Shock!

november 30.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Marilyn Manson: The Pale Emperor

1110mmcÖtven felé döngetve már kicsit necces necchariban riogatni a tizenéveseket, és a húsz évvel ezelőtti hitvallást erőltetni, pláne akkor, ha a jobb időket is látott Marilyn Manson utóbbi néhány albuma finoman szólva sem érte el az elvárható ingerküszöböt. Szerencsére a művész megértette önnön tragédiáját, és ezúttal nem próbált meg magából bohócot csinálni. Mintha szépen elengedné egykori énjét, s hozna egy újat, amelyik fáradt és beteges, de mindenképpen őszintébb, mint önmagának halvány másolata. Egy baj van az egésszel: Manson Manson nélkül nem működik.

A három évvel ezelőtti Born Villain már azokat is elbizonytalanította, akik a pokol tüzébe is követték volna Mansont. Csakhogy annak már nagyobb volt a füstje, mint a lángja, s a nagy fuldoklásban elveszett a lényeg, már ha a mesteri imidzsen túl volt olyan egyáltalán. Érezte ő is a hanyatlást, elkezdett hát kicsit másban gondolkodni. Az eredmény a The Pale Emperor lett, amelynél találóbb címet nem is adhatott volna az albumnak. Egy fáradt, nagyon rosszkedvű és sápadt anyagról beszélünk, azaz annyira nem is beszélünk róla, miután Manson már régen kikopott a megosztó szerepkörből. A lejtmenet kezdetén még agresszív viták dúltak, pro és kontra érvekkel, mára már valóban csak a keménymag szívét dobogtatja meg az egykori médiagenya, a nagy többség vállat von, aztán megy tovább, új időknek új szeleivel.

megjelenés:
2015
kiadó:
Hell, Etc.
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 76 Szavazat )

Még az sem hatja meg különösebben a népet, hogy az album körül (és benne) minden erejével és zenei tudásával ott bábáskodott Tyler Bates, aki... öööö... nos, maradjunk a filmzeneszerző kifejezésnél, bár ott nem a topligában játszik. Munkája tetten is érhető, egyfelől az albumot végigkísérő monotonitás, másfelől a néhol valóban filmzenés (Birds Of Hell Awaiting) motívumok miatt. Több rosszat nem tudnék hozzátenni, bár jót sem. Az album gyakorlatilag két részre osztható: van néhány tétel, ahol Manson inkább több, mint kevesebb sikerrel megpróbált bemutatni valamit egykori önmagából (Deep Six, Slave Only Dreams To Be King), és van a többi, amelyekben valószínűleg ő maga sem tudta, mit akart. Másképpen fogalmazok: ő maga sem tudta, hogy mit akart a dallal. Nagyon fáradt, önmagukba visszahulló, labirintusban bolyongó, kiút nélküli nótákról van szó. Mintha kétségbeesett csapongásba kezdett volna zeneileg, saját maga számára is definiálhatatlan és hiányos módon.

Hiába beszélt a promók során koncepcióról és átgondoltságról, ez nyomaiban sem érhető tetten, hacsak nem fogadjuk el, hogy a hamuszürke is egy izgalmas szín. Megtehetjük, bár ne feledjük: amikor azt mondjuk egy albumra, hogy nyomasztó, általában az atmoszférát jellemezzük vele. Itt új értelmet nyert a kifejezés. A The Pale Emperor nem hangulatában, hanem kilátástalanságában nyomja az embert. Kulcsszava az unalmas, kiszámítható semmi. Minden Manson-klisét hallunk, amit valaha hallottunk, de csak mint egy halk visszhang suttogását. És nincs kedve az embernek nevetni, mert ez az album egyáltalán nem szánalmas, hanem inkább sajnálatra méltó. Végig érezni a kétségbeesést, az ötlettelenséget, s azt, hogy immár maga Manson se tudja, merre tovább. Amihez nagyon értett, azt nem ismételheti már, új irány azonban nyomokban sem látszik.

