Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Marilyn Manson: Eat Me, Drink Me

Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.

megjelenés:
2007
kiadó:
Universal Music
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Mivel mai híveinek jelentős része 1996-ban még az óvodában építette a homokvárakat, nem árt megjegyezni, hogy akkoriban Manson tényleg olyan volt, mint akit nem erre a világra szült az anyja. Ismét valami veszélyeset, valami teljesen kiszámíthatatlant hozott a mainstream szinten akkortájt teljesen halott kemény rockzenébe, amivel rengeteget tett azért, hogy a torzított gitáros muzsikák ismét visszatérhessenek a köztudatba a '90-es évek első felének döglöttsége után.

Az egyetlen és egyedüli Brian Warner később sajnos túlzásokba esett: a jóval kommerszebb Mechanical Animalst még meg lehetett valahogy ideologizálni, a maga módján nem is volt reménytelen az az anyag, habár gyanítom, hogy az Antichrist Superstar után igazából akármi unalmasnak tűnt volna tőle. Aztán jött a 2000-es Holy Wood, aminél a visszasátánodott, hirtelen növesztett műcsöcseit ugyanolyan hirtelen elveszítő Manson előállt minden idők egyik leggázosabb marketingrizsájával, ami rockzenész száját valaha elhagyta – a fordított trilógiás hadoválásra gondolok – , és itt szépen fel is adtam. Engem lepett meg a legjobban, amikor 3 év múlva már az örök kedvenc Shotgun Messiah egykori agya, Tim Skold csatlakozásáról hallottam nála, és a vele készült legutóbbi The Golden Age Of Grotesque lemezen már volt, ami határozottan tetszett is. Ezután több mint 4 évet kellett várni az Eat Me, Drink Me-re, amin az excentrikus frontember – cseppet sem meglepő módon – ismét új formába öntötte magát.

Marilyn Manson ma már keveseket fog tudni sokkolni, hiszen reflektorfényben pompázó sztárrá, igazi celebbé, a mindennapok megszokott részévé vált az elmúlt 10 év során. Az Eat Me, Drink Me-ben ugyanakkor tagadhatatlanul van ráció, és gyanúm szerint ez leginkább Skoldnak köszönhető. Aki most venné a kabátját, hogy induljon a boltba egy soha nem remélt posztumusz Shotgun Messiah albumért, azt azért óva inteném, ennek a lemeznek ugyanis nincs sok köze ahhoz a korszakalkotó Violent New Breedhez, amiről annak idején maga Manson is annyit tanult. Inkább egy néhol roppant mód kommersznek ható, de ennek ellenére egyáltalán nem felszínes, kimondottan sötét pop/rock anyag ez, mint valami gitárzúzó indusztriális súlyosság, a dalok viszont tényleg jók. Sőt, leginkább az meglepő ebben az albumban, hogy egyáltalán nem tűnik kiszámítottnak, ami Manson utóbbi 10 éves tevékenységének fényében felér egy kisebb csodával.

Az alaphangulat természetesen gyötrelmes, sötét és elkínzott, már a nyitó If I Was Your Vampire is azt sugallja, hogy itt nem számíthatunk olyan csilivili rockhimnuszokra, mint legutóbb. Manson jellegzetes alig-dallamai ugyanakkor fogósak, még ha egy egész lemezen keresztül nekem fárasztó is hallgatni ezt a cseppet egydimenziós hangot. Maga a hangzás is koszos és nyugtalanító, és ez az összhatás abszolút működőképessé teszi az olyan dalokat, mint a They Said Hell's Not Hot, a Heart-Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand) vagy az Are You The Rabbit. Érdekes, de kimondottan szimpatikus újdonságot jelentenek Skold itt-ott elhelyezett gitárszólói is, amiktől persze nem kell Satriani-szintű kompozíciókra számítani, de hangulatilag nagyon rendben vannak és sokat tesznek hozzá az összképhez is.

Ha a Beautiful People vagy az Angel With The Scabbed Wings arcbőrt leszaggató gitárjait szeretnéd hallani, inkább csak óvatosan közelíts, de egy próbát mindenképpen megér az Eat Me, Drink Me. A nagy alakváltó megint más oldaláról mutatkozik be, de ez az arca működőképesebb, mint sok korábban megismert.

 

Hozzászólások 

 
-3 #2 pelu 2016-11-09 00:18
Engem megfogott Manson bácsinak ez az arca is. Kedvelem az ilyen kaméleonokat, főleg, ha értenek a zenéhez. És ő ért hozzá, már bizonyította jó párszor, mert, ha voltak is gyengébb albumai, egyik mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Ahogy ez mellett sem. Az If I Your Was Vampire az egyik legjobb hangulatú ballada, amit hallottam. Az album koszos, és szinte gépesítésmentes hangása is nagyon jól sikerült. Nem veri szét a házat, de ha ezt eltudja fogadni az ember, akkor könnyen meglehet kedvelni. Egy megtört ember utolsó szerenádja, ami furcsa mód jól is áll neki. Ezt az albumot nem igazán lehet az életműjéhez csapni, de mondta is, h ez most nagyon más lesz. Nálam sokáig benne maradt a lejátszóban (mint általában az összes albuma a The High End of Low-on kívül).

Az Evidence nyitásáért pedig külön köszönet. Óriási!
Idézet
 
 
-2 #1 cápaidomár 2016-08-03 22:08
Szerintem velem van a baj, de ezt a förtelmet (bocs) a még rosszabb folytatásával együtt képtelen voltam rendesen végighallgatni. Pedig próbáltam én mind2-őt. Azóta ugyan csinált egész jó lemez(eke)t, de (asszem nem most írom először) a GAOG volt az utolsó album, amiben még ott volt a mansonos dög. Az a lendületesség, amiért annyira lehetett Őt szeretni, még a nyilvánvaló plágium dömping ellenére is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.