Shock!

május 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lynch Mob: Babylon

lynchmob_cEmber legyen a talpán, aki nyomon tudja követni, hogy George Lynch hányszor tette jégre és hányszor támasztotta fel a Lynch Mobot az elmúlt harminc évben, illetve hány bérmuzsikus fordult meg ez idő alatt mellette. Lynch legutóbb 2020-ban oszlatta fel bandáját, mégpedig szociális érzékenységtől vezérelve: a sziú indián gyökerekkel rendelkező és a kisebbségek problémáival régóta komolyan foglalkozó gitáros az akkori etnikai feszültségek által felkorbácsolt indulatok és médiacirkusz láttán gondolta úgy, hogy Lynch Mob néven nem helyénvaló a továbbiakban működni. A csapatból így lett George Lynch's Electric Freedom, majd amikor két év kínlódást követően kiderült, hogy ebben a formában kevésbé jövedelmező a zenélés, George sutba vágta morális ellenérzéseit és újra előhúzta a cilinderből a nyulacskát. Időközben megszületett ez a legújabb visszatérő album, és pár napja bejelentették a 2024-25-ös nagyszabású (?) búcsúturnét (?), de a gitárost ismerve ez természetesen semmi biztosat nem jelent a jövőre nézve.

megjelenés:
2023
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Itt tartunk most, a legfontosabb kérdés pedig az, hogy ezen a Babylon névre keresztelt anyagon tud-e még olyat mondani a főnök, amire felkapjuk a fejünket? Utoljára 2017-ben jelent meg sorlemez a Lynch Mobtól és akkor még ott volt a fedélzeten az eredeti énekes Oni Logan, mindazonáltal a The Brotherhood korong még annyira sem tartalmazott érdekfeszítő muzsikát, mint az eggyel korábbi Rebel, pedig az sem éppen a kreativitás csúcsait ostromolta. Újradefiniálást persze ettől a friss műtől sem vártam, azt viszont igen, hogy az új vokalista, a Puerto Ricóból importált Gabriel Colón kiváló torka jelent majd némi impulzust George számára a megújuláshoz és legalább valamennyire kimászik abból a kétségtelenül feelinges, ám túlságosan is sematikusságba süppedt sivatagi bluesrock-világból, amibe annyira belekényelmesedtek Logannel a legutóbbi anyagokon. Szó se róla, nála hitelesebben kevesen művelik azt a stílust, lényegében abban a napszítta, cserzett bőrű közegben, csörgőkígyók és kaktuszok között éli mindennapjait, így az autentikusságot nehezen lehetne megkérdőjelezni esetében, egy emberemlékezet óta aktív zenész számára azonban létfontosságú, hogy időről időre kiszakadhasson a megszokott kerékvágásból.

Ez most bizonyos szinten megvalósult, és igazából nem is lényeges, hogy a fronton történt változás, a hatévnyi kihagyás vagy valami más hozta el. Egyedül az számít, hogy George-nak hosszú idő óta sikerült egy változatosabb, lendületesebb, urambocsá' hard rockosabb Lynch Mob-anyagot készíteni, ami közelebb áll az első két klasszikus anyagon meghatározottakhoz, mint a közelmúlt terméseihez. Ezt a törekvést már a nyitó Erase is alátámasztja, ahogy rég nem hallott tiszta gitárhangok vezetik fel a tipikus Lynch Mob-lüktetést hozó riffeket. Egyből feltűnik az is, hogy Gabriel Colón jóval inkább rokonítható Robert Mason nyegle és pimasz, mondhatni, sleaze-es előadásmódjával, mint Logan manírosabb stílusával, a dallamai pedig már a verzék alatt ragadnak, a refrénben meg főleg. A többkörös szóló is a helyén van, klasszikus Lynch-élményeket tartogat, tehát ennél jobb kezdést álmodni sem lehetne, és szerencsére a folytatásra sem lehet nagyon panasz: a békebeli hangulatot árasztó Time After Time pofás riffje az egész lemez egyik legemlékezetesebbje, amiből némi korai Dokken- és Van Halen-hatásokat sem nélkülöző jókedélyű témát sikerült kibontakoztatni.

