Shock!

augusztus 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mr. Big: Defying Gravity

mrbig_cAmennyire tetszett a visszatérő What If..., annyira elszaladt mellettem a spontánabbra, koszosabbra vett legutóbbi Mr. Big-lemez, a ...The Stories We Could Tell. Nem volt vele különösebb gond, de valahogy nem is éreztem úgy, hogy állandóan hallgatnom kell. Van ilyen, nem is akarom túlagyalni a témát. A Defying Gravity már elsőre is rokonszenvesebb volt az előző anyagnál, és ez a benyomásom az alaposabb ismerkedés után is határozott maradt – noha a 2010-es albumot most sem ütötték felül szerintem.

Mindennek egyébként azért sincs különösebb jelentősége, mert az anyag alapján biztos vagyok benne: Eric Martinék baromira nem elemezgetnek semmit, amikor ráfordulnak egy új albumra, csak összejammelnek tizenakárhány dalt, aztán kész. Vén rókákról beszélünk, akik ráadásul a rockszakma legképzettebb hangszeresei közé tartoznak, és ezer formációban kipróbált, sokarcú dalszerzők is – szerintem nem izgatják magukat, simán csak mennek az ösztöneik után, és ez így van rendjén. Alighanem ennek köszönhető, hogy a Defying Gravity még azzal együtt sem nyúl vissza a korai éra – értsd: az első három lemez – hangulataihoz, stílusához, hogy egyébként megint korai producerükkel, Kevin Elsonnal dolgoztak a stúdióban.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 17 Szavazat )

A javarészt élőben rögzített album tehát inkább amolyan bluesosan spontán megközelítésű cucc lett, mintsem a Lean Into It 2017-es változata. Ez egyfelől maga után vonja, hogy aki valami retrós hajmetal-slágergyűjteményt vár a Mr. Bigre jellemző virgás-villantós-szuperszonikus kikacsintásokkal felturbózva, talán csalódni fog, másrészt viszont pont így hat igazán autentikusnak a végeredmény: fikarcnyi matek sincs benne, üvölt minden hangból, hogy igazi örömzenét hallunk. Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen pillanatra sem erőltették meg magukat, amitől kapott a lemez egy roppant pozitív, napfényes feelinget, egyszerűen élvezetes hallgatni. Viszont – és ezt most értse mindenki jól – világot sem váltanak már vele, ez simán „csak" egy jó album, ahol adott esetben akár a hallgató hangulata is perdöntő lehet azt illetően, hogy egyes momentumait profik jutalomjátékának vagy rutinmunkának minősíti-e.

Mivel annak idején, a megboldogult '90-es évek első felében és derekán rommá hallgattam a Mr. Big lemezeit, én logikus módon az előbbi változat pártján állok, számomra ugyanúgy régi jó haverként integet ki a hangfalból Eric a maga ma is összekeverhetetlen hangjával, dallamvilágával, mint ahogy zsigerileg imádom Billy Sheehan védjegyszerű basszus-soundját és folyamatosan ott lévő futamait, illetve Paul Gilbert szólóit is. Szegény Pat Torpey helyett a lemez javarészét már Matt Starr ütötte fel, ami nyilván nem ugyanaz, de rá sem lehet panasza senkinek. Viszont a zenekar ezúttal is dalokban gondolkodott, nem pedig technikai bemutatóban. Ez persze hagyomány, hiszen már régen is éppen attól számítottak annyira különlegesnek, hogy noha minden pillanatban üvöltött a zenéjükből a fölényes hangszeres tudás, sosem rendelték alá az összképet az egyéni megmozdulásoknak. A legjobb példa erre ezúttal a Mean To Me című darab, amely számomra nemcsak a Defying Gravity csúcspontja, hanem egyben a 2017-es év egyik legnagyobb nótája is: Gilbert őrületesen gurgulázó, nem evilági riffje hallatán az ember egyből lefagy, ám ez a zseniális téma ezúttal is csupán egy a sajátosan melodikus-melankolikus rocktétel számos hangulati összetevője közül. Ahogy pedig a refrénben visszahozzák, és Eric agyból kiirthatatlan dallamot kanyarít rá, az bizony komplett rockzenei iskola.

A Mean To Me mellett mindenképpen a legjobb témák közé kívánkozik a virgázós megoldásokat zsírosan groove-os, bluesos környezetbe ültető 1992, amely csak szövegében nosztalgikus, és megint óriási refrént kanyarítottak hozzá, de kedvenc lett nálam a játékos címadó, a szintén megadallamos She's All Coming Back To Me Now, illetve a kifejtős, hétperces Be Kind finálé is. De ahogy írtam, az egész album jól hallgatható, és ugyan akad rajta két-három jellegtelenebb darab is, az összképbe belesimulva ezekkel sincs bajom. Szépen is szól a lemez, élő, földközeli és nyers a megszólalás, ugyanakkor kellően finom és tiszta is – pont olyan, amilyet a banda zenéje megkíván.

Régi rajongóként adhatnék akár magasabb pontszámot is, de úgy érzem, objektíven a nyolcas fejezi ki reálisan a lényeget. A Mr. Big már nyilván sosem lesz többé námbörvan, mint nájtínnájtitúban, de ma is öröm hallgatni őket, ebben a melegben meg aztán különösen jólesik a fülnek egy ilyen típusú lemez.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #6 Santoro 2017-08-08 07:32
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Szerintem ennek a zenekarnak egyetlen borítója nem volt szar, a Lean Into Ité. Amin ugye egy régi fotó van. A többi mind rettenetesen igénytelen és gagyi, a régiek is.



Az elsô lemezé szerintem jó és hangulatos.
Idézet
 
 
-5 #5 Draveczki-Ury Ádám 2017-08-07 08:11
Szerintem ennek a zenekarnak egyetlen borítója nem volt szar, a Lean Into Ité. Amin ugye egy régi fotó van. A többi mind rettenetesen igénytelen és gagyi, a régiek is.
Idézet
 
 
-5 #4 John D 2017-08-06 23:05
Egyébként taszítónak és egyben kellemetlennek találom magát a borítót. Értem én, hogy a lemez címe annyit jelent kb, hogy "meghazudtolt gravitáció".
Félre ne értsetek, nem vagyok hivatásos állatvédő de úgy gondolom, hogy ezt a lemezcímet lehetett volna sokkal ízlésesebben is illusztrálni és nem egy nyitott szájú, szenvedő, fejjel lefelé lebegő elefánttal. Simán levontam volna ezért 1-1.5 pontot.
Idézet
 
 
-4 #3 Lantis 74 2017-08-06 21:21
Én amatőr vagyok Photoshop terén de, egy ilyen klpet negyed óra alatt összedobok...
Idézet
 
 
-1 #2 John D 2017-08-06 19:37
Egy tipikusan szar Frontiers kiadvány. Mit vársz?
Idézet
 
 
0 #1 CChutney 2017-08-06 12:51
Nem tudom felfogni, mi játszódott le annak a fejében, aki elfogadta ezt a borítótervet. Volt (legalább) egy ember, aki úgy érezte, hogy igen, ez a huszonöt perc alatt Photoshopban összedobált szar az, ami legjobban mutatja az embereknek, mit akarunk mondani ezzel az új lemezzel.
Értem én, hogy a zene számít, de mire jó ez az igénytelenség?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.