Shock!

november 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Journey: Revelation

Bizonyára egészen másmilyen lett volna az új Journey, ha Neal Schon nem rúgja ki a bandából Jeff Scott Sotót egyik pillanatról a másikra, hiszen vele a fronton valószínűleg jóval indokoltabbnak tűnne a Revelation lemezcím, mint így, de ezen már kár elmélkedni. A mikrofonnál most egy ismeretlen, filippínó gyökerekkel rendelkező fiatal srác áll Arnel Pineda személyében, maga az új album pedig a cím ellenére pontosan az, amit a rajongótábor vár ettől a legendás bandától.

megjelenés:
2008
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

A legendás jelző ebben az esetben tényleg nem túlzás, a Journey ugyanis annak ellenére is minden idők egyik legsikeresebb rockcsapata a maga több mint 100 millió eladott albumával, hogy Budapesten még talán az A38 Hajó sem telne meg egy koncertjük hírére. A tengerentúlon teljes generációk nőttek fel az olyan klasszikus és minden másodpercükben tökéletes albumokon, mint az Escape, a Frontiers – nyilván a dallamos vonalon jelenleg abszolút vezető olasz kiadó sem véletlenül választotta magának éppen ezt a nevet... – vagy a Raised On Radio, régi klasszikus dalaikat odakint kábé úgy fújja mindenki, mint itthon a régi Illés meg LGT számokat, kortól, nemtől és attól függetlenül, hogy szereti-e őket. Tehát valami önmagán nagyban túlmutatóról van szó, nem csak egy szimpla rockzenekarról.

Gondoljon az ember bármit Soto távozásáról, annyi egészen biztos, hogy Arnel Pinedával semmit sem kockáztatott a csapat, ez pedig üzleti szempontból teljesen érthető döntés a meglehetősen rossz természetű, hideg ember hírében álló Schontól. Ha valaki netán nem tudja, hogy már jó egy évtizede nem a klasszikus énekes, Steve Perry tevékenykedik a bandában, a legtöbbször kis túlzással akár ezt is hiheti, hiszen Arnel ugyanaz a kissé nazális, de nagyon tiszta, sima hang, mint Perry vagy az ő pótlására az utóbbi két lemezen bevetett Steve Augeri, a témákat pedig nyilvánvalóan nem ő írta. Vagyis Pineda leginkább Schon és a másik agytröszt, Jonathan Cain billentyűs extra hangszereként funkcionál, de erre egyenesen tökéletes választás volt, szemernyi hiányérzet sincs az emberben, ahogy hallgatja a szárnyaló dallamokat.

Ami pedig magát a zenét illeti, az bizony hamisítatlan Journey, az előző, a tábor által rosszul fogadott Generations lemezhez képest nyilvánvaló visszatáncolással a klasszikus stílushoz. Azaz pontosan azt a páratlanul igényesen meghangszerelt, megadallamos rádiórockot kapjuk, amivel ez a banda annak idején iskolát teremtett, méghozzá matematikai pontossággal belőtt formában: a nóták hallatán aligha akad majd olyan Journey-barát, aki habzó szájjal, hisztériás rohamot kapva tépi ki a lejátszóból a CD-t vagy rugdossa ócskavashalommá a számítógépet. Ez a lemez ugyanis még akkor is simán az utóbbi évek egyik legerősebb AOR anyaga, ha minden egyes pillanatában nyilvánvaló, hogy maximális mértékben a régi rajongótábort kiszolgáló matekos teljesítményről van szó gyakorlatilag nulla rizikó vagy elmozdulás nélkül. Persze annak is igaza van, aki erre azt kérdezi, hogy miért is kellene egy ilyen múltra tekintő csapatnak bármit változnia, és ha nem létezett volna néhány évvel ezelőtt egy Soul Sirkus nevű banda, amiben Schon és a szintén itt muzsikáló Deen Castronovo Jeff Scott Sotóval fantasztikusan friss és kreatív modern hard rockot produkált, valószínűleg bennem sem merülnének fel hasonló igények. Mivel azonban a Soul Sirkus lemez nagy favoritom, pontosan tisztában vagyok vele, hogy ha akar, Schon igenis képes úgy kísérletezősebbre, izgalmasabbra venni a figurát, hogy közben maximális mértékben hű marad saját hagyományaihoz.

Mindez ugyanakkor másodlagossá silányul az olyan elsőosztályú friss szerzemények hallatán, mint az Escape / Frontiers éra hangulatát tökéletesen megidéző Never Walk Away nyitás, a fantasztikusan életigenlő Change For The Better, a leggyorsabb, legintenzívebb Wildest Dream (abszolút kedvenc!), netán az AOR himnusz Where Did I Lose Your Love vagy a kevésbé nyilvánvaló What It Takes To Win, melyekben Arnel azért villant némi karcosabb saját tónust is az általános perryzmusok hegyei mellett, és bizony remekül csinálja. Az előző lemezről újravett Faith In The Heartland hasonlóan óriási a maga szárnyaló gitárdallamával, és természetesen a megszokott könnyfakasztó balladák is rendben vannak, akárcsak Neal The Journey (Revelation) című instru kompozíciója az anyag végén. A Kevin Shirleyhez fűződő jellegzetes hangzásképért a magam részéről sosem rajongtam, de ez már alapvetően ízlés kérdése, ráadásul a producer állandó gyenge pontja, a dobsound ezúttal szerencsére rendben van.

Elsorolhatnám még a szokásos közhelyeket – úgy virtuózok, hogy közben nem tolakodóak, Neal Schon egyike az igazi gitárvarázslóknak és a többi –, de igazából felesleges. A Revelation talán nincs olyan izgalmas és előremutató, mint mondjuk az utolsó Toto (ami aztán sajnos a legeslegutolsó is lett), a dalok színvonala azonban hasonlóan magas. Az európai verzióhoz ráadásul még egy bónusz CD is jár, rajta a banda 11 régi slágerének friss, de abszolút hagyományőrző verziójával.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.