Az előre legyártott panelekből összedobott dalok (Warship My Wreck, Odds Of Even) álmosító bugyutaságával sem az a fő probléma, hogy minimális ötletet sem lehet bennük felfedezni. A riasztó az a dologban, hogy ez már ilyen formában sem érdekli az emberek zömét. Nincs semmilyen hatással, sem negatívval, sem pozitívval. Nem baszod fel magad rajta, de örülni sem tudsz neki. Mintha egy steril szobában ülnénk. Érdektelen, közömbös. És nem hiszem, hogy zenésszel ennél szomorúbb dolog történhet.

Tiszteletreméltó, de hibás értelmezésnek tartom azokat a véleményeket, amelyek szerint Manson most a nulláról kezdte, letisztult és csupasz önmagát adja. Manson lényege, hogy nem adhatja önmagát, mert az akkor már nem Manson. A letisztultság és a nulláról kezdés hatásos duma, általában azok alkalmazzák, akik teljesen kifogytak az ötletekből, de jó a marketingesük. Mintha semmit nem sikerült volna végigvinni, félúton belefullad minden a saját megmagyarázatlanságába. Ötletek kontraszt nélküli lenyomatát kapjuk sorban. Nem füstös hangulatot, hanem a füstös hangulat érzetét, nem libabőrt, hanem a libabőr leírását, nem energiát, hanem az energia képletét, nem bánatot, hanem egy fotót a bánatról.

Nagyon ritkán fordult elő eddig, hogy drukkoltam egy albumnak, ami első hallgatásra semmilyen formában nem fogott meg, nem keltett bennem érzéseket, nem tudott markáns véleményt mondatni velem. A The Pale Emperor esetében minden esélyt megadtam. Újra és újra és újra. De minél többet hallgattam, annál elkedvtelenítőbb volt a teljes üresség, ami áradt belőle. Az egyetlen érzés, amit ki tudott csiholni belőlem, a sajnálat volt. Nem pejoratív értelemben, hanem a legőszintébben. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen Marilyn Manson személyes zenei tragédiája kapcsán bukkan fel ez a szó, de így történt. Rendkívül sajnálom ezt a valaha nagyon tehetséges és minden eszközt gátlástalanul felhasználó embert, hogy ennyire kiégett, kedvetlen és céltalanul bolyongó figura lett belőle.

Ha tudnám, hogy ezt az albumot búcsúnak szánta, megemelném a kalapomat, és habozás nélkül leírnám, hogy szép munka a végszóhoz. Felemelt fejjel mehetne producerkedni vagy tucatszínészkedni, óriási respect szólt volna neki. Így azonban csak a vergődést látni, a lejtő egy újabb állomását. És egy nagyon szomorú albumot, emlékművet állítva a felesleges zuhanásnak.

 

Hozzászólások 

 
-3 #20 Annie M 2018-03-29 10:57
Én meg kis pelenkaban totyogos gyerek voltam Manson fénykorában, szóval nem igazán ismerem azt a korszakát, de! Mindig is nagyon szerettem a Personal Jesus feldolgozását; kiváncsi voltam, zenél-e mostanában, és ha igen, mit. Aztán belehallgattam a Pale Emperorba (Deluxe) és rögtön maradtam is. Szerintem ez egy zseniális album, van eleje és vége; a szövegével lehet azonosulni, és az akusztik verziók egyszerűen nagyszerűek. Ha Manson mindig ilyen zenéket tolna, az összes koncertjére jegyet váltanék.
Idézet
 
 
+1 #19 pelu 2016-11-09 01:09
Sajnálom, h nem Draveczki Úr írta meg erről az albumról az ismertetőt, mert "szegény" író nagyon félreértelmezte ezt az albumot. Szerintem igenis jó hallgatni, még a már említett ténylegesen érezhető bánaton, szomorúságon kívül is. Nagyon izgalmas és érett album lett, csak kicsit több időt igényel. Méghogy átgondolatlansá g és koncepcióhiány... Nevetnem kell... Már elnézést...
Idézet
 
