült, ezt talán jobb lett volna az egyébként 50 perc fölötti, vagyis nem éppen rövid lemezről. Szerencsére a Summertime-mal helyre teszik a dolgokat: mintha a korai Keane kivételesen megpróbált volna egy optimista számot írni. Jön a DESTROYA, amit egyértelműen a készülő új Lostprophets album demói közül csórtak el; vagy lehet, hogy Gerard Way rádumálta régi haverját, Ian Watkinst, hogy passzolja át nekik a témát? Mindegy, pont olyan, mint amikor a Lostprophets összehoz egy kemény(kedő), pörgős dalt, amiben a refrén egyszerűségével üt.

A The Kids From Yesterday ugyan ismét van némi időutazás-feeling, ám itt a 80-as éveket veszik célba: nagyon hangulatos, helyenként AOR-os beütésű, visszafogott hangszerelésű dal, ami jól jön a sok „csicsa" után. Egy rövid, outro-jellegű hangjáték után pedig még lenyomják a Vampire Money-t, ami nem más, mint egy bevadított rock n' roll séma, egy újabb parti-himnusz, tapssal, boogie-woogie zongorával, ahogy kell. („3-2-1 We came to fuck" kezdés, majd „gimmie gimmie some of that vampire money c'mon!" refrén.)

A My Chemical Romance-nak sikerült lenyesnie az előző lemez túlzásait, és a dalokra koncentrálva megalkotnia egy nagyon erős, bombasztikus pop-rock lemezt. Ez pont elég lesz ahhoz, hogy továbbra is sokak kedvencei legyenek, (és a Danger Days felkerüljön az évvégi listámra.)

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.