Shock!

december 12.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Journey: Eclipse

A Journey tizenkilencre húzott lapot néhány évvel ezelőtt, amikor Steve Augeri után először Jeff Scott Sotót, majd Arnel Pinedát állították a frontra: minden idők egyik legsikeresebb amerikai rockbandájának tábora meglehetősen vonalas, és a többség egyáltalán nem akar mást látni Steve Perry mikrofonjánál. A három évvel ezelőtti, igazán kiváló Revelation eredményei azonban Neal Schonékat igazolták: sokszor leírtuk mi is, hogy az amerikai platinalemez a mai körülmények között szinte csodaszámba menő eredmény egy rockzenekartól, hiába van szó ekkora névről. Más kérdés, hogy az azonos kondíciókkal – exkluzív walmartos terjesztés, miegymás – startoló Eclipse a jelek szerint egyelőre nem ismétli odaát az előd sikerszériáját... Ezt jobban megvallva én magam sem értem, a lemezen ugyanis semmi sem múlik.

megjelenés:
2011
kiadó:
Frontiers
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Az előzetes nyilatkozatok minden idők legsúlyosabb Journey albumáról szóltak, Schon és a másik agytröszt, Jonathan Cain billenytűs is kimondottan sötét, gitárcentrikus anyagot emlegettek. Ettől elég sokan megijedtek, a zenekar tábora ugyanis nemcsak az énekes személyét illetően konzervatív, az aggályok azonban alaptalanok. Kissé valóban harapósabb ez az anyag, mint a Revelation, váltásról azonban semmiképp sincs szó. Sőt, én még csak iránymódosítást sem emlegetnék, hiszen a bandának régen is voltak rockosabb, dinamikusabb (Frontiers), illetve líraibb megközelítésű, lágyabb anyagai (Raised On Radio, Trial By Fire). Magyarán szólva ez itt szimplán csak az új Journey album a sorban, és kész. Épp emiatt kissé gondban is vagyok azzal, mi olyat lehetne írni róla, ami nem hat üres szócséplésnek, hiszen a Journey bejáratott márkanév, ami a tengerentúlon különösen jól cseng, körülbelül ugyanolyan szépen, mint mondjuk az Aerosmith-é. Errefelé nem ilyen rózsás a helyzet – Európát sosem kényeztették túl sok turnéval... –, de aki csak egy kicsit is képben van a dallamos rockzenék múltját és jelenét illetően, nyilvánvalóan itt is rendelkezik némi fogalommal a bandát illetően.

A menetrendszerűen elsőrangú dalok mellett azért tudok nagyon lelkesedni az újkori Journey iránt, mert az öregek hallhatóan ügyelnek arra, hogy ők is kellően jól szórakozzak. Magyarán szólva hiába teszik oda mindenhová azokat a bevált paneleket, amelyek hallatán az összes negyvenes amerikai férfi és nő könnyes nosztalgiázásba kezd, az anyag távolról sem fullad üres, lélektelen múltidézésbe. Tisztában vagyok vele, hogy ha Neal Schon nem enged a középosztály nyomásának, és nem meneszti a túlságosan is karakteres, Perry-klónnak a legkevésbé sem nevezhető Jeff Scott Sotót, talán még ennél is izgalmasabb lehetne a zene, de elfogadtam a döntést. A gigabandák szintjén muszáj tekintettel lenni a tömegek érzékenységére, hiszen távolról sem tét nélkül mennek a dolgok, Arnel Pineda pedig ennek fényében a lehető legjobb választás volt. A filippínó srác most is lankadatlanul nyomatja a perryzmusokat egy teljes lemezen át, de akárhogy is nézzük, ő bizony ezért van itt, ráadásul hallhatóan még így is igyekszik magából egyre többet mutatni a dalokban. Vékony jégen egyensúlyoz, de tökéletesen oldja meg a kényes feladatot.

Dalszerzési szempontból már a Revelation is közel tökéletes teljesítmény volt, és most sem tudok mibe belekötni. Legutóbb is írtak több irányba terjeszkedő, kevésbé nyilvánvaló dalokat, ezúttal azonban még több ilyen izgalmas szerkezetű téma született Schon és Cain műhelyében. Különösen a lemez közepétől kezdve bukkannak fel kifejezetten érdekes megoldások, nem várt motívumok, fogások. És az a legjobb, hogy aki nem figyel direkt ezekre, annak akár fel sem tűnik majd, mennyire okosan megírt anyagról van itt szó. A Journey pont attól ennyire zseniális, hogy egyformán tökéletes autóvezetéshez, netán melóhoz háttérnek, de elmélyült zenehallgatásra is ugyanilyen alkalmasak a dalaik. Nincs felesleges virtuózkodás, arcba tolt tekerősdi vagy hangszeres bemutató, mégis csak a legfelsőbb fokban lehet beszélni arról a mély zeneiségről, ami átitatja az anyagot. És emellett minden dalt, minden refrént énekelsz velük két-három hallgatás után.

A legnagyobb sláger mindenképp a nyitó City Of Hope, ez a himnikus téma egyértelműen a banda nagy klasszikusai mellé kívánkozik, de a talán legborongósabb Edge Of The Moment, a Chain Of Love, az Anything Is Possible vagy a Resonate is hasonlóan gyorsan beeszik magukat az agyba. Nem is beszélve az olyan kalandozósabb szerkezetű nótákról, mint az akusztikus alapú, westcoastos She's A Mystery, aminek a végén istenként gyújtják be a rakétákat, vagy a Human Feel. Utóbbi enyhén latinos lüktetésében egy hangyányit még az is hallatszik, hogy Neal Schon annak idején Carlos Santana mellett kezdte az ipart, de a végeredmény így is száz százalékos Journey. És hogy miket gitározik ez az ember még ma is... Hallgasd csak meg az Anything Is Possible végét, tényleg zseni a figura.

Kevin Shirley kellően korszerű, mégis hagyományőrző hangzást biztosított a lemeznek, a magyar fantasy- és sci-fi- könyvpiacon igen jónevű Boros-Szikszai páros által jegyzett (!) borító pedig szintén vajpuhán illeszkedik a Journey sorba. Nyilván lesznek, akik még így is Steve Perry miatt verik majd az asztalt, de ettől még aligha fogunk ennél jobb lemezt hallani a melodikus mezőnyben 2011-ben.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.