 
+2 #18 s0nnyblack 2016-03-03 10:31
Hát ezzel a cikkel egyátalán nem tudok azonosulni. Szerintem ez Manson kiemelkedően legjobb albuma. Az oké, hogy stílust váltott, ezt mindenki látja. Ez az album sokkal melankolikusabb , letisztultabb lett, nem olyan amit Mansontól megszokhattunk. Viszont nekem a korábbi lemezeivel ellentétben az első számtól az utolsóig mind tetszett. Igazából egy remekmű szerintem ez az album.
Idézet
 
 
-7 #17 Spacelab 2015-02-05 10:36
Ez sajnos lemezről-lemezre egyre gyengébb,most hallgattam végig,de nem tudnék felidézni egyetlen maradandó témát sem.
Nem rossz,nem hallgathatatlan ,csak szürke...

Nem írtok majd valamikor a Shotgun Messiah Violent New Breed c. lemezéről? Ha valami,akkor az egy igazi Klasszikus!
Ha volt már,akkor bocs!
Idézet
 
 
+5 #16 cápaidomár 2015-02-03 10:59
2.


Nyilván a fiú közel az ötvenhez már nem fog Portrait... Antichrist... vagy Mechanical... (mert az igazából egy zsír lemez, csak ott már szerintem szólóprodukció volt és nem csapatmeló) kariberű alkotásokat az asztalhoz csapni, sőt, még egy Golden age... -et sem. Sem tartalmilag, sem hozzáállás ügyileg, viszont vannak itt új dolgok, Manson megújult (akár klisé ez, akár nem), és úgy gondolom, hogy ma (közel az ötvenhez), már nem fog akkora hibákat elkövetni mint a fénykorban, amikor még ez 'buli' volt, nem kell majd utólag rádöbbennie, hogy mekkora lavinát indított el, és azzal sem kell majd szembesülnie, hogy valójában mire képes, illetve mire nem. Kellemes hallgatni való a Pale Emperor, ki van dolgozva, és szerethető, szórakoztató. Nekem se jön be egyből mindegyik nóta - na és? Ahogy írtam, idő kell hozzá.

Kicsit az előbb ellentmondtam magamnak (jellemző), de ez egy jó lemeznek ígérkezik. Rádiós pop jellege van, és ez valahogy kifejezetten jól áll neki. Nem zavaró, cseppet sem.
Előfordulhat, hogy mondjuk két-három év múlva mást fogok gondolni (volt már rá példa), de jelenleg a cikk nagy részével nem tudok egyetérteni.
Idézet
 
 
+4 #15 cápaidomár 2015-02-03 10:59
1.

Manson sohasem fog leszokni a nyúlásról (NIN, meg ami még jön), én pedig sosem fogom megérteni miért ragaszkodik az ilyesmihez, amikor bőven megvan (igen, még ma is) a saját (jó) zenére való képesség. Most hallgatom a lemezt, és egyáltalán nem rossz. Szerintem be is fogom szerezni. Én sem unalmat, sem monotonitást nem érzek itt, viszont valami egészen mély szomorúságot igen. És sokkal őszintébb ez a bánat, mint az Eat me drink me lemeznél. Na, az tényleg rossz lett, és az utána következő is. Viszont a Born villain már elég jó a minimalizmusáva l, ez pedig igen is mély lett. Érzelmileg.

Szerintem a kritikák többsége leragadt a image-nél, a felhajtás-körítésnél, és soha nem is fog átlépni fölöttük. A lemezek felett meg átlép... Szinte már fáj, hogy mennyire nem tudták soha értékelni a művészetét, a zenét, a szövegeket(!!!) , de a hatást, meg a külsőségeket már igen. Itt sincs másképp.
Idézet
 
 
-4 #14 cápaidomár 2015-02-03 09:27
Idézet - asdasd:
Idézet - Nornagest:
"elveszett a lényeg, már ha a mesteri imidzsen túl volt olyan egyáltalán"

Épp ez az, hogy nem volt, azért is tudott ez a lufi ennyire látványosan kipukkadni. Sose voltam nagy véleménnyel erről az emberről, mindig is egy (ál)polgárpukka sztó majom volt számomra, valódi tartalom nélkül. Mint ahogy a Limp Bizkitnek se volt soha a fuck-on kívül más mondanivalója, mentek is a süllyesztőbe szépen. Bár ezzel együtt is, inkább Mansonosak lennének a mai fiatalok mint ecsethajú buzi páwák...