Nincs ez másképp a határozottan a kettes Lynch Mob-anyag felé igyekvő Caught Up esetében sem, a dal fiatalos lendülete és fülledtsége szép emlékeket ébreszt. A tempó a magas oktánszámú I'm Ready alatt egyre csak fokozódik, a nóta hallatán pedig csak annak nem ugrik be a Van Halen-féle Panama, aki Észak-Koreában töltötte az elmúlt negyven évet. Némileg furcsa ez, hiszen ennyire nyilvánvaló áthallásokat eddig soha nem lehetett George-nál tapasztalni, a dal viszont így is – vagy éppen ezért – baromi hatásos. A másik kakukktojás a How You Fall kétlábdobos keménykedése: nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ennyire metálos darabbal Lynch Mob-albumon. Lehet rá mondani, hogy a korai Dokken vadabb pillanatait, a Tooth And Nailt és a 'Til The Livin' Endet eleveníti fel, de szerintem a vintage Judas Priest húzása sokkal inkább benne van.

A lemez második felén az energiák koncentrálódása érdekes módon jelentős mértékben alábbhagy. Az ismerősen lebegős Million Miles Away délibábszerű power-lírája mondjuk egyáltalán nem rossz, a mocskosan funkos Let It Go esetében viszont sok maradandóról nem tudok beszámolni, az utolsó refrénig alig találni benne kapaszkodót. Némileg helyrebillen a mérleg nyelve a Fire Master pszichedelikusságával, pedig inkább hajaz az utóbbi anyagokon tapasztaltakra, mint a korai érára, Lynch keze nyoma azonban itt is eltéveszthetetlen. Szintén a késői Lynch Mobhoz konvergál a The Synner súlyos, belassult bluesolása, ami inkább csak a vége felé kerekedik ki valamennyire és a pazar szóló ellenére sem felejthetetlen tétel. Az albumot a címadó Babylon nyolcperces eposza zárja, melynek finoman pulzáló alaptémájára nagyszabású felépítményt ácsoltak. Van ebben minden, jóleső kísértetiesség, szabadon áramló '70-es évekbeli ősrockos attitűd, zepes hullámzás, két brutálisan hosszú gitárszóló, mégis azt mondom, hogy túlhúzták és a némileg tömörebb megfogalmazás előnyére vált volna. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom érezni George esetében, de az utolsó szólót simán rövidebbre vehette volna: az első másfél perc zseniális, az utolsó minutumért viszont kár, ott már nem sok érdemleges történik.

Ha valamilyen oknál fogva ez lenne az utolsó nekifutás a Lynch Mobtól, akkor azt mondanám, hogy a Babylon hűen reprezentálja mindazt az utat, amit George harminchárom év alatt bejárt a csapatával és a lemez tisztességes epilógusa a történetnek. Valami mégis azt súgja, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hallani fogunk még róluk, és a búcsú belengetése ellenére sem zárható ki a majdani folytatás. Az pedig, hogy szinte egyszerre jelent meg a szinte bizonyosan hattyúdalként funkcionáló új Dokken-albummal, nos, enyhén szólva is pikáns adalékot ad hozzá.

 

Hozzászólások 

 
#2 Draveczki-Ury Ádám 2023-11-08 13:34
Idézet - GTJV82:
Minden nézőpont kérdése... :)
Nekem spec. nagyon bejött a Smoke And Mirrors / Rebel / The Brotherhood (+Sun Red Sun) éra blues/dirt/hard rockja.
Eredeti, tüzes, sivatagi rockzene.
Hozzájuk képest pont a Babylont érzem kevésbé karakteresnek.
Nem rossz, de ha már szóba jött, az új Dokken köröket ver rá - remélem lesz róla kritika.

Természetesen lesz!
Idézet
 
 
#1 GTJV82 2023-11-07 14:43
Minden nézőpont kérdése... :)
Nekem spec. nagyon bejött a Smoke And Mirrors / Rebel / The Brotherhood (+Sun Red Sun) éra blues/dirt/hard rockja.
Eredeti, tüzes, sivatagi rockzene.
Hozzájuk képest pont a Babylont érzem kevésbé karakteresnek.
Nem rossz, de ha már szóba jött, az új Dokken köröket ver rá - remélem lesz róla kritika.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.