Előkurkásztam, miket írtam e finn dallamos black horda előző albumáról - ám ennek ellenére félő: nem tudok sok újdonsággal szolgálni. Ami persze csak jó, mert azt jelenti, hogy akinek eddig bejött a skacok erősen folkos, tipikus északi muzsikája, azoknak most sem kell tövig rágniuk a lábkörmeiket izgalmukban.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Spinefarm / HMP |
|
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Ők a dorombolók. Ők azok, akik nem kapkodják el a dolgukat, engedik nótáikat ráérősen, terjengősen hömpölyözni. Ők azok, akik csodás melódiáikkal szinte táncba hívogatják a hallgatót. Hörögnek, morognak, ám nótáik szépségéből ez mit sem von le. Hat tétel található az anyagon, a legnyurgább öt perces, a legkitartóbb pedig tizennégy. Ezúttal sincs értelme szétszedni és egyenként szemlélni, elemezgetni őket, hisz tökéletes egységet alkotnak. Szépségük mesés, szilajságuk egyszerre andalító és vérpezsdítő. Epikus és szenvedélyes ez a muzsika, az erőteljes férfikórusok - mintegy ellenpontozva Ville Sorvali szilaj hörgését - álomian áradnak át rajtunk.
A Moonsorrow csodát művel hallgatójával: elszakítja a való világtól, fennkölt melódiái szárnyán elrepíti a komor, fagyos finn hegyek hófödte lankáira, ahol jeges szél süvít, a lecsupaszodott erdők mélyén éhes farkasok sompolyognak, ám ha megfordulunk, a közeli dombon felfedezünk egy hívogatón lobogó tábortüzet, melyet elvadult külsejű, de mosolygós nomád vándorok ülnek körül, kezükben dorombbal, szájharmonikával és kopott hegedűvel.
A varázshoz elég lehunynod a szemed. Csalódás kizárva.