Ez nem igaz szerintem, a Marylin Mansonban nagyon erős tartalom volt. ami viszont nem volt fenntartható hosszútávon, mert önmaga karikatúrjává vált. Megírta, előadta, elmondta, kész. Sokszor nem lehet. De ez minden szélsőségesebb előadóval így van. Ezért nincs már sem súlya, sem tartalma a festettarcú black metalnak sem. Ez a dolgok természete.


Király! Ebben látod egyetértünk.

Akkor most olvasok, hallgatok, aztán valamikor véleményezek is. Szerintem bármit is csinál, egy Mansonra rá kell szánni az időt.
Idézet
 
 
+7 #13 shmonsta 2015-02-02 21:33
Frankó lemez, egyben végighallgatva elég erős hangulata van. Tetszik, hogy nem majmolja a régi időket csak csinálja amit jónak gondol. Két útkereső lemez után a Born Villain már tetszetős volt, ez meg kifejezetten jó. Bizakodó voltam a jó kritikákat olvasva és nem is kellett csalódnom.
Idézet
 
 
+12 #12 Trollmagnet 2015-02-01 23:09
Szerintem az utóbbi idők Manson albumai után ez végre valami új, a cikkíró csak azt nem tudta feldolgozni, hogy ezen az albumon már nyoma sincs a 20-30 éves MM-nek...
de ez így van rendjén, ha neked ebből az albumból az üresség és monotonitás jön csak le, akkor szerintem te sosem voltál igazán nagy rajongója... mégis mit vártál, majd megváltja a világot egy alapvetően negatív és unalmas zenei színtérben? :D A Grotesque óta nem adott ki ennyire jó albumot és egyszerűen csak elkezdett új elemek behozni a zenéjébe (ügyesen teszi mert a sok rockerkedés a régi számokkal már nem neki való) egyszerűen hogy mennyire sikerült félreérteni ezt az anyagot, nem az album a szar, csak neked nem jött "át" már ha lehet ilyen mansonnnál leírni...

(Ezeket úgy írom, hogy 2003 óta az első olyan MM album amit jónak tartok)
A kritikáról meg ennyit:
'Don't need a motherfucket looking down on me, least i know whenever i go i got the devil beneath my feet"
Idézet
 
 
-3 #11 asdasd 2015-02-01 18:59
Idézet - Nornagest:
"elveszett a lényeg, már ha a mesteri imidzsen túl volt olyan egyáltalán"

Épp ez az, hogy nem volt, azért is tudott ez a lufi ennyire látványosan kipukkadni. Sose voltam nagy véleménnyel erről az emberről, mindig is egy (ál)polgárpukka sztó majom volt számomra, valódi tartalom nélkül. Mint ahogy a Limp Bizkitnek se volt soha a fuck-on kívül más mondanivalója, mentek is a süllyesztőbe szépen. Bár ezzel együtt is, inkább Mansonosak lennének a mai fiatalok mint ecsethajú buzi páwák...


