Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Mastodon: Leviathan

1819-ben az egyesült államokbeli Nantucket kikötőjéből kifutott a 238 tonnás Essex bálnavadászhajó, melyet tizenöt hónappal később a Csendes-óceán déli övezetében megtámadott és elsüllyesztett egy feldühödött bálna. Herman Melville klasszikus regényét, az Ahab kapitány által vezetett Essex tragédiája ihlette meg. A Moby Dick a hajó pusztulásával ér véget.

megjelenés:
2004
kiadó:
Relapse
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 25 Szavazat )

"Ámbár mesélik, hogy 1820-ban, éppen a déli tengereken, egy bálna nekiment az Essexnek, s négy méter másodpercenkénti sebességgel taszította visszafelé. A hullámok felcsaptak a hajó farába, s az Essex egykettőre elsüllyedt (...) Sokáig élnek ezek az állatok? - kérdezte Conseil.- Ezer évig - vágta rá a kanadai."

Verne Gyula - Nemo kapitány

***

A Mastodon új metalt játszik, persze olyan új metalt, amelynek köze nincs a zenetévékre optimalizált nyúmetalhoz. A zajos gitárok, a pergőkön véghezvitt break-királykodás még az olyan a korai időszakban nyilvánvaló hatásoktól is elemelik a Mastodont, mint a Slayer. Szélsebesen rohan át rajtunk az első két szám, úgyhogy mire észbe kapunk máris a kimért Seabeastnél tartunk. Annyira furcsa ez a zene, annyira ismeretlenek ezek a dallamok. Érezzük, hogy mondani akarnak valamit, de nem értjük őket. Mintha elfeledett emberek elfeledett világát tárnánk fel a tenger mélye alól, és az idő által el nem pusztított jeleket próbálnánk megfejteni. Ilyen jel az Island ütemtelen szólója, mely a viharos tengerből emelkedik fel, ilyen jel az Iron Tusk közepén a kinyilatkoztatás-szerű riff.

Tarr Bélánál áll egy hatalmas cet a város közepén, nem azért, hogy az emberek megértsék, hanem azért, hogy gondolkozzanak rajta.

***

A Leviathan Melville Moby Dickjének egy sajátos feldolgozása, és ahogy a klasszikus zenében a program, úgy nyitott a Mastodon zenéjének új utakat a szövegekben megmozgatott mitológia. Az ember ősidők óta küzd a maga Leviatánjaival, melyek minden időben a testnek a lélekkel és a szellemmel szembeni felsőbbrendűségét szimbolizálták. Az ember törékenységét, hogy a test által rá szabott határokat áttörni nem képes, és az ebből fakadó félelmét, a lét nem anyagi értelemben vett bizonytalanságának érzetét. Amivel lehetséges ugyan szembenézni, de túllépni rajta sohasem fogunk tudni ("A fight for this fish, is a fight to the death").

***

Hihetetlen az az út, amelyet a Lethargy okoskodó death metalja óta a Today is the Day szürreál-grindcore-jának érintésével a mai napig megtett Brann Dailor dobos és Bill Kelliher gitáros. És hihetetlen az az előrelépés is, amit Troy Sanders basszeros-énekes és Brent Hinds gitáros-énekes közreműködésével a két évvel korábbi nagylemez debütáláshoz képest elért a zenekar.

A Mastodon ma úgy játszik vegytiszta metalt, hogy egyáltalán nem "metalkodik". A gitárok gyakran déliesen búgnak, és egyébként is van egy bluesos-countrys beütése néhány riffnek. Időről időre alap HC témák is felütik a fejüket, amit aztán teljesen véletlenszerű időközönként szakít meg egy elnyújtott leállás vagy egy zúzós riff (Aqua Dementia). Míg a Remission minden matekossága mellett horzsolóan metalcore-os volt, addig mára már teljesen kifejlődött a csak a Mastodonra jellemző egyéni hang, és a vele egybeforrt egyéni hangzás. Az atlantai székhelyű csapat korábban tudott kíméletes is lenni (mondjuk a Fire Ants középrészében), de mára túllép a kemény és puha, csúnya és szép, lassú és gyors, világos és sötét koordinátarendszerén. Kékes-szürkén dereng ez az ismeretlen világ, melyet csak azért látunk egyszínűnek, mert nem igazodunk ki az árnyalatok között.

***

A kimagasló pillanatok egyike a Naked Burn, amelyben az ének- és gitárdallam együtt mozog. Talán egyes Nirvana-számok fahangú kántálásához hasonlíthatóak ezek a "dallamos" részek, míg a durva ének nem a hörgésig durva, inkább egyfajta érdes kontrasztot ad a tiszta hangok mellé.

A Naked Burn mellett a másik gyöngyszem a két számból összetapasztott majd' 14 perces Hearts Alive. Leginkább egy sötét erdő mélyén történő bolyongáshoz hasonlíthatnánk - ha már a tenger mélyét érzékeltetni nem tudjuk. Furcsán indul, két percig csak akkorbontások követik egymást. Megnyugtatónak viszont nem nevezhetjük ezt a felvezetést, ugyanis a harmóniamenet nem vezet sehová, jobban mondva a semmibe vezet. Zavarunkon az ének beérkezése sem enyhít sokat, ahogy bejött úgy el is megy, ismét a furcsa bontások, egy refrénszerű töredék, egy kibontakozó gitártéma és alá a neurotikusan pulzáló dobolás. Aztán mint egy tisztásra kiérve a szám közepén kicsit felderül a hangkép, mégis elszorul a torkunk, fogódzót kapunk, veszünk néhány lélegzetet de már indulunk is vissza a rengetegbe. Néha a torlódó riffekből kiemelkedik egy-egy hangsor, de aztán vissza is bukik a mélybe, mígnem egy noise-os alapra végre bejön egy kézzelfogható, bluesos témákkal operáló szóló, és az ebből nyíló kézzelfogható (és végre 4/4-es) riff. Ez tényleg progresszív rock, még ha a műfaji sajátosságokkal szemben csúnya, koszos és kicsit átláthatatlan is. Mastodonos. A záró instrumentális Joseph Merrick aztán már nem az agyunkat, hanem a lelkünket teszi próbára, nem segít feloldani a lemez hallgatása során felhalmozódott feszültséget. Talányos, mint a Moby Dick, megközelíthetetlennek is tűnhet akár, de azért megéri a próbálkozást.

A pontszám 9 a 10-ből. A jelentőség nehezen felbecsülhető.

 

Hozzászólások 

 
+6 #1 pelu 2016-08-12 22:12
Azt hiszem, ez mára már klasszikussá érett. Zseniális!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.