Ez nem igaz szerintem, a Marylin Mansonban nagyon erős tartalom volt. ami viszont nem volt fenntartható hosszútávon, mert önmaga karikatúrjává vált. Megírta, előadta, elmondta, kész. Sokszor nem lehet. De ez minden szélsőségesebb előadóval így van. Ezért nincs már sem súlya, sem tartalma a festettarcú black metalnak sem. Ez a dolgok természete.
Idézet
 
 
-8 #10 tyler durden 2015-02-01 18:20
Marilyn Manson egy embernek koszonheti, hogy anno felfigyeltek ra es sikeres lett. Miutan az az ember lelépett, onnantól kezdve Manson kritikan aluli karikaturaja regi onmaganak. A ficko neve, akinek hianyat azota is nyogi: Trent Reznor
Idézet
 
 
-4 #9 Nornagest 2015-02-01 17:47
"elveszett a lényeg, már ha a mesteri imidzsen túl volt olyan egyáltalán"

Épp ez az, hogy nem volt, azért is tudott ez a lufi ennyire látványosan kipukkadni. Sose voltam nagy véleménnyel erről az emberről, mindig is egy (ál)polgárpukka sztó majom volt számomra, valódi tartalom nélkül. Mint ahogy a Limp Bizkitnek se volt soha a fuck-on kívül más mondanivalója, mentek is a süllyesztőbe szépen. Bár ezzel együtt is, inkább Mansonosak lennének a mai fiatalok mint ecsethajú buzi páwák...
Idézet
 
 
+2 #8 mjöln 2015-02-01 14:49
Idézet - BSND:
Ennyi idő távlatából teljesen egyértelműen megnyilvánul, hogy ezek a kilencvenes évek sztárjai (Manson, Limp Bizkit, stb.) milyen rohadt gyenge zenét nyomattak! Mai füllel hallgatva sokkal porosabbnak, sokkal inkább lejárt lemeznek tűnik a zenéjük, mint a hetvenes-nyolcvanas évek bandáinak.


Azért ez így egy elég erős kijelentés...

Viszont azt el lehet mondani, hogy vannak előadók, akiknek már rég meg kellett volna fontolni "nyugdíjazást".

Manson letette az asztalra az Antichrist Superstar/Mechanical Animals/Holy Wood hármassal azt, amit le lehetett.

Ugyanezt érzem Mr. Reznor irányába is. A Broken/The Downward Spiral/The Fragile trilógiát képtelen túlnőni.

Tipikus példái annak, hogy amikor a legjobbakat készítették, fiatalok, dühösek voltak, függőségeikkel a pengeélen táncoltak, de mindez már a múlté... Nehéz (lehetetlen) azokat a sikeres albumokat "megismételni" immáron biztos egzisztenciával , családdal, gyerekekkel, 40-50 évesen.

Mindezek ellenére az én esetemben mindkettejük mai munkássága az "élvezhető" kategóriában van, de be kell látni, ezek már csak a hőskor halovány árnyékai.
Idézet
 
 
-4 #7 James Smith 2015-02-01 14:35
Azért ezzel a 10 millió lemez nem hazudik kifejezéssel vigyázzunk mert elég sokan eladtak már 10 millió lemezt. Olyanok is akik értékelhetetlen produktumokat okádtak ki magukból.

Manson szerintem nem volt gyenge anno, hiszen csinált elég jó albumokat (pl: Antichrist Superstar, Mechanical Animals) de a Limp Bizkit zenéjét sosem tartottam olyan jónak. Egy két számot leszámítva sose fogtak meg.
Idézet
 
 
+1 #6 Codename333 2015-02-01 14:09
Idézet - pumpika666:
Idézet - BSND:
Ennyi idő távlatából teljesen egyértelműen megnyilvánul, hogy ezek a kilencvenes évek sztárjai (Manson, Limp Bizkit, stb.) milyen rohadt gyenge zenét nyomattak

azok a lemezek ma is odabaxnak
az más tészta, hogy az előadóik az elmúlt 15 évben szinte csak hulladékot préseltek ki magukból
viszont a portrait, vagy az antichrist lemezek zsenialítását semmi sem tudja feledtetni velem(meg pár régi mansonossal), igazi remekművek


Egyetértek. Továbbá a Limp Bizkit 3 Dollar-Significant Other-Chocolate Starfish-triója is mai napig óriási lemezek szerintem.Megosztotta kicsit a népet de több 10 millió eladott lemez nem hazudik.....
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.